Ismeritek azt a viccet, hogy a sörényes hangyász és a mogyorós pele teázik? Nem? Pedig épp ezzel a furcsa helyzettel indul a Fura állatok című könyv (legalábbis ahogy Maria Nilsson Thore nagyon inspiráló és szórakoztató illusztrációin világosan látszik, mert a szöveg a teázásra nem utal). A hangyász éppen komolyan tanakodik valami miatt, s pele barátjához tér be vigaszért, tanácsért. (Az alapszituáció nem véletlenül ismerős: Lotta Olsson könyvének, párbeszédeinek, világképének és alakjainak egyik előképe Milne Micimackója.)
De mi is a probléma azzal, hogy valaki „fura”? Első megközelítésben természetesen a másság, ami valamiféle megbélyegzettséggel jár együtt. A hangyász ugyan az elejétől fogva érti azt, hogy az ő mássága bizony relatív, s lehetne ezt más fénytörésben is nézni, mert bár a az oroszlánhoz képest talán furcsának tűnik, de: „egy sörényes hangyászt sörényes hangyászokkal kell összehasonlítani, és akkor már egyáltalán nem is […] fura” (9). A mese elején az egyébként éles eszű kis pele is barátja furcsasága mellett teszi le a voksát, annak sajátosan hosszú orra miatt. Ez indítja be tulajdonképpen a cselekményt, amely egy szellemes, okos, ügyesen és alig észrevehetően didaktikus, kedvelhető szereplőkkel teli könyvet eredményez, amely egy igaz barátság dinamikáját is szerethető módon mutatja be. („A mogyorós pele olyan mélyet sóhajtott, amilyet csak a hangyász tudott néha. – Állandóan elfelejtem, hogy milyen okos vagy – mondta.” 104.)
A furcsaság-problémát valamiképpen meg kell oldani. Az első megközelítés a „fura” jelleg pozitív értelmű különlegességként történő értelmezését hangsúlyozza: a hangyász nem csak hogy különbözik a többiektől, de ebben érték van, sőt, ha a furcsaságban ő „a legjobb”, az máris az elgondolható legnagyobb egyediség. Az, hogy így van, persze korántsem egyértelmű, így azt ötli ki, hogy versenyt hirdet a kérdés eldöntésére, s a zsűrielnöki tisztre az átlagosnak, s így elfogulatlannak gondolt mogyorós pelét kéri föl. „Gyere úgy, ahogy vagy!” – szól a felhívás, s láthatjuk, hogy immár azon a területen járunk, ahol a különbözőség, az unikális sajátosság gazdagító, termékeny, értékes dologgá válik. A hangyász ezen a ponton már féltékenyen (s nem is teljesen sikeresen) igyekszik megőrizni a maga hosszú orr jelentette egyedítő furcsaságát.
A sörényes hangyász az alapvetően vidám történet során többször is szomorkodni kezd: először tehát amiatt, mert őt a többi állat „furcsának” tartja, majd azért, mert a tiszavirágok élete oly rövid, később azért, mert vélhetően nem ő a legkülönösebb lény, végül azért, mert le kell fújni az általa szervezett „Fura állatok versenyét”, győztes hiányában. Azonban minden helyzetben hamar megtaláljuk azt a szempontot, ahonnan nézve a szomorúság oldódik és illan. A könyv egyik nagy erénye az, hogy a perspektívaváltás fontos, az intelligencia egyik alapját jelentő képességére hívja föl a figyelmet, a legkevésbé sem szájbarágósan (ebben a formában természetesen ki sem mondódik), hanem a történet fordulataiban, illetve beszélgetésekben. A sorsával tisztában lévő, alkonyatkor is boldognak tetsző tiszavirág esetében például arra a következtetésre jutnak, hogy: „Hiszen nem az idő számít. – Hiszen az a legfontosabb, hogy hogyan él az ember.” (76, kiemelés az eredetiben) S ez a maga banálisnak tűnő egyszerűségében az adott példa alapján valójában elég jó magyarázata az – egyébként a kérész által is használt, s így épp a szó szerintiség miatt ironikus kontextusba kerülő – Carpe diem! felhívásnak. A versenyt pedig azért kell lefújni végül, mert a két barát a jelöltek alapos tanulmányozása során arra döbben rá, hogy tulajdonképpen mindenki fura bizonyos értelemben – pusztán jobban meg kell ismerni őket, vagy más szemszögből kell rájuk tekinteni.
