Nyolcadik fejezet
A város közepén egy hegy állt, tetején egy különös épület, ami egy középkori kupára emlékeztetett. A helybéliek Urnavárnak nevezték. Koromfeketére festették, hogy éjszakánként alig lehessen látni. Habár az északi szél időnként körbe-körbe fújta, ám az ősi hamvak porfelhőként tovább kergették.
Évtizedekkel ezelőtt még temetkezési helyként működött, manapság azonban egy különös színfoltja a városnak. Amikor egy állat meghalt, hamvait egy úrkoporsón vitték fel a tetejére, azután beleszórták. Este pedig a várkapuk mellett fáklyákat állítottak és mindaddig énekeltek, amíg ki nem hunyt az utolsó láng is. Mindenszentek éjszakáján körbeállták és egy-egy szál nefelejcset helyeztek el a várfal tövében.
Idővel ez a szokás alábbhagyott. Az urnához vezető kövesút beszakadt, a várfal ledőlt, az urna csordultig telt hamvakkal. A halottakat már nem égették el, inkább a földalatti kápolnákban temették el. Az üvegkoporsókba helyezett állati csontvázak csaknem világítottak a sötét falak között. Akár a földalatti csillagok, amikhez csendben, elvonultan imádkoztak.
Azonban a hatalmas urna alatt egy titkos lépcsősor vezetett le hosszan a föld mélyére, ami a hamu-tengernél ért véget. Hamu-tenger ¾ a föld alatt dolgozó vakondokok csoportja nevezte el ekképpen a járatok ásása idején. Az urnából alászálló hamvak beterítették a víz alatti folyó felszínét és addig észre sem vették, amíg bele nem gázoltak. Ezáltal a barlang falára kikristályosodott só is elszürkült, mindamellett pompás látványt nyújtott.
*
– Miłosz fjordokat említ, míg a másik szöveg tengerszirteket. – mondta Erik – vajon merre van a tengerpart?
– Nézzük csak! – vágott közbe Sam, miközben kiterítette az asztalra a térképet.
A többek pedig körbeállták az asztalt és a tengerpartot keresték rajta.
– Nem lesz könnyű út. – jegyezte meg Timothy.
Pablo, az egyik vakond, hirtelen rámutatott egy pontra.
– Én ismerem ezt a részét a városnak! El tudlak vezetni titeket az erdei ösvényig.
– Évek óta nem jártunk a bazalt figuráknál. – mondta Hawking.
– Nekem édesapám mutatta meg, amikor az üregeket ástuk. – válaszolta Pablo.
– Innen vezet egy kisebb alagút a folyó forrásáig. – vágott közbe Miró, egy másik vakond.
– Szuper! – örvendezett Sam.
– Ne örülj annyira Sam. Erre az útra nem jöhetsz velünk. – mondta határozottan Timothy. – Te és a fiatal társaid Hawkinggal együtt hazamentek. Lesz mit segítenetek.
– De Timothy! – durcáskodott Sam.
– Nincs de! Túl fiatal vagy még ehhez a veszélyes úthoz.
Sam tovább vitatkozott volna, ha Hawking nem húzza félre.
– Sam, lesz rá mód, hogy kalandokban vegyél részt.
– Nos, ki jön majd? – vetette fel Erik, de nem figyelt rá senki.
– Pablo, szedd össze a csapatodat. Segítsetek nekünk, hogy Erikkel eljussunk időben a partra. – kérte Timothy.
– Rendben.
– Mit vigyünk magunkkal az útra? – kérdezte Erik.
– Sajnos, nincs sok időnk. Útközben gyűjtünk elemózsiát, gyümölcsöt, mézet, zöldségféléket. A többit kitaláljuk majd.
– Ok. Induljunk hát!
– Ezen a szakaszon vaksötét lesz. Nem vihetünk magunkkal fáklyákat se, mert veszélyes. Ránk lesztek hagyatkozva. – mondta Miró.
– Sajnos, néhány földkéregbe olyan szennyező anyagok jutottak be, amelyek tűz közelében belobbanhatnak. – folytatta Pablo.
– Az emberek annyi mocskot termelnek minden évben, hogy a föld alig bírja. – mondta Miró.
– Ez hogy történhetett? Nem az én világomban vagyunk, itt nem élnek emberek. – értetlenkedett Erik.
– Nehéz ezt elmagyarázni Erik. A lényeg, ami nálatok történik, az itt is megtörténik. Háborúk, éhínség. Így mindig éberen figyelünk és próbálunk alkalmazkodni a változáshoz. – válaszolta Timothy.
Erik kérdésre nyitotta a száját, de belé fojtották a szót.
– Tehát, ha jól értelmezem, órákon keresztül úgy fogtok járni, ahogy én? Nem láttok majd semmit és folyton felbuktok majd a saját lábatokban. – összegezte Hawking, majd elnevette magát.
