A tengerkék színű kiskutya története egyszerre megható és humoros gyerekkönyv egy különbözőnek született, hányatott sorsú kutya kalandjairól, és a mesemondás gyógyító hatalmáról.
Már a könyv születésének is meseszerű története van: eredeti színpadi változatát még prágai egyetemistaként írta meg egy vizsgára Urbán Gyula. Tanára, Milan Kundera titokban eladta azt egy színháznak, és mire a diplomát kézhez kapta a szerző, a mesét már sikerrel játszották egy brünni színpadon. Évtizedeken át népszerű bábszínházi darab volt világszerte, s most végre mesekönyvként is kézbe vehetjük.
A szerző számos próza- és verseskötetet írt, mégis legismertebb műve kétségtelenül a nemzetközi meseklasszikussá lett Minden egér szereti a sajtot, ami a Rómeó és Júlia alapjait gondolja újra fehér és szürke egerek között. A tengerkék színű kiskutya történetében is meghatározó a kakukktojások, a sorból kilógó feketebárányok iránti figyelem, az előítéletek következményeivel való szembenézés és kísérlet azok lebontására. Ha rokon történetet keresünk, földereng a rút kiskacsa meséje.
Persze Zsuzsi kutya története jóval több a másság elfogadására intő tanításnál. Az Andersen-mesék már-már tragikus mélységét ötvözi jellegzetes kelet-európai humorral és kortárs prózairodalmi játékossággal. A számtalan ‘kiszólás’, utalás a történet mese-voltára a könyv végére történetszervező elemmé is lesz.
Már az első mondatok sajátos, egyszerre konkrét térbeli és fikciós keretbe helyezik az elbeszélést: „ez a mese azonban Amerikában született – már csak azért is, mert egy Joe nevű tengerész mesélte el, nem is olyan régen, egy tengerészkocsmában”- ez a gesztus visszavezeti a műfajt saját eredetéhez, a szóbeliséghez, a történet helyét és idejét pedig elsősorban a mesélő személyéhez köti, mindezt a mesemondás magától értetődő könnyedségével.
Joe, aki a történet egyik főszereplője és belső narrátora, belép a kocsmába, és, miután bánatában jó pár pohár rumot felhajt, Mary, a matrózlány kérésére újból elmeséli egyetlen történetét. Mint az kiderül, mindennap ugyanezt mondja el, a beszéd tétje mégsem az ismétlés rítusa, hanem a mese kifutása, hiszen a saját történetünk mindig a jelenig ér.
A történet a megszokott mesékhez képest durva megpróbáltatásoknak teszi ki a kéknek született kutyát, akit New York-i vándorlása során átvernek, becsapnak, megrágalmaznak, bebörtönöznek, naiv jóságát kihasználják, nyomasztóbbnál nyomasztóbb dolgok történnek vele. Itt merül fel, hogy ezt a mesét talán nem érdemes fejezetenként felolvasni a gyermekeknek, hiszen azzal jóéjszakát kívánni, hogy „akkor földre dobták kiskutyánkat, lepisilték, s eltűntek egy sötét sikátorban”, nem tűnik jó álmot hozó végszónak. Ellenben egy nagyobb lélegzetre elmondani (ahogy a bábszínházban is egyszerre fogadta be a gyerekközönség), nagyon is felemelő.
Az első hét fejezetben Zsuzsi kálváriáját járjuk végig, majd a nyolcadikban már felcsillan a remény, a kiskutya végre találkozik Joe tengerésszel, hősiesen helytáll a Fűrészhallal folytatott tengeri küzdelemben, és rögtön kiérdemli az első hajósinas címet. De a derű csak átmeneti, mert Zsuzsi gonosz ellenlábasa, a fekete Kazi macska ügyeskedése újra szétválasztja a két jó barátot, Joe pedig, „mint akinek hétmérföldes csizmája van, (..) átugrott a meséből a kocsmába.” A tengerész elbeszélésében itt lenne vége a történetnek, és Joe-val együtt mi is depressziósan rumoznánk tovább, ha Mary nem noszogatná, hogy menjen vissza, és a mesélő tengerész nem hallaná meg a tengeren egy ládában hánykolódó Zsuzsi hangját. Végül aztán Joe egy újabb ugrással a vízben terem, és helyreteszi a dolgokat, s együtt továbbhajózva jutnak el a kék kutyák szigetére.