De amíg eljutunk ide, addig több érdekes állatfajjal is megbarátkozunk. Az állatok magukat jelölhetik a versenyre, mégpedig beküldött (fényképpel ellátott!) pályázatok segítségével, s így tulajdonképpen maguk mutatják be önmagukat, érdemként kiemelve sajátosságaikat. (A leveleket a könyv külön oldalakon közli, nem csak szövegként, hanem képi formában is.) A bizarrabb lényektől – mint a tobzoska (pangolin), a földimalac (orycteropus), az úszni is képes nagyorrú majom, a kacsacsőrű emlős – a „talán” fura állatokon át (ganajtúró bogár, kínai meztelen kutya) eljutunk a jól ismert, hagyományos jószágokig, akikről persze szintén kiderül, hogy a legkevésbé sem átlagosak, mint a négy gyomorral rendelkező tehén, a saját ürülékét még egyszer elfogyasztó tengerimalac, a szervezett társadalmat építő hangya, vagy a téli álmot alvó mogyorós „zsűrielnök” pele. „Csak fura állatok vannak, igaz? Mindenki furcsa. Minden egyes állat. Némelyek talán furcsábbnak tűnnek másoknál, de a többiek is furák. Söt, talán még furábbak, mint az előbbiek, csak valahogy másként. Igaz? Egyszerűen képtelenség eldönteni, ki a legfurcsább.” (94.) Végül tehát mindenki nyer, s a díjkiosztón az állatok egymást ajándékozzák meg finom sütivel (kivéve a kacsacsőrű emlőst, aki rákkoktélt kért, kapor nélkül).
Hogyan olvassa a furcsaság-kérdést a könyv képi világa? A dolog azért „trükkös”, mert ugye nehéz volna a furaságnak egyértelmű vizuális jelöletet adni, s az sem éppen egyértelmű, hogy valamely realisztikus ábrázolásmódhoz képest lenne ez értelmezhető. Maria Nilsson Thore nem törekszik arra, hogy bizonyos jegyek kifejezetten eltúlzó, erősen felnagyított megrajzolásával váltson ki hatást, mint ahogy sem az abszurd, sem a felülstilizálás, sem az erőteljesebb kísérletező jelleg irányába nem lép el, ám sikerül megteremteni egy egyedi és hatásos vizuális világot. A hangyásznak persze kétségkívül jó hosszú az orra (még inkább, mint a nagyorrú majomé), aszimmetrikus a teste, s nevetésre ingerlő kifejezések jelennek meg az arcán és a szemében, a tobzoska valóban tobozra hajaz, de a grafikus remekül eltalálta azt az arányt, hogy a képi világ nem ad áttetsző didaktikus választ a kérdésekre. Ahogyan az állatkarakterek maguk is dilemmáznak a különösség jegyein, úgy a képeket szemlélve is elgondolkodhatunk azon, reagálhatunk arra, hogy valami mennyire fura sajátosság. S a „furaság” jegyeihez egyik képen sem társulnak magától értetődően visszatetsző vagy taszító érzetek, a sajátosságok minden esetben inkább vonzó érdekességek.
A Fura állatok kötet egyik szellemes játéka az, ahogyan bevezeti az erdei világba a „világháló” fogalmát. A pele ugyanis a kiplakátolás helyett föltölti a „hálóra” a felhívást, ami tulajdonképpen egy hatalmas pókháló (s így igénybe is kell venni a keresztespók ügyfélszolgálatos segítségét). Bár a fonetikusan, egy az egyben átírt „on lájn”, „szájberszpész”, „méjl” szavaknak ebben a kontextusban túlzottan sok többletjelentésük vagy játékos értelmük egyáltalán nincsen (s emiatt nem is gondolom hatékony megoldásnak), annál inkább humoros a hálóba ragadt jégkrémes papír levélszemétként történő kezelése. A könyv sokhangúságát mutatja, hogy eleinte a hangyász ekkor is szomorúságot érez: „Azon mélázott, hogy ő bizony igencsak elégedett volt a közönséges világgal úgy, ahogy azt megszokta. Az erdővel, a széllel meg a felhőkkel, akár könnyedén és fehéren úsztak az égen, akár nehezen és szürkén csüngtek bele a fák csúcsaiba. De ugyanígy kedvelte a madarakat, akik…” (50.) A nosztalgikus elmélázásnak azonban az üzenetjelző hang (egy pókfonálra kötött csengő) vet gyorsan véget.
