Első rész
Pöttyös néni és az elveszett kulcs
Amália és Dodó ikerpár, a Kolumbusz utcában laknak, egy társasházi lakás keskeny, virsli alakú gyerekszobájában. A szoba tulajdonképpen lehetne egy hajó, hisz a padlója fából van, a fa itt-ott lukacsos és szőnyegek takarják. Van benne két ágy, számtalan polc, fiók és titkos szekrényzug. Csíkos a tapétája, a plafonról pedig foszforeszkáló csillagok lógnak cérnákon. Csak úgy bele lehet gabalyodni, olyan rendetlenek és kuszák. Gülü Békától, a barátjuktól kapták ajándékba, a hatodik születésnapjukra.
Ha éjszakára kinyitjuk a kerek ablakot, mindjárt óriásira nő a tér. Ellátni a Holdra. Onnan meg lehet szagolni a Marsot. (Sárszagú.) Az Esthajnal csillag pedig simán megpöckölhető. (Vigyázat, tűzforró!) Ilyenkor a Városliget felől csípős, hideg szél fúj be a réseken. Először a zuglói házak kéménye körül kering, aztán szélujja beszüremkedik a szobába, végigkúszik a játékokon, az ágyszélén, és a plafonból lógó cérnákat jól összekeveri. Még a függönyt is megremegteti. Majd, mint aki jól végezte dolgát, süvítve távozik.
Épp esteledik. Lámpaoltó, pongyolás, hegyes orrú Pöttyös néni ilyenkor kapcsolja le a városban a villanyokat. Amália és Dodó pizsamába öltözve állnak az ablakban, nagyon várják a lámpaoltást. Fogják egymás kezét, aztán lökdösődnek. Egyre türelmetlenebbek. Nem történik semmi.
Egy, kettő, három! Hol késik az alkony?
Csattognak a kapcsolók, ám hiába.
Bolond lenne besötétedni. Fekete függöny lóg a házakon, de a kert, az utca, az óvoda és az iskola épülete fényárban úszik.
A Városligeti-tóban civakodva hápognak a kacsák. Nem akarnak lefeküdni, fejüket a hideg vízbe dugni. Olyan utálatos dolog elmenni aludni.
Egyszer csak éles fényszóró csíkja világít be a szobába. Az ágyak fölé ér a fénysugár, körbepásztázza a falat. Valami nincs rendben, irtóra villog a fény. Közben már rég koromsötétnek kellene lennie.
Odakintről sistergő hangot hallani, aztán mérges szitkokat.
Egy kormos felhő szálldos az égen. Körbe-körbe jár, gőzölög meg köpköd. Éles szeme van, gömbölyödő szája. Megint köp egyet, aztán még prüszköl is, mintha valamivel csiklandoznák habos orrát.
Egy görbe néni ül a felhőn pongyolában. Ő csiklandozza a felhő orrát. Ide-oda billeg a háta, himbálódzik föl és alá. Pöttyös pongyolája kigombolva lobog a szélben. Beteríti a fél utcát. Elrepül az éjjel-nappali és a gyógyszertár felett. Aztán visszakanyarodik a papírbolt felé.
A néni kezében távirányító, azzal hadonászik, integet és rikácsol:
– Ki vitte el a szekrénykulcsomat? Megtalálom én! Fentről minden élesebb! Reszkessetek, sunyi városi tolvajok! Átnézek minden gyerekszobát! Ágyat és a dunyhát! Tűvé teszem, ha kell, egész lapos Pestet és a sziklás Budát!
Nem hogy abbahagyná, a rikácsolás egyre erőteljesebb, már tisztára fülsüketítő.
– Az erdőket végigjárom, a tavakat kiiszom! A mozikat és a színházakat végigtrappolom! Bekukkantok minden kávéházba, klotyóba és kórházba!
A gyerekek hevesen kapálóznak, hátha észreveszi őket a fura néni:
– Hé, itt vagyunk! Hahó! Gyere le! – integetnek neki.
– Dodó, ma nem megy le a nap! Nem kell lefeküdni! Vegyük le a pizsamánkat! Nincs, aki eloltsa a lámpánkat! – mondja Amália, és máris elkezd öltözködni, bedobja a pizsamáját a papírszemetesbe.
– Akkor nem mosok fogat! Gyere, Amália, szedjük le a nénit az égből! Nem bírom hallgatni a sípolását. Olyan hangosan kiabál, hogy a végén még megsüketülünk.
