Vörös István verse

Volt egy kékfülű óriásnő

Volt egy kékfülű óriásnő,
és saját lila árnyékába szeretett.
A nő lelkében icipici láz
indította be az életet.
Csak annak a sorsa lehet napos,
aki arra is hajlamos,
hogy bármi jót még önmagában is szeret.

Volt egy kékfülű óriás,
ki magában folyton kételkedett,
ha ekkora az ember, bármit is csinál,
csak ormótlan lehet.
Dióként törte fel

a puszta tényeket.
Csak annak a sorsa lehet napos,
aki arra is hajlamos,
hogy bármi jót másban is észrevesz.

Volt egy kékfülű óriásnő,
s egy kékfülű óriást szeretett.
Nem az, hogy passzoltak a méretek,
de a fülszín is, mint az ékkő,
a másikéra emlékeztetett.
Szólt óriás az óriásnak:
hogy te vagy nekem, nagy varázslat,

s hogy én neked vagyok,

az jó nagyon.
Csak annak a sorsa lehet napos,
aki arra is hajlamos,
hogy másban is jelen legyen.

Szólt kékfülű a kékfülűnek:
nem a különbözők vonzzák egymást.
Csak annak a sorsa lehet napos,
aki arra is hajlamos,
hogy más benne jelen legyen.