Érdemes lehet végezetül egy kisebb kitekintéssel élni. A Csimota Kiadó nagyon jó és fontos tolerancia sorozatában az előítéletekkel és a mássággal kapcsolatos (tabu)téma is felszínre kerül, mégpedig a Bosnyák Viktória és Rippl Renáta által jegyzett A szomorú kacagány című kötetben. Rippl könyvterve azért is izgalmas (amellett, hogy igencsak esztétikus), mert az összeköthető textilmasnival csukható könyvtárgy maga is az idegenség vonzó mivoltát, érdeklődést felpiszkáló rejtélyességét idézi, s – ahogyan a Könyvmutatványosok blog kritikusa fogalmaz – a retró herbáriumokat is felidézi. (A botanikai ismeretterjesztés részeként a könyvben magában is találunk olyan oldalakat, amelyek bizonyos gyógynövényeket – kamillát, rozmaringot, levendulát – mutatnak be.) Bosnyák Viktória szép meséje a tolerancia sorozat azon darabjai közé tartozik, amelyek kevésbé felforgató és felkavaró jellegüknél fogva, nem annyira szókimondóan, mint inkább felfejthető és jól megérthető allegorikus szerkezetben jelenít és érzékít meg valamely problémát. Jelen esetben a kacabajkák és kacagányok különböző népeinek szembenállása által jelképezi az előítéletek működését a gyermeki és felnőtti világban, hiszen a kacagányok (akik fején kerti virág nő) hagyományos ellenséges (és megvető) viszonyt ápolnak a fejükön mezei virágokat, „gazokat” hordó kacabajkákkal, s kellően óvják is gyermekeiket tőlük. A fennálló rendet a két világot elkülönítő sövény megbomlása, valamint egy kacagányfiú és egy kacabajkalány kialakuló barátsága fogja felforgatni, s ez idővel a teljes társadalomra kihat – az is kiderül, hogy a haszontalannak vélt gyomnövények persze nagyon is egészséges és hasznos gyógynövények. A történet meglátásom szerint egészen a végéig remekül működik, a didaxis kiépülése is okos, ám a mese végső kifutásával kapcsolatban fölvetnék egy kétellyel terhes kérdést. A két közösség ugyanis tulajdonképpen egyesül, átköltöznek egymáshoz, a kacagányok fején is egyre inkább elterjed a mezei virág (és vice versa). „Mire sok évvel később megszületett Panka és Lipi kislánya, Flóra, már senkinek eszébe sem jutott, hogy kacagány-e, vagy netán kacabajka.” Míg a Tulip Lipi és Pitypang Panka nevek egyértelműen utaltak hovatartozásukra, az általános Flóra név már általánosan, megkülönböztetés nélkül jelent „virág”-ot. Bármennyire is szép ez a problémátlan összeolvadás, az emberben óhatatlanul fölvetődik a gondolat, hogy vajon mennyire hatékony, s a kulturális idegenség elgondolhatóságával mennyire van összhangban az előítéletek levetkezésének ez a végső konklúziója. Ugyanis az az előfeltevés látszik ebből következni, hogy azért és akkor működhet problémátlanul a világ, ha a különbözőségek feloldódnak, ha a másság tulajdonképpen felszámolódik. Amíg a kacabajka-kultúra egyedi sajátosságainak megismerése, s ezzel együtt jobb megértése, s a viszonyból a veszélyeztetettség kiiktatódása történik, meglátásom szerint addig összetettebb és finomabb a példaértéke, mint a végső fordulat közbejöttével. A hasonlóságok kiemelése ugyanis rendkívül fontos, ám a hasonló nem jelent azonost, s talán nem érdemtelen fölvetni azt a szempontot is, hogy az egyedi kulturális sajátosságok eltűnése, megszűnése (jelentsem ez akár etnikai, akár nemzeti, lokális vagy akár valamilyen szubkulturális sajátszerűséget) bizony komoly veszteségként is érzékelhető és értékelhető, s a teljes homogenizálódás helyett az egészhez az egyediség megőrzésével hozzáadó modellt nem feltétlenül érdemes figyelmen kívül hagyni. A közös alapokra helyezve a másság megismerésén keresztüli elfogadás (a különbözőség megértésének gazdagító többletével) remekül megmutatkozik A szomorú kacagányban – a „zöld farok” kivételével. A Fura állatok a másság kérdését játékosabban kezeli, s nem is közösségi szinten problematizálja, ezért bizonyos didaktikai funkcióban kevésbé hatékonyan mozgósítható, viszont nagyon rokonszenves benne az, hogy előbb a különbözőség (a valahonnan nézve furaság) értékes voltát keresi és hangsúlyozza, végül a hasonlóság alapját (talán paradox módon és egyszersmind voltaképpen nem különösebb újszerű gondolatként) épp abban találja meg, hogy végeredményben mindannyian mások vagyunk – s ez tud igencsak felszabadító is lenni.
Lotta Olsson könyvét, úgy érzem, remek ötlet volt magyarul kiadni, hiszen igazán szórakoztató, egyszerűségében is mély, mosolygásra-nevetésre és elgondolkodásra egyaránt ingerlő, gyerekközpontú, egyszerre naiv és bölcs szemléletű műről van szó. A Fura állatok a sörényes hangyász és a mogyorós pele kalandjainak csak az első része, s magam nagyon kíváncsian várom a következő kötetet.
Lapis József
A könyvvel kapcsolatban lásd még:
Szép Szilvia: 2015 KULTGyerekkönyvei, KULTer.hu, http://kulter.hu/2016/01/2015-kultgyerekkonyvei-top-5-2/
