“A magyar gyerekkönyv-kritika, tehát az esztétikai alapon mérlegelő írások párbeszéde itthon nem létezik” Interjú Harmath Artemisszel

Harmath Artemisz irodalomtörténész, kritikus nem rég indította el Mami olvas című gyerekirodalmi blogját. Az oldalról, a kortárs gyerekirodalom helyzetéről és egyéb érdekességek mellett arról is beszélgettünk, miért káros a Bartos Erika-mesék világa.

Miért volt fontos egy gyerekirodalom-kritikai oldal létrehozása? 

A Mami olvassal egy szerintem égető hiányra válaszolok – amit nyilván én sem tudok orvosolni –, de más, belső késztetések is kellettek az életre hívásához. A tornaórán, a templomban rengeteg anyuka keres meg azzal, hogy milyen könyvet ajánlanék a gyermekének. Miközben vannak óvónők, akik nem rossz, de közepes minőségű kommersszel szórakoztatják a csoportot. Nem csoda. A könyvpiac érvényesíti a maga szempontjait: ontja és ajánlja a könyveket, akaratlanul is teljes zűrzavart keltve a jó szándékú, de rohanó életet élő olvasókban. A felsőoktatási műhelyek az alapkutatásoknál tartanak, szakirányú kutatócsoport és képzés egyedül nálunk, a Károli Gáspár Református Egyetemen alakult (Gyerek- és Ifjúsági Irodalom Kutatócsoportja – GYIIK). Az eredményeket fontos lenne minél hamarabb összekapcsolni a gyakorlati pedagógiával, hogy a gyerekirodalom-oktatás módszertanilag is tudatosabbá váljon. A blog műfaját-médiumát azért is választottam a kezdeti tartózkodásom ellenére, mert rájöttem, hogy ilyen módon szakismereti tartalmakat is közölhetek szélesebb körben úgy, hogy többet nyújtsak a csacsogásnál. Ezen kívül szolidáris vagyok a családanyákkal, különösen a kismamákkal. Az anyák hétköznapjaiban, főképp pedig a kisgyerekes években nagy úr az időfaktor és a figyelem megosztásának kényszere. Pedig a nők alapvető kulturális igényei nem változnak meg a szüléstől. Csak épp már a nevelést illetően is egyre tudatosabbá válnak. Azoknak szeretnék könnyen hozzáférhető, rövid, de velős tartalmat közvetíteni, akik az olvasás területén is naprakészek maradnának. Ebben az életszakaszban az érzéki hatások is fontosak. A Mami olvast éppen ezek miatt a tényezők miatt magazinosra terveztem. A belső igényről annyit: szeretném összefogni mindazt, amivel az elmúlt húsz évben foglalkoztam, a különböző irodalmi tevékenységeimet. Nem csak a kutatást, az oktatást és a kritikaírást. A blog a különböző nyilvános és személyes tereimet-szerepeimet is átfogja és összekapcsolja. Megfér egymás mellett az oktatott tananyag az egyéni projektekkel és a privát közösségeim virtuális jelenlétével. A professzionális olvasók, a kollégáim, a főiskolai tanítványaim, a kisiskolás hittanos tanítványaim szülei és a volt osztálytársaim egyszerre lehetnek érdekeltek a témában. Én pedig szeretem összekötni egymással az ismerőseimet.

Hogyan látod, milyen ma a gyerekirodalom-kritika Magyarországon, van érdemi kritikai diskurzus? Ha igen, eljut-e ez egyáltalán- közérthető formában- a potenciális vásárlókhoz, a szülőkhöz?

