Boldizsár Ildikó írót, mesekutatót és meseterapeutát kérdeztük a népmesékben bujkáló varázslatokról, a népmesék gyógyító erejéről, s nem utolsó sorban a régóta folytatott meseterapeutai munkájáról.
Az emberiség a kezdetek óta a történetekben, mesékben dolgozta fel a tragédiákat, szerelmi és egyéb csalódásokat, válságokat, félelmeket. Az ősi közösségekben a mesélés tökéletesen működött. A modern világban a mese sok esetben más funkciót tölt be, a felnőttek életének nem részese, a problémakezelésben nem (sors)döntő. Érzi ennek a veszélyeit, tapasztalta már az ebből származó problémákat?
Kilenc évvel ezelőtt, amikor elindítottam a honlapomat (www.meseterapia.hu), a nyitóoldalon Jungot idéztem: „Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával. Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával (…) elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal.” Azóta sokszor megtapasztaltam, hogy „az úgynevezett neurotikusok” valóban képesek rendeződni, amikor az évszázados történetekben olyan konkrét keretrendszerre, iránytűre és kapcsolódási lehetőségekre találnak, amelyek segítségével felülírhatják a világról és saját magukról alkotott negatív képüket. De a meséknek nem csupán egy-egy probléma kapcsán lehet szerepe a felnőttek életében, hanem annak a tudásnak az élővé tételében is, amely valaha alapjaiban határozta meg a világhoz való viszonyt. A közösség által szentesített szabályrendszeren túl ez egyfajta létezési- és gondolkodási módot is jelentett, amelynek egyik fő jellemzője a gondolat, szó és tett egysége volt. A mesékkel együtt mintha ez is kiveszett volna a felnőttek életéből.
Az ember a mai világban számos új problémával, ha csak Magyarországot nézzük — gazdasági és pénzügyi válság, egzisztenciális bizonytalanság, munkanélküliség, komolyabb stressz, növekvő pesszimizmus, elfojtás etc. – kénytelen szembenézni. A mesék határa nem itt ér véget, ahol ezek a bajok kezdődnek? Vagy a mese minél régebbi, annál használhatóbb, s nem ismer határokat?
Az emberiség története válságok története. Alig van olyan korszak, amely válságok nélkül zajlott volna. A mesék tértől és időtől függetlenül képesek reagálni ezekre a válságokra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem a válság mibenlétére koncentrálnak, hanem a válságot kísérő lelki folyamatokra, amelyek mit sem változtak az idők kezdete óta. Amikor egy ezer évvel ezelőtti mese úgy kezdődött, hogy „a sárkányok elrabolták az égről a Napot, a Holdat és a csillagokat”, az pontosan azt jelentette, mint amikor manapság azt mondjuk, hogy „az élet teljesen kilátástalan, semminek nincs értelme”. Ezer évvel ezelőtt és most is csupán egyetlen kiút jöhetett szóba: vissza kell szerezni a fényt, és le kell számolni a sárkánnyal. Ez akkor is ugyanolyan nehéz volt, mint manapság.
Itthon gyakoriak az egyszülős családok, a válások mérhető adatai nem túl jó képet festenek, emellett az is előfordul, hogy az egyik szülő sajnos meghal. Milyen mesék segíthetik a gyereküket egyedül nevelő szülőket? Hogyan juthat túl egy ilyen szituációba került család a mesék segítségével a válságokon?
Ha a meséket az egyszülős családok szempontjából vizsgáljuk meg, azt látjuk, hogy a legtöbb mesehős épp ilyen családból indul útnak. Hol az apa hiányzik, hol az anya, de nagyon gyakori az a mesekezdés is, hogy az egyik szülő meghal a történet elején. A mese további részében aztán megtudhatjuk, mit lehet tenni ilyen nehéz helyzetben. Nem konkrét tanácsokat kapunk, hanem azon az úton kísérhetjük el a mesehőst, amely elvezeti őt belső erőforrásaihoz. A mese példával szolgál arra is, hogyan lehet segítőket találni „odabent” és „odakint”. Az egyszülős mesék esetében fontos üzenet továbbá, hogy nem szabad beleragadni a gyászba, mozgásban kell maradni – vagy, ahogy a mesék mondják: el kell kerülni a kővé válást –, méghozzá a haladás, az út irányának és céljának biztos ismeretében.
A meseterápia segítségével próbál az embereken segíteni. Ha minden élethelyzetnek létezik mesebeli párja, akkor az is könnyen elképzelhető, hogy magunkat egy mesefiguraként képzeljük el, akinek nyitottnak kell lennie a világra és a világban rejlő varázslatokra, lehetőségekre. A terápiák során sikerül eljutni eddig a pontig, hogy az ember, a létezés maga egy csoda, s mint írja Kosztolányi Dezső: „Egyedüli példány”?
Én minden terápiás helyzetben megtapasztalom Kosztolányi igazát, amikor a velem szemben ülő ember élettörténetét hallgatom. Lenyűgöznek az emberi sorsok, akár a mesékben találkozom velük, akár a valóságban. A meseterápiában számomra az a legizgalmasabb, hogy ezt az „egyedüli példányságot” kell ötvözni a mesékben is megtalálható „egyetemes emberivel”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az átmenetileg összegubancolódott egyedi minták kisimításához a mesék kollektív bölcsességétől kérünk segítséget. Egy terápia sikere egyébként nagymértékben függ attól, sikerül-e a segítséget kérőt elvezetni odáig, hogy megértse: létezése egyáltalán nem magától értetődő, s felelősséggel tartozik érte.
