A gyermekbántalmazás régóta komoly társadalmi probléma, bár az elmúlt időszak fejleményei, civil kezdeményezései sokat tesznek azért, hogy ez megváltozzon. Többek között a családon belüli erőszakról és a gyermekek esélyeiről beszélgettünk Hegedűs Ibolya klinikai szakpszichológus – és családterapeutával.
Mennyire toleráns a magyar társadalom, ha a családon belüli erőszak kerül szóba?
Nem árt, ha tisztázzuk, miről is van szó. Nincs egységes definíció arra vonatkozóan, mit értünk családon belüli erőszak alatt. Míg a feminista szemlélet szerint a családon belüli erőszak a nőbántalmazással egyenlő, addig a rendszerszemléletű megközelítés összetettebbnek látja a problémát, nem csak nők ellen férfiak által elkövetett helyzetekről gondolkodik. Például a gyermekbántalmazást főként nők követik el, elhanyagolás formájában. Az erőszak általában ott jelentkezik, ahol egy megoldásra váró konfliktushelyzet végkicsengése a bántalmazás. A fizikai mellett a szóbeli erőszak, illetve a lelki terror is traumatizáló tud lenni.
Semmiféle javulás nem történt az elmúlt időszakban?
Ha kifejezetten a gyerekbántalmazásra fókuszálunk, pontosan látszik, hogy átalakuláson megy keresztül a társadalom. Világméretű szemléletváltozás, hogy nem fér bele a nevelésbe a testi fenyítés alkalmazása. Bár attól még messze vagyunk, ami az Egyesült Államokban már működik, hogy az utcán látott bántalmazás rendőri intézkedést von maga után, és a hatóság gyerekjóléti eljárást kezdeményezhet.
Nagy jelentőséggel bír Magyarországon az 1997-es gyermekvédelmi törvény. Abban már jól körülhatárolták, hogy a gyerek jogokkal rendelkezik, védelemre szorul, ezen felül autonóm személyiségként kezelendő. Mára egységes szemlélet alakult ki arról, hogy a gyerekeket ért bántalmazás nem tabu, foglalkozni kell vele, és ha szükséges, törvényes eszközökkel lépni fel ellene. Örök dilemma, hogy egyes helyeken ez teljesen hatástalan.
A korszerűtlen nevelési módot elsajátított emberek szemlélete változtatható-e, megvalósulhat-e valamilyen átprogramozás, ha elképzelésük szerint a pofon egy válfaja a büntetésnek?
Amikor szociális munkásként gyakorlati terepen dolgoztam, és bántalmazott gyerekek szüleivel ültem le elsőinterjús helyzetben beszélgetni, sok esetben azt tapasztaltam, hogy aki most bántalmaz, korábban maga is bántalmazott volt. Ezeknél a személyeknél nincs feldolgozva a saját traumatizáció, nem reflektál rá, legtöbbször a saját agressziókezelési készsége hiányzik.
Ne nélkülözzük a pozitív példákat.
Sokan ugyanezekkel az élményekkel, rossz gyerekkorral, felnőttként elhatározták, hogy a körülményektől függetlenül semmiképp nem fognak egy gyereket bántalmazni. Képesek voltak arra reflektálni, ami történt, s amellett foglaltak állást, hogy márpedig ők nem adják tovább azt, amit elszenvedtek.
És a többiekkel mit kezdhetünk?
A saját traumatizáció feldolgozása kihagyhatatlan lépés a megoldási folyamatban. Újra közel menni ahhoz az élményhez, hogy mit érzett ő akkor, amikor ütötték, amikor lelkileg terrorizálták. Több módszer jöhet szóba. Az egyik, hogy a régi élményeket tegyük elviselhetővé egy terápiás helyzetben, a másik, hogy különböző agressziókezelési tréningek bevonásával nyújtsunk más konfliktuskezelési mintát, új stressz-kezelő megoldásokat. Könnyű, egyszerű megoldás nem létezik.
Sokan még annak a szemléletnek a hívei, hogy a gyerek tulajdon, egyszóval rendelkezem a saját tulajdonom felett, ehhez társulhat a nem egyszer nehéz anyagi háttér.
Nem feltétlenül az anyagi helyzettől függ, hogy valaki bántalmazó lesz a családban. Annyi igaz ebből, hogy a mélyszegénységben élők esetében a frusztrációszint mértéke miatt a feszültséget általában többször vezetik le. Végkövetkeztetésként viszont nem állja meg a helyét, hogy egyedül a szegények bántalmaznak.