Pöttyös néni rájuk se hederít, ordibál tovább.
Amália bemászik az ágyába, gyorsan bedugja a fejét a párna alá. Ilyenkor a legjobb a paplan alá rejtőzni.
Dodó közben végigkutatja a polcokat. Kacat-kacat hátán. Fülbevalók, csatok, babahaj, pelenka, szirénák és mentőautókerekek között kotorászik.
– Megvan! – súgja Amáliának. – A horgászháló végén a kampó, azzal leszedem. Csak ne rikácsolna annyit ez a banya! – Dodó kilógatja az ablakon a hálót. Éles csattanás hallatszik. Pöttyös néni bezuhan a szőnyegre.
Ott gubbaszt a szoba közepén, meg se moccan. Hajában mindenféle csatok, drót, katicák, masni, még egy pók is lifeg rajta, meg porcicák. Talán levegőt sem vesz, mint aki viaszból van. A gyerekek néma csendben figyelik. Pöttyös néni feszes mellkasa mozdulatlan.
Mozdulatlanná dermed a szoba levegője. Olyan csend van, hogy a legyek sem mernek felröpülni.
Aztán mintha mi sem történt volna, hirtelen felpattan. Megrázza magát, csak úgy porzik a pongyolája. Szőrök és hajszálak hullanak belőle. Meg szálanként macskabajusz.
Az ikrek folyamatosan tüsszögnek a felszálló tömény portól. A néni igazán szomorúnak látszik, nagyokat sóhajt. A sóhajok a plafon tetejéig megremegtetik a szoba levegőjét.
– Hót világos ez a fránya Duna-parti város! Lassan éjfél, és szikrázik a Gellért-hegy! Olyan világos van, mint a vakablakban! Futnak a boltba a városlakók a Nagymező utcán. Nem is kellett felkapcsolni a troli fényszóróját. Teljesen le vagyok lombozva. Már kiabálni se bírok. A sikítás egyáltalán nem megy. Elment a hangom. Mindjárt szívszélütést kapok!
– Szegény, öreg néni! – sajnálkoznak a gyerekek.
– Na, ne szemtelenkedjetek! Rózsás fiatalasszony vagyok. Jól megnéztétek? Az arcomat is? Nemrég tettem rá kenőcsöt. Hát a derekamat? Nem nyikorog, minden reggel tornával kezdem a napot. Fogjátok meg, ha nem hiszitek el! Esküszöm, hogy egész Budapestet elsötétítem. Bekormozom a várost. Csak találjam meg a kapcsolószekrényem kulcsát.
– Ó, bocsánat, nem akartuk. Nem úgy akartuk, hanem úgy – Amália és Dodó egymás szavába vágva magyarázkodik.
Pöttyös néni újra lehuppan a szőnyegre, széttárja a karját, és odahívja az ölébe a gyerekeket.
– Nem úgy, nem úgy, tudom én. Ti mindig mást akartok, mint amit mondotok. Na, hát pont ezért jöttem be hozzátok. Mindenki a kapcsolómat várja – de nincs. Valaki elvitte. Eltolvajolta.
– Ki volt az? – kérdezi Dodó meglepetten.
– Ha tudnám, már okosabbak volnánk. Most épp az sem tudom, hány éves vagyok, úgy kimerültem a keresésben – Pöttyös néni átkarolja a gyerekeket. – Pszt, maradjatok picit csendben! Kihallgatjuk a tolvajt.
Eltelik egy, kettő, három perc, Pöttyös néni elszenderedik.
– Te, Dodó, nézd csak – súgja halkan Amália –, nincs is seprűje.
– Most látom, nagy, görbe orra sincs. Hm. Akkor ő nem lehet a vasorrú bába. Ha nincs szőrös bibircsókja, banya sem lehet. Az arca azért foltos kicsit. Nézd!
– Izé, én inkább nem merek hozzányúlni ˗ húzódozik Amália.
– Fogd már meg! ˗ erősködik Dodó. – Nem bánt, olyan kedves és meleg. Olyan… Olyan macskaszaga van. Jaj!
– Pfuj! Tényleg. Á, nem baj amúgy.
– Hallgass! Mozog, nézd csak!
Pöttyös néni szemhéja felpattan. Úgy csinál, mint aki mindent hallott és meg van sértődve. Leporolja a pongyoláját. A szőnyeget megint beteríti a lehulló macskaszőr.
