Valda és Vulda
Isten teremtett ege alatt élt a földön tekergő patak mellett, faluszélen fatornyos kis házikóban egy jámbor férfi, Valda, a cigányprímás. Messze földön, tengereken is túl híre ment hegedűjátékának. Ujjai a húrokon olyan gyorsan jártak, hogy azt senki emberfia meg nem tudta utánozni, de még a szemével követni sem. Hát nem is csoda, csillaghullás éjjelén született, amikor bármi megeshet, akár teljesülhetnek is az emberi gyarlóság hiú kívánásai. Az apja, Musura, igen gyenge kontrás volt, ha a rokonok nem veszik be a bandájukba, tán éhen is halt volna. Ezért naponta azon rimánkodott magában, ha fiú gyermeke lesz, nagynevű muzsikus váljék belőle. Valda születése éjjelén milliárd csillag szaladt le sietve a földre, de különös, baljóslatú jelek is feltűntek a mennybolton, csakhogy Musura nem az eget kémlelte, de ha vizsgálta volna, akkor sem tudta volna kiolvasni belőlük a csecsemő jövőjét, hiszen nem ismerte a csillagok járásának jelentését.
Musura úgy hallotta az öregektől, hogy ilyenkor az emberek kérései meghallgatásra találnak. Hatalmas sóhajjal szakadt ki belőle: legyen a fiam világhíres prímás, ha már úgy adta az Isten, hogy ezen az éjszakán jöjjön a világra. Reménységgel telve, cigány szokás szerint a pólyába dugta valamennyi papírpénze csak volt, és óvatosan adta kezébe újszülöttjének a vonót, amit Valda úgy megmarkolt, mintha sohasem akarná elengedni. Musura álma valóra vált. Valda muzsikájának hamarosan nem akadt párja széles e földkerekségen. És amilyen gyönyörű volt hegedűjének édes hangja, olyan szép férfi volt ő maga is, hozzá hasonló nem akadt a cigányok körében. De talán nemes lelke még arcánál, daliás termeténél is szebb volt. Szegényen élt szülei házában, pedig gazdag lehetett volna, ha a keresetét nem osztja szét a szükségben szenvedőknek. A gyerekeket is maga köré gyűjtötte, és olyan szeretettel tanította és gyámolította őket, mintha a sajátjai lennének
Volt a másik faluban egy világcsúfja fiatalasszony. Élt-halt a cigányzenéért, meg a cigány férfiakért, akik mindig frissen vasalt hófehér ingben, fényesre pucolt cipőben, illatosan jártak muzsikálni. Folyton Musuráék falujában lebzselt a cigányok körül. Libákat, tyúkokat, bárányokat, demizson pálinkát hordott nekik ajándékba, kellette magát egyiknek is, másiknak is, közülük akart férjet szerezni. Még Musurára is szemet vetett. Hogy hajlott-e Musura a csábításra, arról nem nem hallotunk. A cigányok féltek tőle, mert nem tudták, ki fia, ki borja. Az a hír járta, róla, hogy valójában egy vén boszorkány, aki éjszakánként fekete macska képében besurran az alvó emberek házába, és az arcukra telepedve riasztja fel őket a legmélyebb álmukból. Azt is beszélték, hogy kóbor kutyává változva marja meg a teheneket a mezőn, és kígyókkal, békákkal, denevérekkel, és halálbaglyokkal cimborál. Hát ennek a hírhedt asszonynak, hogy honnan, honnan nem, ki tudja hogyan, épp abban a percben született fia, amikor Valda, elnevezte Vuldának, és azt kívánta, hogy ő legyen a legjobb muzsikus a cigányok között, hátha akkor muzsikusné lesz belőle, a fia bandájából, majd csak akad kérője. Ám őfelette sötétté sűrűsödtek a fellegek, hulló csillagnak arrafelé híre-hamva sem volt. A gyerek kezébe sem tett vonót, és a pólyába sem rakott pénzt, mert azokat a szokásokat nem ismerte. Ahogy cseperedett a két fiú korán megmutatkozott a köztük lévő különbség. Valda szép volt, Vulda világcsúfja, akár a szülőanyja, Valda jóságos volt, Vulda bitang gazfickó, Valda szorgalmas volt, Vulda lusta, Valda fürgeujjú, Vuldának meg mintha fából lettek volna az ujjai, Valdának jól állt a kezében a hangszer, Vuldának meg úgy, mintha kölcsönkérte volna.
Megmérgesedett a vén szipirtyó az irigységében, és megátkozta Valdát, pénteken éjfélkor az anyja sírjánál a temetőben. Akkora hangon kiáltott, hogy megremegtek a faluban a házak, leomlottak a kémények, a templom tornyából meg kiugrott az óra, kitörte a paplak ablakát, végül a tisztelendő atya ágyában nyugodott meg.
– Minden boszorkányok anyja, könyörögve kérlek, hallgasd meg a hozzád szálló imádságom! Nem kívánok egyéb mást annál, minthogy cseréljen Valda lelke az én fiam lelkével!
Abban a pillanatban mindkét férfiből kisuhant a lélek, Valda hitvány, Vulda szelíd, jólelkű lett egyszeriben.