Magyarország több negatív listán az első helyen szerepel. A gyerekbántalmazás listáján is dobogós helyet foglalunk el?
Nem szolgálhatok statisztikai adatokkal. A gyerekbántalmazás Nyugat-Európában már a 70-es, 80-as években nem számított tabunak, törvény szabályozta, míg hozzánk 20 év késéssel jutott csak el. Optimista vagyok, hiszek abban, hogy idővel mindenhol ez lesz az általános.
Milyen következmények kísérik felnőttkorban a gyerekkori lelki bántalmazásoknak kitett személyeket?
A magabiztosság hiánya, a depresszió, a szorongás és az egyéb kísérő zavarok mind felmerülhetnek a későbbiekben.
Ők milyen nevelési mintákra támaszkodhatnak később szülőként, ha nincs előttük semmilyen hagyomány?
Az optimista verzió szerint mindig van egy olyan személy – nagymama vagy tanár – , aki mintául szolgált, használható szemléletet közvetített a gyerek felé. Aki felfigyelt rá, értékelte, mintaképpé tudott válni. Abban bízom, hogy talán mindenkinek jut egy ember, aki szerette őt gyerekkorában.
Az iskolában a lelki bántalmazásokat hogyan veheti észre a pedagógus?Milyen jelekből olvashatja ki, hogy valami nincs rendben?
Mindenfajta magatartásváltozás áruló jel lehet. Gyakori eset, hogy a gyerek egyszer csak visszahúzódóvá válik, vagy pedig agresszívan reagál a dolgokra. Sokszor a pedagógus személyes érzékenységén múlik egy-egy szokatlan megnyilvánulás felfedezése. Ha lehangoltnak, összetörtnek látja a pedagógus a gyereket, fontos, hogy olyan módon tegye fel neki a kérdéseit, hogy a gyerek őszintén megnyíljon és elmondja a problémáit, az őt ért sérelmeket.
Meddig terjedhet a pedagógus hatásköre? Mit tehet, hova fordulhat?
A tanár, ha problémát érzékel, és arra gyanakszik, hogy a gyermek családi hátterében van valami krízis vagy probléma, a jelzőrendszer tagjaként a helyi Gyermekvédelmi Szolgálathoz kell, hogy forduljon.
2013. július 1-től bekerült a BTK-ba a kapcsolati erőszak. Mindez hozott változásokat a gyakorlatban?
Közvetlenül nem tapasztaltam. Szomorú tény, hogy olyan lassan történik az ilyen típusú ügyeknek az intézése Magyarországon, beleértve a nyomozati szakaszt, hogy a feljelentés pillanatától a tárgyalás időpontjáig több év telik el. Hiába létezik itthon távoltartási törvény, kevés időre szabadítja meg a bántalmazótól a sértettet. Aggasztó módon konkrétan nincs családon belüli erőszak törvény Magyarországon.
Tehát a gyerekek egy része állandó veszélynek van kitéve?
Igen, nagyon sok gyermek ma Magyarországon veszélyeztetett helyzetben van. Sokkal több, mint amennyiről a segítő rendszer tud.
Mi kínálhatna megoldást?
Egy állami irányítású, tudatformáló kampány lendíthetne a dolgon. Bár már az is nagy eredmény, hogy ingyenes segélyhívószámot hoztak létre gyerekek számára. A média feladata lenne, hogy az előzményekről – milyen jelei voltak – és a következményekről – mivel jár egy ilyen élmény, illetve milyen büntetést von maga után – is beszéljenek, ne csak az aktuális szenzációról számoljanak be a hírekben, a rádióműsorokban és a cikkekben.
A bántalmazóra ugyanúgy ráférne a segítség.
Igen, a bántalmazónak is terápiás segítséget kell kapnia, hogy ha kiszabadul a börtönből, ne folytassa ugyanazt, amiért odakerült. Hangsúlyozom, börtönbüntetés a kirívóan súlyos esetekért jár. Akkor egy időre elszigeteltük, de eredményt, változtatást nem értünk el. A mindennapjainkban élő erőszakra kellene hatást gyakorolni a rendelkezésünkre álló eszközökkel.
Ayhan Gökhan
