Jolán
Azt azért minden látogatója megjegyezte, éktelen szerencséje, egyszerűbben, piszok nagy mázlija volt Habakuk királynak, mert mind a negyven lánya gyönyörű volt, mi több, egyik szebb volt, mint a másik. Kinek a szeme színe, kinek a szeme formája, kinek az orra fitossága, kinek az arca kereksége, kinek arca ovális íve, kinek szép hosszú hattyúnyaka, kinek huncut gödröcske az állán… De hiszen, no hiszen, sorolhatnánk hajnalig a szépséges különbségeket a negyven lányt elősorolva, de éppenséggel más dolgok történnek a palota setét háta mögött. Na, ez már eleve fenyegetően és rosszul hangzik.
A palota setét háta mögött valóban sötét volt, hideg és valami fenyegető élettelenség. De hát, akkor miért üldögél itt Jolán királykisasszony, Habakuk legszebb hajú lánya a hidegben, sötétben, ridegségben? Ha valaki közelebb merészkedik, s a szeme megszokja a sötétséget, az láthatta volna, nincs egyedül a királylány! Valami kis görcs emberke ücsörgött Jolán lábánál, és álláról hosszan elnyúlt valami, egészen a kerítés szélig, és alighanem a szakálla volt az. A görcs kis emberke pedig nem volt más, mint a híres Hétrőfös manó, aki talán még soha életében nem akart semmi jót tenni senkinek. Hej, ha ezt Jolán tudhatta volna! De nem tudta. Kora délután sétált errefelé, épp sütötte a nap a palota hátsó fertályát, sárgák, vörösek, kékek és zöldek kápráztatták el a sétáló szemét. Ebbe a felkavaró színorgiába lépett bele Hétrőfös, és kellemetlen hangon ráripakodott a királylányra.
- Csak járkálsz, csak sétálsz, csak álmodozol az alatt a csodálatos hajkoronád alatt!
- Mi mást csinálnék? – kérdezte meglepődve Jolán, és jól szemügyre vette a manót. Nem volt rajta semmi különös a szakállán kívül, amely az ajkai alatt kezdődött el, és valahol a kerítésen túl ért véget, ha egyáltalán véget ért ott.
- Olyan dús, loboncos a hajad, mintha egy egész őserdő nőtt volna a fejedre!
- Nem tehetek róla, ilyennek születtem – sütötte le szerényen a pilláit Jolán.
- De tehetsz! Ha megfésülnéd, bizonyára szép lenne a te hajad is, sima és fényes, rendezett, mint a testvéreidé. Bálokra járhatnál, nem kellene kócosságodat szégyellened!
A manó elevenjére tapintott Jolánnak. Hiszen mindenki azt szeretné magának, amije nincs. Harminckilenc királykisasszony irigyelte Jolán haját, és maga is szeretett volna olyan ezerfelé bodrozódó bozontot, amilyen az övé volt, és ő, a negyvenedik, Jolán, szeretett volna sima, fésülhető, nem rakoncátlan, jól mosható, lassan növő, rendezetten csillogó hajat.
- Nincs az a fésű, amelyik bele ne törne a hajamba, nincs az a kefe, amelynek ki ne hullana a szőre, ha a hajamat akarnám vele rendbe szedni; te talán tudod, hogy mit kéne csinálnom?
- De tudom ám – mosolygott ravaszkásan Hétrőfös –, ha valaki, én aztán tudom. Este, amikor már fáradtan lehanyatlott a nap, és még nem terpeszkedett fel a hold az égre, gyere vissza ide, hozok neked fésűt, amelyik nem törik el a hajadban, kefét, amelynek nem hullanak ki a szőrei fésülködés közben. De ne szólj senkinek, még irigykednének rád a testvéreid.
Jolán hallgatott és várakozott. Amikor a nap fáradtan lehanyatlott, és a hold még nem tápászkodott fel az égre, a lány óvatosan kihátrált a vacsoraasztal mellől, és a palota mögé surrant. Már várta a Hétrőfös.
- Hagyd, majd fésülöm én, majd kefélem én azt a gyönyörű hajadat – hízelkedett a recsegő hangú manó.