– Na, így már jobb… Friss vagyok – a levegőbe szagol. – Hol is tartottunk? Gyerekek, elmondanátok a címeteket? Szeretném tudni, pontosan hol vagyunk. Az égből nem mindig tudom követni, merre repülök. A Föld meg mindenhol gömbölyű, a város csupa ugyanolyan utca és ház. Hogy mért nem lehetett volna összevissza minden, hogy jobban kiigazodjak rajta? Most már mindegy…. Melyik utcában laktok?
– Majd Dodó – mondja Amália.
– Majd Amália – mondja Dodó.
– Mondja ő, ő a fiú. Ő tudja jobban. Mindig ő tudja jobban, azt mondja. Úgyis ő mondja.
– Barna fakerítéses, emeleti lakás – kezdi Dodó, de Amália a szavába vág:
– Ahol a nagy tócsa szokott lenni, mikor sok eső esik. Egy hétig sár van.
– Hééé, számot és utcát is mondanátok?
– Kolumbusz utca 54. Nálunk vannak a kertben piócák. Megmutassam?
Pöttyös néni a fejére üt és hangosan felnevet.
– Tudom! Hát persze! Erzsébet királyné útja kereszteződés? Ahol barackfagyit lehet nyalni a cukrászdában? És akkora gödör van a sínek között, hogy csak na. Majd kitört egyszer a nyakam, mert arra kanyarodtam. Most is fáj a helye, tiszta lila. Félreléptem és beleestem. Hirtelen beakadt a bokám a pongyolám szélébe, azóta is egy púp van ott a lábamon.
Dodó rávágja rögtön:
– Eljössz velünk? Megnézzük a gödröt? Nem csak barackfagyi van, vanília, puncs, fahéj, pisztácia, hupikéktörpikék…
– Ó, jaj, de jó lenne! Imádom az árkokat. De most nem lehet.
– Figyelj, te, pöttyös ruhás néni, akkor legalább kicsit beülhetünk még az öledbe? – könyörög Dodó.
– Én is, én is! – csatlakozik Amália.
Pöttyös néni átkarolja a gyerekeket.
– Jó, de igyekezzetek! Isten szerelmére, hogy lesz így este, ha mindjárt itt a reggel? Segítség! Engem ki fognak rúgni!
– Ki fog kirúgni téged? – kérdi Dodó.
– Hát…. Köhöm. A nagykutyák, főnökök. Nem is tudom.
Amália erre felkiált:
– Ó, már tudom. Te vagy az!
– Kicsoda? – értetlenkedik Dodó.
– Lámpaoltó Pöttyös néni. Aki miatt minden este le kell feküdnünk.
– Akkor téged nem is csak anya talált ki! Te szuperszonikus vagy?
Pöttyös néni nevet.
– Hát persze. Ha akarjátok! Miért ne?
Amália és Dodó azonnal rávágják:
– Persze, hogy akarjuk!
– Bármi lehetek, és bárhol felbukkanhatok. Nem rombolok sosem, inkább csak segítek. Akárkinek, aki bajban van. Mégis akad, aki tart tőlem, mert én éjszaka is elég hevesen élek. Mikor a városban éjsötét van, meg denevérek, sok-sok alvó gyerek hortyog, talán rémeset álmodik, talán szelídet, én akkor is ott vagyok. Tündéres vagy ördögös álmot repítek. Kinek mi jut. Kinek milyen volt a napja. Ki mit szeretne, mire vágyik, az álma pont olyanná formálódik. Szóval ez a főfoglalkozásom, a lámpaoltás. – Pöttyös néni térül és fordul, illegeti magát, újra a távirányítójával kalapál a levegőbe.
– Fú, én úgy szeretem a gonosz banyákat! Meséld el nekünk a Jancsi és Juliskát! Léccci, léccci! – könyörög Amália.
– Pöttyös néni nem is banya… Most mondta. Olyan szép a rojtos ruhád – hízeleg Dodó, és megsimogatja a selymes pongyoláját.
– Csitt, valami neszt hallok. A Városliget bódéi felől jön a hang, közvetlen a tónál hallom. Füleljetek csak! Hegyezzétek az orrotokat! Furcsa szagok érkeznek a levegőből.
Pöttyös néni rámutat az égre, azután becsukja a szemét.
A gyerekek fegyelmezetten követik, hol a tekintetét, hol a mutatóujját kell figyelni.
Denevér száll el felettük. Meg egy fáradt varjú.