A bestia útja már kora reggel Valdához vezetett. Megzörgette az ablakát: – Gyere ki Valda, te nagy muzsikus, harsogta rettenetes kiáltással, állj ki a fiammal, most mutasd meg, mit tudsz!
– Hol van a fiad vén satrafa, az a csúfságok csúfsága! Egy cigánnyal akar versenyezni? -üvöltött Valda félelmetesen. Korábban dehogy beszélt volna senkivel sem ilyen durván, ám a varázslat következtében a komiszság úrrá lett rajta. Hozza csak a kölcsönkért hegedűjét, hogy nőjön meg a vasorrod ezerszeresre!
A boszorka gúnyos kacagása felverte a falu népét. Szörnyen furcsállották, ahogy Valda ordibált az asszonnyal, mind oda siettek, és izgatottan figyeltek, mi történik a két hegedűs között. Valda kiállt a ház elé, s olyan sebesen variációzott, mintha az ördög maga cikázott volna a húrokon. Ekkor megjelent Vulda, gyengéden húzta meg a vonót és cseppet sem muzsikált jobban, mint eddig. A förtelmes rút asszony egy pillanatra mintha megzavarodott volna, aztán megrázta magát, s mint mennydörgés, úgy ömlött ki szájából a szitok.
Boszorkányok anyja, mit tettél, sose legyen megnyugvásod, légy átkozott, míg a világ világ!
Az átkozódásod nem segít rajtad – válaszolt egy másik, még veszedelmesebb, még dörgőbb hang, s villámok szúródtak a földbe a fúria köré. Te rosszéletű ostoba némber, te! Megcserélhetek lelkeket, de senki tudása felett nincs hatalmam. És mert megátkoztál, nem marad el a jutalmad, s lesújtott az asszonyra egy különösen fénylő villámmal, pusztán maréknyi por és hamu maradt belőle. Akkor fergeteges szél kerekedett, s az apró szemcséket szanaszét repítette. A csődület nyomban szétoszlott, menekült, ki merre látott, nehogy rájuk hulljon a boszorka hamva, mert még attól is rémségesen féltek. Vulda és Musura jajveszékelve estek földre, Vulda az anyját, Musura a fiát gyászolta, Valda meg kárörvendve hahotázott rajtuk, miközben a vonójával csapkodta a fejüket. Ráborult Vulda Musurára, testével védte Valda ütéseitől. De Valda már rájuk sem hederített, elindult meghódítani a világot ördögi muzsikájával. Járta a világot, annyi pénzt keresett, hogy elkölteni sem tudta, nem is akarta , annyira zsugori lett az istenadta, még magától is sajnálta a pohár vizet is. Az egyik falu szélén egy göndörszőrű fehér kismalac szegődött hozzá, és megszólította:
– Hová mész Valda?
– Te meg merted tőlem kérdezni, hogy hová megyek? Most már sehová!
Jól tudta a malacka, hogy a cigányok babonásak. Azt hiszik, ha megkérdezik tőlük, hogy hová mész, akkor szerencsétlenül járnak.
– Na ezért meglakolsz, és a vonójával ki akarta szúrni a kismalac szemét. De az időben elkapta a fejét, bucskázott egyet, és máris előtte termett a tündérek királynője.
– Amikor apád a születésed óráján az égbe kiáltott, hogy a fia nagy muzsikus legyen, én voltam, aki teljesítettem a kívánságát. Nem, nem engedhetem meg benned maradni a gonoszt, de Vuldától sem veszem el a jóságot. Most menj haza, kérj Musurától bocsánatot, a jó Vuldát meg tanítsd meg úgy muzsikálni, ahogy te tudsz. Azzal eltűnt Valda szeme elől, mintha ott sem lett volna.
Valda, amikor magához tért ámulatából, elöntötte arcát a szégyenpír, lassan, fejét leszegve, szégyenkezve hazaballagott. Zokogva borult apja lábaira, bocsánatáért esedezve. Musura dehogy haragudott a fiára, boldogan ölelte magához örömében, hogy visszatért hozzájuk. Az irgalmas Musura a galamblelkű, az árva Vuldát még azelőtt elfogadta fiának, mielőtt Valda hazatért.
Valda is megszerette Vuldát. Testvéreként, roppant türelemmel tanította. Hiába lett Vuldának a hegedű a mindene, hiába volt szorgalmas, úgy nyikorogtak a hegedűjének húrjai, mintha csak vasdarabot reszelt volna. Kínkeserves volt hallani. Valda, folyton biztatta, hogy ne keseredjen el, és megígérte neki, hogy nagy muzsikust farag belőle. Teltek az évek, évek után, a sok gyakorlás meghozta a gyümölcsét.
Végre egy napon aztán úgy muzsikálta el az Á-moll csárdást, hogy azt Valda sem tudta volna jobban előadni.
Ez igen, na, most már jó cigány vagy öcsém! – így dicsérte meg őt a mestere, aminél nagyobb elismerést nem is kaphatott volna. Ettől kezdve együtt járták a világot, mindenhol meghódítva a hallgatóságot.
Eljött az az idő is, amikor csak így emlegették a nevüket: Valda és Vulda a híres cigányprímások.