A magyar gyerekkönyv-kritika, tehát az esztétikai alapon mérlegelő írások párbeszéde itthon nem létezik. A Károli Egyetemen ugyan már kritikai műhely is működik, de nálunk nincs hagyománya a műfajnak. Akadnak ugyan gyerekkönyv-kritikát közlő oldalak, Papírhajó, illetve most már a Tiszatáj oldalán működő Plüss Műhely, az Üveghegy, de egymástól elszigetelten léteznek, és főleg a szűk szakma tájékozódik belőlük. Az sem titok, hogy elmarasztaló, de legalább fanyalgó recenziót még ezek az oldalak is alig közölnek. Miért? Mert kicsi ez az ország, a gyerekkönyv piac szereplői gyakran keresztezik egymás útjait, a kölcsönös szívességek pedig aranyat érnek. És talán van egy megfoghatatlan óvatoskodás a célközönség miatt. Miért írja meg a véleményét a jó gyerekkönyv szerelmese egy rissz-rossz könyvről, ha már a szerző olyan aranyos, hogy gondol a gyerekekre és ír nekik? Lehet, hogy a sajátjainak, és hát ez kedves dolog, nem? Miért bántsa meg a szerzőt azzal, hogy mintegy közéjük huppan a babzsákra, és megbolygatja a családi intimitást. Mikor el is kerülheti az egészet. Így aztán a net tele van kedvcsinálókkal, az új gyerekkönyveket és gyermekfoglalkozásokat ajánló blogokkal. Ez nem baj, csak olyan, mint a Bogyó és Babóca. Kis adagban kedvesen semmitmondó, nagy dózisban kifejezetten ártalmas. Díjazottan pedig… szakmaiatlan. Mintha Mága Zoltán kapná az év zenésze díjat abban az országban, ahol Baráti Kristóf is játszik.  Nem mondom, hogy az összes népszerűsítő írást a kereskedelem diktálja. De, mivel a print könyves magazinok is csupán ajánlókat közölnek, így a blogok zöme is a reklámokra támaszkodik. A kiadó-független ismeretterjesztés lelőhelyei (HUBBY, a Magyar Gyerekkönyv Fórum, a Magyar Olvasástársaság, a Fiatal Írók Szövetségének programsorozatai, stb.) sincsenek a köztudatban.

Egyáltalán jellemző ma, hogy a szülők olvasnak a gyerekeiknek? Lehet a blogodnak olvasásnépszerűsítő szerepe is?

Az elmúlt tizenöt évben a gyerekkönyvek piaca fejlődik, terjeszkedik, kortárs íróink is egyre többen írnak gyerekeknek. Ez jó. Viszont – részben a digitális kultúra, részben a társadalmi változások hatására megváltoztak az olvasási szokások. Egyre kevesebb ideje jut bárkinek irodalmi szövegek befogadására, és így – az átlagot tekintve – romlik maga az olvasási képesség, a szövegértés is. A kérdésed az óvodáskorúakra és részben a kisiskolásokra vonatkozik, hiszen nekik még felolvassuk a könyveket. Egy friss, az óvoda-iskola átmenetet is érintő felmérést tudok idézni ezzel kapcsolatban, amely szerint a három-ötévesek esetében nagyjából harminc százalékra tehető azoknak a szülőknek az aránya, akik egy év alatt egy könyvet sem olvastak el a gyereküknek. Az iskolába lépéssel egy fokozatos, de nem drasztikus mértékű csökkenés látszik (D. Tóth Máté felmérése – Az én könyvtáram program, 2017). Vannak egyébként olyan, indulás előtt álló, idővel akár országossá bővíthető gyerekirodalmi projektjeim, az „Apa olvas” és a „Meseterasz” – részben a HUBBY-val (az IBBY magyarországi képviselőjével, a Magyar Gyerekkönyv Fórummal) közösen –, amelyek kifejezetten olvasásra ösztönöznek. Ezek megtalálhatók lesznek a honlapomon.

A blogod alcíme „Gyerekirodalom egykor és most.” Tervezed, hogy felhívod a figyelmet olyan régebben (akár évtizedekkel ezelőtt) megjelent művekre is, amiket méltatlanul elfelejtettek?

Igen! A blogon megjelenő kritikák egyik típusa összehasonlító kritika, egy régebbi és egy új könyvet tárgyalok valamilyen (tematikus, műfaji, stb.) kapcsolatuk apropóján, de retorikai-esztétikai szempontokat érvényesítve. Idővel majd biztosan szívesen fogadok vendégszerzőket is, de szeretném, hogy először megszilárduljon a brand – hogy ilyen nagyigényűen fogalmazzak.