Jolán engedelmesen hajtotta oda a manónak a fejét. Az meg fésülte, kefélte, fésülte, kefélte a gyönyörű bozontot, a királylány feje pedig egyre könnyebb és könnyebb lett. Mi tagadás, kezdte igen jól érezni magát. Amikor a nap első sugarai megrezzentették a fákon a leveleket, Hétrőfös gyorsan elköszönt, és egy hatalmas gombolyagot gurítva maga előtt, átsurrant a kőkerítésen régóta tátongó résen. Jolán vidáman, dudorászva tért vissza a palotába. Könnyűnek érezte magát, s már alig várta, hogy megnézze magát szobája aranyos tükrében. Boldog szívvel emelte fel a tükröt, de épp csak belepillantott, s máris ájultan esett össze.
Habakuk király tűvé tette a palota összes zugát, szolgáival, minden alattvalójával kerestette, föld alatt, föld felett, víz alatt, hegyek mélyén kócos hajú lányát, aki este váratlanul odahagyta a vacsoráját, és attól kezdve soha többé nem látta senki. Beszéltek a népek ezt-azt, mondtak ilyen-olyan tetszetős butaságokat, állítottak okos sületlenségeket, küldték erre a keresőket, küldték amarra őket, de bizony Jolán királykisasszony sehonnan sem került elő. A király nem mondott le arról, hogy a lánya egyszer előkerül. Mert történt valami érdekes és megmagyarázhatatlan. Minden étkezésnél megterítettek Jolán királykisasszonynak, merítettek a tányérjába a levesből, és a levest a kanál kikanalazta, raktak a sültből és a mártásból a lapos tányérba, a kés és a villa mind kifalatozta azokat, még a sokféle finom sütemény is eltűnt a szép kis porcelánokról. Étkezések végén azután egy elégedett csettintés hallatszott a kapu felől, azután csönd. A királylányok eleinte ámultak-bámultak, de azután megszokták a különös szertartást, és nem nagyon törődtek vele.
- Na, fiúcska, hova-hova? – csattant föl az ág hegyében Ebiborz.
- Csak megyek, csak megyek, amerre látok – válaszolta a fiú, még jobban a fejébe húzva a sapkáját.
- Aztán, miért hordasz ebben a nagy nyári melegben sapkát? – érdeklődött pimaszul Ebiborz.
- Fázós a fejem, jaj, fázós vagyok magam is, még a fogaim is összeverődnek ebben a hidegben – válaszolta a legény, de még mindig nem nézett rá Ebiborzra.
- Ej, hát annyira csúnyának gondolsz, hogy rám se pillantasz, te legény? – futotta el a méreg az állatot.
- Érdekel is engem, szép vagy-e vagy csúnya, engedj utamra! – csapott fel a sapka alól a nyugtalan hang.
De ez már ugyancsak gyanúsnak tűnt fel Ebiborznak. Belecsimpaszkodott egy lelógó liánba, meglendítette rajta magát, s már repült is a legény felé – aki szemébe húzott sapkája miatt mit sem sejtett az akcióról. Ebiborz a fiúhoz érve lekapta körmös ujjaival a fejéről a sapkát, és a szomszédos fa legvastagabb ágára lendült. A legény egy ideig megpróbálta a kezével eltakarni a fejét, de azután megadóan engedte le a kezét.
- Na, most boldog vagy? – kérdezte szomorúan. És sírva fakadt.
Ebiborz elhűlten nézte a legény kopasz fejét. Olyan kopasz volt szegénynek a feje, mintha sohasem látott volna hajat. – És sírva fakadt – dünnyögte Ebiborz –, hiszen hát a fiúk nem szoktak sírni a kopaszságuk miatt!
- Alighanem lány az illető – hümmögött a táltosmadár, akihez nagy ijedtségében Ebiborz elinalt tanácsért. – Ha sírva fakadt, alighanem lány. Az illető – tette hozzá nagy sokára.
- De hát, miért sírhatott? – kérdezte elhűlve a feltételezéstől Ebiborz.
- Alighanem a kopaszsága miatt – hümmögött tovább a táltosmadár. – A lányok amúgy nem szoktak kopaszok lenni.
- Nem, az már csak igaz, azok bizony nem – hagyta rá még mindig álmélkodva Ebiborz. – De hát, hova lett a haja?
- Azt én honnan tudnám – méltatlankodott a táltosmadár, aki épp délutáni szunyókálásába kezdett volna, amikor Ebiborz megérkezett.
- Honnan tudjuk meg? – fészkelődött nyugtalanul Ebiborz.