Amália töri meg a csendet:
– Pöttyös néni, az én ágyamra nyugodtan ráfekhetsz. Onnan mindent lehet hallani, a tolvajokat is. Csuda kényelmes, szépet álmodsz. Bújj be a párna alá a fejeddel, úgy még jobb. Gyere! Megmutatom.
– Ó, nagyon kedves vagy. Nem élek álmokkal. Nincs időm pihenni. Hisz még le se ment a nap, dolgom van. Meg kell keresnem a kapcsolóhoz a kulcsomat, hogy nyugodtan elmehessen aludni végre ez a Budapest.
Pöttyös néni hatalmasat szagol a levegőbe. Körbeszagolja a szobát, minden sarkot megszimatol.
Dodó közben még kérleli:
– Megnézed a játékaimat? Süsüt és a Darth Vadert? Van egy pofátlan tolvajom is, meg sebes arcú gyilkosok. Tudod, zombik lesznek.
– Ó, persze, mindjárt – válaszolja Pöttyös néni, de közben már elcsuklik a hangja. Nem bírja tovább visszatartani. Elkezd pityeregni. Mintha esőcseppek potyognának az orrából. Szívja vissza őket, mégis hullnak. Rá a karjára, és persze a pongyolájára. A szőnyeg is tiszta könnyvíz lesz.
– Csak hüppögök. Semmi gond. – Megtörli az orrát. – Tök világos van odakint. Kulcs nélkül nem megy, nem tudok sötétet csinálni. És a szekrény kulcsa tűnt el, amiben a piros főkapcsoló van. Meg a kerületek és a főutak, a hidak gombjai, fehér, kék, zöld… pesti és budai oldal, utcák és házak. Az egész főváros.
Pöttyös néni pont úgy siránkozik, mint az utcában lakó öregasszonyok szoktak.
A gombokhoz így sem férhet hozzá, meg a villany is csak világít tovább, és este sem lesz. A sírás egyáltalán nem segít. Egy könnycsepp csak egy időre lecsillapítja a bosszúságot.
Úgyhogy a gyerekek inkább felajánlják, hogy majd ők megkeresik a kulcsot:
– Megvan, én tudom, ki vitte el. A… – Dodó elhallgat. Megvakarja a fejét.
– Szarkák? – kérdezi Amália.
– Na, ne szólj közbe. Töröm a fejemet – mondja Dodó.
– A varjak? – kérdezi Amália.
– A gyerekbéka volt. A síkos hátú, barna varangy.
– Kicsoda? – kérdi kerek szemmel csodálkozva Amália.
– Hát Béka. Ő volt. Csakis a Gülü lehetett. Ő olyan. Mindent lenyel.
– Hát persze! Hisz órák óta eltűnt, pedig mindig tudom, hol van – vágja rá Pöttyös néni. – Ma délután teljesen elveszett. Folyton tele legyekkel, szöcskével, piócával és kulcsokkal a gyomra. Csakis ő lehetett. Mindent lenyel, ami a levelére kerül.
Közben hirtelen felhősistergés és felhőzúgás hallatszik odakintről. Gőz áramlik be az ablakon.
– Ó, jaj! Szomjas a felhőm, vacsoraidő van – mondja Pöttyös néni. – Adjunk neki egy kis vizet. Aztán felőlem indulhatunk, megkeressük Gülüt.
Amália gyorsan hoz két fogmosó pohárban vizet a fürdőszobából. Ráönti a felhőre, a felhő belefetyeli a vizet, nyeléseit még a Thököly úton is hallani.
Pöttyös néni szerint Gülü csakis Fótra mehetett. Oda, ahol nem hallatszik a város zaja. Fóton van a gyerekváros, közepén a kerek tó, ami csupa békanyál. Ideális dagonya. Ott lehet a világon a legjobban szunyókálni az agyagos, büdös tóvízben.
– Felszállás, indulunk! – rikkant Pöttyös néni, most már jó kedve van, hogy újra repülhet. Ez a repülés talán megmenti a helyzetet.
Amália és Dodó kimásznak a gyerekszoba ablakán, beugranak a párás felhő csiklandós, hideg habhajába.
Két-három sikítás hallatszik, majd Pöttyös néni kiabáló, éles hangja: – Kapaszkodjatok a köpenyembe!
Sistereg az ég, a pongyola szélsebesen fölrepül. Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Szilasliget, Rákospalota. Mogyoród felett eltűnnek hőseink az égi felhő alkonyati fedélzetén.
