Nagypál István: Szürkepolisz (részlet)

Kilencedik fejezet

A hamutengerhez vezető utat a vakondok vágták, hogy kijussanak a felszínre, de nem gondolták volna, hogy a föld szennyezett és veszélyes. Ezért csak olyan állatok használták az idők folyamán, akik vakok vagy gyengénlátók, ugyanis számukra nem okoz gondot a sötétség.

Azonban, amikor eljutottak a tengerhez, mégis látni vélték annak monokróm szépségét. A fekete és a szürke árnyalatok közé egy sötét, méregzöld szín keveredett. A gonoszság és a gondatlanság világította meg.

– Különös érzésem támadt – mondta Erik -, nyitva van a szemem, mégsem látok semmit.

– Idővel hozzá fog szokni a szemed, és nem mész majd neki a falnak – mondta Pablo -, és azt se felejtsd el, hogy ne maradj le! Gyere a hangunk után!

– Nagyon érzékenyek a vakondok – suttogta Erik fülébe Timothy.

– Van valami egészen különös kötődés közöttük, ami megvédi őket a bajtól – folytatta Hawking.

– Éppen ezért nem kéne róluk suttogni, kedves mester – szólt oda kissé csípősen Miró.

– Bocsánat – kántálta Timothy és Erik.

– Nos, ha bárkinek van észrevétele vagy előérzete az út során, ne felejtsen el róla szólni.

– Rendben – válaszolta Erik, Timothy helyett.

Így indult útnak a megfogyatkozott csapat.

Bárcsak egyszer leírhatnám, merre mentünk, sötétben csoszogtunk, egymás lábára lépve. Mégis olyan érzésem volt, mintha valaki követne bennünket. Ott van mindenütt. Susog, mint a szél. Hegyes, mint a kiálló sziklák a folyóparton. Lepereg, mint homokszem a sivatagban a talpamról. Vékony, mint egy kiszáradt fa. Hatalmas, akár egy katedrális. Fekete, akár az éjszaka. Nem látok semmit, mégis olyan érzés, mint amikor Aladdin beléphetett a kincses barlangba – morfondírozott magában Erik.

– Mindannyian mást képzelünk el, ha idelent sétálunk. – szólalt meg Miró hirtelen. Más hangja volt, mint korábban. – Én legszívesebben a Szent Péter Bazilika oszlopai közé képzelem magamat.

– Ó, ne is mondd – sóhajtott fel Timothy -, nekem olyan, mintha apró csillagokon lépkednék ügyetlenül az égbolton.

Erik nem válaszolt. Magára hagyta Timothyt a gondolataival. Nem szerette volna, ha rájönnek, ő mire gondol most. Mert annyira megfoghatatlan volt számára. A gondolatain nem mászkálhat az ember. Az emlékek, a vágyálmok, amiket elképzelnek a többiek, nem különbözhet ettől. – Vigyázz, hova lépsz, Erik! – szólalt meg messziről egy hang. Erik anyukájának hangja. – Már megint messze jársz. Nem tudom, Margó, ez a gyerek mindig el van varázsolva. Ő maga sem tudja, merre jár.

Erik egyszer csak nekiment a falnak, majd elesett. – A csudába – mondta az orra alatt.

– Mi történt? – kérdezte izgatottan Pablo.

– Semmi különös – válaszolta közönyös hangon Erik -, csak a szokásos. Édesanyja hangja kizökkentette abból a másik világból, de valahogy mégsem olyan volt, mint korábban. Ugyanolyan alélt, kába volt. Szendergett. Álmodott. Mégsem aludt. Otthonosan érezte magát a vakok világában.

– Érzéseim szerint nem vagyunk túl messze a tengertől. Ha jól figyeltek, hallani lehet, ahogy az apró hullámok a parthoz érnek. Bemossák az összes kavicsot – mondta Miró.

Erik még a padlón volt, így fülét a földhöz tapasztotta. Olyan hangokat hallott, amiket korábban nem. Mintha cetek énekeltek volna az alagút legvégén. A hideg kavicsok ezért mozogtak, mint a teknősbékák. Lassan ringatta őket a víz, mégsem sodort el egyet sem közülük.

Eközben valami nagyon lassan követte őket. Gyakorlott volt a sötétben. Kellően kivárta, amíg a hangok elhaltak a közelében. Izgalmában verítékezett. Kitartó volt.

Ezalatt a csapat sötét útja végéhez ért. A szűk folyosó cseppkőbarlanggá alakult. A tenger ezüstösen csillogott előttük. A látvány megfoghatatlan volt. Erik nem tudta mihez viszonyítani. Csupán olyan helyeket ismert, amiket sosem látott élőben. Könyvekből ismert mindent. Talán a legtöbbet csak beképzelte. Elveszettnek érezte magát. Állt ott kábán, nem tudott megszólalni. Nem volt meglepett. Nem volt boldog. Nem igazán tudta, miként is érez abban a pillanatban. Olyan volt, mint amikor barátainak fényképét nézegette, de fogalma sem volt, mit mondjon nekik. Megpróbált mosolyogni, és azt mondta: nagyon szép kép.

Nagyon szép. Bárcsak én is ott lehettem volna veletek – mondta magának. Most ott állt a hamutenger szélén. Nem volt nála fényképezőgép. Ez az emlék csak az övé. Egy újabb elképzelt kép, ami sosem létezett.

A parthoz közel egy motoros gondola vesztegelt. Az egyetlen keskeny stég legvégéhez volt kikötve. A cseppkövek alatt néhány bója mozgott.

– Íme, a hajó, ami tovább visz minket – mondta Timothy, – egy gondola.

– Gondola? Emlékeim szerint a gondola máshogy néz ki – mondta Erik.

– Ennek ponyvás a teteje és motoros meghajtású. Vörös bambuszból és lenvászonból építették – fejtette ki Timothy.

– Nos, így sem kifejezetten romantikus – értetlenkedett tovább Erik.

– Ezt hogy érted?

Erik elnevette magát:

– Nekem a gondola Velencét juttatja eszembe. Szerelmesek ülnek benne és egy gondolás irányítja közben.

– Érdekes – válaszolta Timothy.

– Nincs időnk csip-csup beszélgetésekre  – vágott közbe Pablo -, a kivezető út még előttetek áll. Sajnos, eddig tudtalak elkísérni titeket, de bátyám, Miró, kivezeti a hajót a tisztásig.

– Köszönjük! – mondták közösen.

– Gyertek, gyertek! – szólt oda Miró, aki időközben hajóra szállt és beindította a motorját. – Hagyjátok a búcsúzkodást. Estére haza kell érjek.

-Rendben – mondták a többiek, majd elindult a hajó.