- Egyszerű történet – legyintett a táltosmadár. – Fölkerekedünk, elmegyünk hozzá, és megkérdezzük tőle, hova lett a haja.
Neki is indultak, hogy megkeressék a lányt, de bizony, az már régen nem volt ott, ahol Ebiborz hagyta. Nos, hőseinket sem faragták ám puhafából! Hét nap és hét éjjel, hetvenhét nap és hetvenhét éjszaka keresték a lányt, míg végül ráleltek – ugyanott, ahol annak idején Ebiborz hagyta.
- Vagy körbe-körbe jártunk a kerekebbnél kerekebb erdőben – dünnyögött Ebiborz –, vagy valami más fifika, netán gonoszság nem akarta, hogy ráleljünk a kopasz lányra. Egy a lényeg, ráleltünk. S ha már ráleltünk, akkor meg kell kérdezzük. Ugye, megkérdezhetjük – fordult a kopasz lány felé Ebiborz –, hova lett a hajad!
Jolán, hiszen kitalálhattátok, hogy ő volt a szegény kis kopasz bujdosó, elmesélte szép sorjában, mi történt annak a kellemesen napos délutánnak a koraestéjén, hogyan lopta el a haját a hosszú szakállas manó, hogyan bujdosott el szégyenében a nagyvilágban. Amikor a hosszú szakállas, recsegő hangú manóról ejtett szót, a táltosmadár felszisszent, noha a táltosmadaraknak soha nem volt szokásuk csak úgy felszisszengetni.
- Szegény gyermek, te a gonosz Hétrőfös manóval találkoztál. Az bizony nem csak gonosz, de irigy is. Hiába van neki hét rőf szakálla, ha nincs hozzá egy szál haj sem a fején. Hát, hogyne irigyelte volna el tőled a szép hajadat! Ott díszeleg az most paróka formájában őkelméje kerek kopasz fején.
- Nem az a baj – picsogott tovább Jolán –, hogy ellopta fésűjével és keféjével a hajamat, hanem az, hogy azóta sem nőtt ki az ellopott hajam helyében új.
- Hát persze, hogy nem – khümmögött a táltosmadár –, mert a fésű varázsfésű volt, a kefe pedig varázskefe. Ha visszaszerezzük a hajadat, a fésű visszanöveszti a bőrödbe, a kefe visszabodorítja a régi frizurába.
- Visszaszerezni… de hogyan? – rázkódott össze Ebiborz. – A Hétrőfös kellemetlen ellenfél, legyőzni még senkinek sem sikerült, nem csak gonosz, de fifikás is, nem csak fifikás, de leleményes is, nem csak leleményes, de ravasz is, nem csak…
- Abbahagyod! – szólt rá a táltosmadár. – Teljesen elijeszted szegény lányt! Hogy is hívnak, kedvesem? – hunyorgatta álmosan a szemeit a kopasz királylány felé a különös állat-madár.
- Jolánnak hívnak – válaszolta még mindig szomorúan a lány.
- Szép neved van. És a hajad is biztosan szép lehetett (és szép lesz! – kapott észbe), nem véletlenül tetszett meg annak a nyavalyatörős Hétrőfösnek.
- Megvan! Megvan! – rikkantta el magát kétszer is Ebiborz, de olyan hirtelenséggel, hogy égnek állt tőle a táltosmadár összes szőre és tolla, Jolán pedig a fenekére huppant, mert lábai az erős hangok hatására elerőtlenedtek.
- Mi van meg – ébredt fel félálmosságából a táltosmadár.
- A Hétrőfös nyavalyatörős. Hiszen ezt mindenki tudja az erdőben! (Legalábbis, én tudom, mióta a táltosmadár elkotyogta, gondolta, és elmosolyodott, magában.) Ijesszünk rá!
A táltosmadár sokáig hunyorgott, már azt lehetett hinni, megint el fog aludni. De nem aludt el. Ellenkezőleg. Olyasmi történt, amit Ebiborz még sohasem látott, pedig már időtlen idők óta volt a táltosmadár barátja. A táltosmadár csőrös szája a két szélén elhúzódott, húzódott és húzódott egyre. Ebiborz elkerekedett szemmel ismerte fel a jelenséget: a táltosmadár elmosolyodott. El ám, mert mint pillanatokkal később kiderült, meg is volt erre minden oka. Titokzatosan járatta a szemét hol rajtuk, hol az égen, hol a fákon, hol a sziklákon, már attól lehetett félni, pillanatokon belül elájul, de most sem történt semmi a várakozásuk szerint.