Ha a mese ezen a ponton nem különböződne el gyökeresen a jól ismert rút kiskacsa történetétől, akár boldogan élhetne hasonszőrű társai közt, míg bundája színét ki nem szívja a nap. De Urbán nem éri be a romantikus elvágyódással: kiderül, hogy a kék kutyák szerint más színű eb márpedig nem létezik, ezért, hogy igazukat bizonyítsák, hőseink szigetestül elvontatják őket a tarka, színes kutyákkal teli világba, ahol boldogan fedezik fel a sokféleséget.
De a mese még itt sem ér véget. Ugyan a világ megváltozik, mindenki megbékél a kék és nemkék kutyák létével, Zsuzsi és anyukája újra egymásra talál, tengerészünknek továbbra is hiányzik kis kék hajósinasa. Vasárnaponként azért összejárnak, együtt nézik a tengert – és, mik ki nem derülnek, mivel most is épp vasárnap van, Joe karjában épp ott bóbiskol a kis Zsuzsi. A kapitány tehát azzal, hogy visszalépett a mesébe és továbbmondta azt, visszamenőleg a múltat is megváltoztatta, hiszen épp a kék kutyát siratva indult a kocsmába, most pedig lám, végig ott volt vele.
„Hiába, a mesék meg a történetek olyanok, hogy egyszer az ember a nyílt tengeren hajózik, máskor meg egy tengerészkocsma pultját támasztja”- vonja le a tanulságot a csapos, majd a lelkes Mary hozzáteszi: „az is lehet, hogy egyszerre van mindkét helyen.”És a mese igazi üzenete a sokszínűség, a békés egymás mellett élés eszméje mellett épp a történetmondás és a saját történetünkbe való bátor belelépés gyógyító ereje. Az utolsó epizódban Joe végre felhagy az önsajnálattal és a rumivással, és áttér a tejre, azaz kiégett, búskomor énjét gyermeki identitásra cseréli.
A mesélés és tett itt egybeér, saját történetünket mondani annyi, mint: élni. És ezzel kis gyerekkönyvünk túlnő a posztmodern játékosságon, ahol az elbeszélő-hős könnyedén sétál a tenger és a kocsma narratív síkjai között (bár ez is megérne egy, a jelenlegi írás kereténél bővebb elemzést), a könyv lényegi üzenete mégis inkább az, hogy a mesemondás aktusa megváltoztat minket, ezáltal pedig a világot. Esszenciájában ezt a varázslatot ünnepli A tengerkék színű kiskutya története.
Nem feledkezhetünk meg az illusztrációkról. A Horváth Andrea rajzaival gazdagon illusztrált kötet minden oldalán találunk színes képeket, amik meghatározzák a könyv karakterét. A képek saját világukat élik, nem egyszerűen “lerajzolják”, ami épp történik, inkább autonóm világukban újramondják azt. Például a mesében Joe tengerésznek szakálla van, a rajzokon mégis sima állal látható. A képeknek emellett saját ritmusuk van, olykor egy gyönyörű kép tölti be az egész oldalt, máskor csak olyan ikonszerű hangulati elemek szegélyezik az oldal alját, mint a hajó kormánykereke vagy egy horgony. Legtöbbször persze egy-egy fontos mozzanatot emelnek ki a cselekményből: a gonosz, fekete macska elvágja a hajókötelet, vagy Zsuzsi palacsintasütővel űzi el a kardhalat. A többször felbukkanó, New York-i felhőkarcolókat körülvevő, falevél alakú, színes, mesebeli fák pedig egy karneváli, örvénylő örömben lebegő valóság terét jelölik, némileg megelőlegezve a mese üzenetét. Azt sugallják, hogy a világ akkor is szép, amikor éppen szenvedést élünk át benne, sőt, néha épp azok vetik el a későbbi öröm magjait.
Molnár Illés