Míg a népmesékben élet, halál, szerelem etc. természetesen vannak jelen, addig a kortárs mesékben sokszor egy-egy problémára, élethelyzetre felfűzött történettel találkozunk, s a tárgyalt, „elmesélt” gond miatt nem látjuk a csodát, a teljességet, ami a legszomorúbb népmesének is a sajátja. Mit gondol erről, hogyan érdemes kortárs mesekönyvet választani?
Gazdag, színes és rendkívüli a kortárs mesék világa! Ma már nem csak az a mondat igaz, hogy nincs olyan élethelyzet, amelynek ne lenne népmesebeli párja, hanem az is, hogy nincs olyan gyerekkori élmény, helyzet, probléma, amelynek ne lenne kortárs mese-párja. És így van ez jól! A népmese végső soron a felnőttek műfaja, ugyanakkor a gyerekeknek is szükségük van arra, hogy a testi tapasztalások mellett történeteken keresztül is fölfedezhessék és megérthessék a világot. Kortárs meseíróink többsége lélektani hitelességgel mutatja be a gyerekek mindennapjaira jellemző helyzeteket, gondolatokat, reakciókat és érzéseket, de valóban nem könnyű válogatni a könyvek között. Én két szempontot ajánlanék. Először is nem árt jól ismerni azt a gyereket, akinek könyvet keresünk, mert nem minden mese passzol rá. Ha nem jól választunk, nem történik tragédia, a gyerek legfeljebb ott hagy bennünket, unatkozik vagy nem figyel, ugyanis a legkevésbé érdeklik azok a mesék, amelyekhez nincs köze, amelyekben nem ismer magára. (Persze az is előfordulhat, hogy épp azért nem figyel, mert nagyon is érintve van.) A meseválasztás másik szempontja ezért sokkal célravezetőbb és talán könnyebben is kivitelezhető: olyan könyvet vegyünk meg, amelyet mi is élvezünk. Régóta úgy gondolom, hogy a jó gyerekkönyv a felnőttnek is izgalmas, érdekes és vidámító olvasmány.
„A gyermek intellektuális életét minden korban – a közvetlen családi élményektől eltekintve – a mitikus és vallásos történetek, valamint a mesék határozták meg. Ez a hagyományos irodalom táplálta és ösztönözte a gyermek képzeletvilágát és ábrándozását; de egyidejűleg, mivel választ adott a gyermek számára legfontosabb kérdésekre, a szocializációnak is hatékony tényezője volt.” Írja Bettelheim: A mese bűvölete című könyvében. A megváltozott körülmények sok esetben lehetetlenné teszik, hogy a szülők felolvassanak, így a „mesélés” az óvodákra, iskolákra hárul. Mi a megoldás ebben az időhiányos esetben, hogy a gyerekek napi olvasmányélményhez jussanak? Elég lehet-e az óvodai meseolvasás, ha egyáltalán olvasnak ott mesét?
Sajnos a szülők felelőssége megkérdőjelezhetetlen, ezért semmi megnyugtatót nem tudok mondani azzal kapcsolatban, hogy az elmaradt otthoni meséléseket majd valahol, valakik máshol bepótolják. Nem fogja pótolni senki és semmi. Ezért a megoldás csak az lehet, hogy mindenképpen találjunk időt az esti mesélésre. Ez többek között azért fontos, mert amikor szülőként mesélünk, olyan arcunkat mutatjuk meg, amit a gyerekek ritkán láthatnak. És fordítva is igaz: mi is sok mindent megtudhatunk a gyerekeinkről abból, ahogyan a mesét hallgatják, vagy ahogyan a mesére reagálnak. Arra a kérdésre pedig, hogy elég-e az óvodai mesehallgatás, a bennem lévő gyerek azt kiabálja: meséből sohasem elég!
A meseterápián kizárólag népmesékkel dolgozik. Manapság sok szülő az egyszerűbb, könnyed nyelven megírt, a hétköznapokat egysíkúan visszaadó, egyszerű szituációkat feldolgozó mesekönyveket választja, és abból olvas fel otthon, holott a népmesék régebben békésen megfértek az esti gyerekszobákban, s az apró gyerekek nem riadtak vissza a népmesék olykor véres és ijesztő díszleteitől. Nem kell-e attól tartani, hogyha a népmesék kiszorulnak és helyébe az említett könyvek kerülnek, hogy a gyerekek a későbbiekben nehezebben értenek majd meg egy-egy komplikáltabb szöveget és az olvasási és értelmezési nehézségeken túl az élet nehéz szituációit sem tudják majd kellően kezelni?
Attól, hogy a népmesék kiszorulnak a gyerekek életéből, valóban tartani kell. De amíg a kortárs gyerekirodalom ennyi jó könyvvel helyettesíti a népmesét, nem áll fenn annak veszélye, hogy a gyerekek nehezebben értenek majd meg a későbbiekben egy-egy bonyolultabb szöveget. Abban viszont igaza van, hogy azok a gyerekek, akik nem ismerik a népmeséket, megfosztatnak valamitől. Többek között attól, hogy idejében találkozzanak azokkal a megküzdési módokkal, amelyek például az interjú elején említett válságok bekövetkeztekor is használhatók lennének. A gyerekekkel kapcsolatban egyébként még azt is szeretném megemlíteni, hogy véleményem szerint jó ideje ők tartják életben a meséket, hiszen alig vannak már mesehallgató felnőtt közösségek. Ezért én a gyerekeket tartom a mesék őrzőinek. Szép ez az előttem most kirajzolódó kép: a gyerekek őrzik a meséket, a mesék pedig őrzik a gyerekeket.
Ayhan Gökhan