- Kövessetek! – rendelkezett, és határozott bakugrásokkal elindult befelé a nagy kerek erdő közepe felé.
Mentek, mentek, bakugráltak, mentek, ágakon röpködtek, de csak mentek, az út folyton kanyarodott, avatatlan szemlélő azt hihette volna, körbe-körbe járnak az erdőben, pedig nem, mert ha így történik, a táltosmadár bizonyára nem áll meg nagy hirtelen.
A táltosmadár azonban nagy hirtelen megáll.
Lehajolt.
Valamit alaposan megvizsgált.
A másik kettő is lehajolt.
Ők is alaposan megvizsgálták azt a valamit.
- Borotvapamacs – állapította meg Jolán, hiszen számtalanszor látta királyi atyját nagy türelemmel arany borotvapamacsával pacsmagolni királyi arcát.
- Én ugyan még nem láttam borotvapamacsot – hüppögött megilletődve Ebiborz –, de hajlandó vagyok igazat adni ennek a kopasz lánynak.
- Én meg azt mondom, tévedtek – khümmögött ismét a táltosmadár. – Ez a szőrcsomó nem más, mint a Hétrőfös hétrőf hosszú szakállának a legeslegvége.
- De hol a gazdája a szakállnak? – kérdezte izgatottan Jolán.
- Épp hét rőfnyire innen üldögél egy tisztáson, és fésülgeti kopasz fején a tőled ellopott hajkoronát.
- De miért van föld alatt a szakálla? – utánozta a khümmögésben a táltosmadarat Ebiborz.
- Mi volt a kérdés? – pislantott feléje a táltosmadár.
- Hogy miért nem a föld fölött van a szakálla – khümmögött immár sokkal hihetőbben Ebiborz.
- Hogy ne lépjen rá senki – mondta a táltosmadár. – Sok a kérdés! Csak gyertek csöndben utánam!
Mentek, ballagtak volna libasorban, de nem mentek többet, mint éppen hét rőföt. Ott egy tisztásra bukkantak ki, amelynek közepén ott ült a Hétrőfös, kopasz fején gondosan fésülgette Jolán királykisasszony világszép haját.
- Most hogyan? – súgta oda Ebiborz a táltosmadárnak.
- Most úgy – khümmögött halkan a megszólított –, hogy te visszamégy, és megragadod a Hétrőfös szakállának legvégét, amit az előbb pamacsnak néztetek Jolán királykisasszonnyal. És tartod, ahogy csak bírod.
Ebiborz visszaoldalgott hét rőföt, és megragadta a hétrőfös szakáll borotva-pamacsnak tűnő végét. A táltosmadár kilépett a tisztásra. Szörnyű haragra gerjedt Hétrőfös, amikor meglátta az idegeneket. Szeme vérbe forgott, eldobta a fésűt és a kefét, és neki akart esni a betolakodóknak. Csakhogy…! Csakhogy, nem tudott elmozdulni a helyéről, mert a szakálla legvégét kemény karmai között tartotta hét rőfre onnan Ebiborz. Hétrőfös előbb káromkodott veszedelmesen, azután könyörgött nyálasan, majd zokogott fertelmesen, de a táltosmadárnak nem esett meg rajta a szíve.
- Adjátok vissza a szabadságomat, én nyavalyatörős vagyok!
- Nem érdekel a magánbajod! Visszakapod a szabadságodat, és visszakapod a szakálladat is, ha visszaadod ennek a királykisasszonynak a haját, amit eloroztál tőle egy alkonyati órán a Hattyús Kastély mögötti félhomályban.
Mit volt mit tenni, a gonosz Hétrőfös fűt-fát összeígért, csakhogy szabadságát és a hét rőfnyi szakállát visszakapja. A varázsfésű visszafésülte Jolán királylány fejére a haját, a varázskefe visszabodorította a bodrokat a legendásan szép frizurára, úgyhogy a lánnyá visszavedlett lány tapsolni kezdett örömében, amikor a tisztás szélén megpillantotta régi önmagát egy tócsában.
