A szegény kisgyerek ismeretlen panaszaiból
Gesztenyefák lombja alatt
sietünk hatvankilencben,
óbudai temetőből
gyalog haza, a rádió
szerint olyan kisfiúkra
vadászik valaki este,
mint én, félek. Valami ott
zörög a Meggyfa utcánál,
hárman vagyunk, nyúlt árnyaink
szerint rettegünk. Valaki
biztosan elbújt a mennyek
szegletében, a sötétben,
hogy a maradék reményt is
száműzze a templomokból.
Hol alszunk ma, szuszogsz
a bölcsi macinál,
ölelek egy lányt és
száz év múlva épp ott
elsütsz egy kamerát,
a kép elmosódott,
de felismered, hogy
az orr hajlatába
a szobrász belesírt
egy életet hajad
fényes loknijába.
Szeretnék felmentést kérni,
algebra, kémia, orosz,
torna, és az a kegyetlen
élet, szeretnék nem élni,
diófán kis drótkötélen
szuszogni kis semmiséget,
sámlit kilöki alólam
vakond vaksin tán ma éjjel,
szeretnék felmentést kérni,
receptre eltűnni végre.
