Ferentz Anna-Kata meséje

A boldogság fiókája

 

Volt egy madár. Csőre tökéletes ívre faragott vulkándarab. Szemeiben egyszerre van benne a rajta kívül levő világ és saját tüze. Mellkasát szelek táncoltatják. Lapockáira függesztve két sárkány szárnyai. Már egy éve is volt, hogy kirepült a fészekből.

Eljött az ideje, hogy saját fészekaljat alapítson. Egy nap belenézett egy tojó gyémántszemébe, és látta a benne foganó boldogságot. Összehordták a fészküket szalmából, nádból, emberek szemetéből. A tojó belepottyantotta szeméből a boldogságukat. Együtt őrizték, melengették. Szüleiktől tudták, hogy addig él, ameddig mindketten egyforma meleggel borítják be. Tavasszal egy tojás került a boldogság mellé. Hamarosan kikelt a fióka. Kék pihékkel borított gombolyag volt.

Ha szomorú vagy, azt mondják, meg kell keresned a boldogság kék madarát. Hát én most elmondom neked, hogy ez a kék madár nem más, mint a melengetett boldogság mellett kikelt fióka. Vagy a kicsi te, akibe a kiságya mellett őrzött boldogság belemászott. Így, hogy elmondtam, már biztos megtalálod, ha szükséged van rá.

A fióka sokat csipogott, éhesen nagyra tátva csőrét.  Madáranya otthon maradt csitítani a fiát. Madárapának egyedül kellett vadászni járni, és ágakat hordani a fészek nagyobbításához. Hogy mind kényelmesen férjenek benne: madáranya, madárapa, a kis kék madárfi és a hatalmas boldogság. De ahogy egyre nagyobb lett a fészek, egyre zsugorodott a boldogság. A madárfi váltani kezdte pehelytollait. A kék pihék helyébe fekete kontűrtollak, vörös evezők, magenta kormánytollak nőttek. Foszlott a kékség.

Madáranya gyönyörködött fiában, mégis ellepték gyémántszemeit a magány könnyei. Madárapa büszke volt a fészekre, mégis haragos volt és meggyötört. Madáranya egyedül érezte magát, amikor párja vadászni járt, s ha este hazatért, fáradt volt és zsémbes. Madárapa nem értette, miért nem örül neki a mátkája. Madáranya azt hitte, párjának fontosabb nála a fészek. Madárapa azt hitte, madáranya nem értékeli a neki, érte épített otthont.

És mindketten elfelejtették, hogy a boldogságot együtt kell melengetniük. Csak a madárfi ült rajta nap mint nap, kétségbeesetten. Cirógatta, mesélt neki, mindenáron próbálta életben tartani. De egyedül nem volt rá képes. A boldogság kialudt.

És akkor a madáranya szemébe új boldogságot ültetett egy szikla tetején ücsörgő hím. És madárapa is új boldogságot vett észre egy platánfán napozó tojóban. Madárapa és madáranya új fészkeket építettek. Ezúttal vigyáztak a boldogságukra.

A madárfi sokáig úgy érezte, nincs igazság. Minél több időt töltött a kialudt boldogságot ölelve, annál szomorúbb és dühösebb volt. Magára hagyták volna? Dehogy. Néhány évszaknak el kellett telnie, és a madárfi is rájött, hogy az élő boldogság az övé is. És neki immár kettő volt belőle.

Egy szép napon pedig a sziklaszirtről látta, ahogy elrepül mellette egy ezüsttollú tojó, szemében az ő harmadik, valaha látott legfényesebb boldogságával. Elrugaszkodott.