A java azonban csak most következett el! (Gyöngébb idegzetűek itt abba is hagyhatják az olvasást!) A táltosmadár és Ebiborz ugyanis félreértették egymást.
- Engedd! – kiáltotta a táltosmadár.
De a csivitelő madarak, bőgő szarvasok és más egyéb állatok morgása, ugatása, vijjogása és cserregése miatt Ebiborz úgy értette: Rántsd meg! Mi mást tett volna, nagyot rántott Hétrőfös szakállán. Hogy mekkorát, elképzelni is nehéz, annyi bizonyos, a gonosz kis manó állal csapódott a lyukra, amelybe a szakállát rejtette.
- Hé, én nyavalyatörős vagyok! – nyifogta Hétrőfös.
- Ne rántsd, engedd! – üvöltötte most már türelmetlenül a táltosmadár.
De a sokféle hang ismét eltérítette Ebiborz fülétől a táltosmadár hangját, azt vélte érteni: Ne bánd, rántsd meg! Mi mást tett volna, rántott egy még nagyobbat Hétrőfös szakállán. Hogy mekkorát, elképzelni is nehéz, de mert a gonosz manó már állal előzőleg odacsapódott a lyuk szájához, amelybe a szakállát rejtette, most nem tudott megmozdulni sem. Hatalmas reccsenés hallatszott. A Hétrőfös váratlanul fölegyenesedett, s a látványtól a táltosmadár álmos szeme elkerekedett, és az egész madár teljességgel felébredt. A hét rőf szakáll ugyanis tőből kiszakadt Ebiborz második rántására, ott állt a Hétrőfös hét rőfje nélkül, kopasz állal, kopasz fejjel, mint egy rosszul fejlett éretlen dinnye. Jolán királykisasszony majd megpukkadt a kacagástól. De nevetett már a táltosmadár és a visszatért Ebiborz is, kezében a letépett hét rőf szakállal. A Hétrőfös, vagy inkább a hajdani Hétrőfös, egyet vinnyogott, kettőt minnyogott, hármat hunnyogott, négyet trinnyegett.
- Eddig nyavalyatörős voltam. Mostantól törjön ki benneteket a nyavalya, nyavalyások! – rikoltozott eszét vesztve, majd úgy elszaladt onnan, nyomát sem lelték többé.
- Induljunk apám kastélyába, gazdagon megjutalmaz benneteket jótettetekért! – javasolta Jolán királykisasszony.
- A magam részéről maradok – khümmögött a táltosmadár. – Nincs szükségem jutalomra.
- A magam részéről én is – utánozta a khümmögést Ebiborz. – Akarom mondani, nekem se.
- Hát egyikőtök sem elvarázsolt királyfi… véletlenül? – túrt bele százszorszép hajába csalódottan Jolán királykisasszony.
- Nincs tudomásunk róla – khümmögte a lehető leglassabban a táltosmadár, és már aludt is egy ágon.
- Nincs tudomásunk róla – motyogta Ebiborz, mert olyan túlságosan lassan nem tudott khümmögni, ahogy azt az előbb a barátja tette. Azzal ő is bevackolta magát egy nagy fa odújába. – Mindig csak egyenesen menj, és akkor egy szép napon majd a Hattyús Kastély kapujához érsz.
- Megyek, megyek – dünnyögte szomorkásan, hatalmas loboncát bogozgatva Jolán –, de azért nagy kár, hogy egyikőtök sem elvarázsolt királyfi.
Azzal elindult az úton hazafelé.
- A végén, persze, még ez is kiderülhet – szólt utána bátortalanul Ebiborz.
Jolán királykisasszony megfordult.
- Mi derülhet ki? – kérdezte.
- Az… hát az… hát az ég… – vágta ki magát a slamasztikából Ebiborz, és amilyen gyorsan csak tehette, el is aludt a meleg odú mélyében.
Ezek után, persze, megkérdezhetitek, ki ette meg láthatatlanul Jolán királykisasszony távollétében tányérjáról a levesét, ki falta fel a mártásokba merített sült húsokat, ki csámcsogott el a desszertjén. Tudjátok mit? Ne kérdezzetek semmit! Találjátok ki magatok. Vagy, ha nem mentek semmire, keressétek meg a nagy kerek erdő mélyén a hétrőftelen kopasz manót, és kérdezzétek meg tőle! Biztos vagyok benne, hogy ő tudni fogja…