Hogyan látod, mi a legfontosabb különbség a gyerekirodalom (és a gyerekkönyvpiac) mai és korábbi szerkezete és működési mechanizmusai között? Mi az, ami leginkább megváltozott, és amire talán jobban kell figyelni ma, mint korábban (akár a vásárlónak, akár a kritikusnak?)

A piaccal kapcsolatos változások között az a legelemibb, hogy ma nem egy hódító nemzet vagy egy uralkodó nemzeti ideológia, hanem a nagy multik diktálnak, pénzalapon. A Disney-világ árukapcsolásai mágikusan hatnak a gyerekekre, az Elza- és a Babóca-fogyasztás pedig mágikusan hat vissza a kiadóra. Miközben mit is közvetít a hercegnő és a kiscsiga? Maradjunk csak a magyar hősöknél. Azt közvetítik szép színesen, a Disney-ékhez képest szolid körvonalakkal megáldva az igazi karakter nélküli „bogyóék”, hogy kíméld meg a gyereket a katarzistól. Add a kezébe a színes-bájos könyvet, és abban minden ismerős lesz. Nem kell elmesélned a saját hétköznapjaitok legendáit, mítoszait. Sőt. Minden mondat legyen kiszámítható, mert ha ismerősen cseng, mint a kisdobosok hat pontja, és nincs benne meglepetés; ha a szülő-hősök (Anna, Peti, Gergő) minden konfliktusra a legtökéletesebben, így rettentő kiszámíthatóan reagálnak, akkor nem kell igazi megküzdés sem. Nincs sírás és fogcsikorgatás, de nincs nyitva hagyott kérdés sem. A Weöres Sándor-epigonokban is valami hasonló zavar. Marad a kimódolt csilingelés minden egzisztenciális, netán transzcendens tét nélkül. Az érzéki-játékos vonal ellenhatásaként vagy alternatívájaként előálló svéd-típusú gyerekversek szerzői viszont sokszor nagyon felnőttes gondolkodásmód szerint beszéltetik a gyerek-hangot, mintegy fölhívva rá a gyerekkönyvet vásárló felnőtt figyelmét, „lám, én ilyen fontos, szociális problémákkal is foglalkozom”, és bizony, ezekben a társadalmi kérdésekben „tanulhatnánk a gyerekektől”. Sok bombasztikus témát választó vers, líraciklus vagy regény a szülők irányában ideologikus. Weöres úgy mutatta meg a gyerek-felnőtt választóvonalat, például a Kisfiúk témáira című nonszensz-ciklusban, hogy az abszurdig hatolva tette egymás görbe tükreivé a két korosztályt. És érdekes, a mai napig mind a két korosztály érti a csíziót.

Milyen lesz a blog szerkezete? A bemutatkozó bejegyzés alapján úgy tűnik, hogy nagyon érdekes posztokra számíthatnak majd az olvasók (chat-veled, videókritika-projekt, könyvlista-szoláltatás, stb.) Minden bejegyzést te írsz majd, vagy lesznek vendégszerzők is? Milyen gyakran frissül majd az oldal?

Lépésenként haladok. Mivel nonprofit és reklámmentes oldalként indítottam, a havi egy összehasonlító kritikát tudom tartani. Ha majd kölcsönösen egymásra találunk egy befogadó oldallal, akkor ez sokkal gyakoribb is lehet. Kétnaponta publikálok szakismereti-morzsákat, de lesz gyerekdalszöveg-elemzés is, ami szintén hiányzik a kínálatból. A „Könyvlista” azoknak szól, akiknek gyorsan van szükségük biztos tippekre. Egy rövid kérdőív és tíz perc chat alapján személyes olvasmánylistát állítok össze. Lakberendezni is tud(ni vél) mindenki, de van, aki megfizeti a gyakorlottságot, a szakértő szemet és a jóízlést.

Mint általában a felnőtt irodalmi életben, úgy a gyerekirodalomnál is nagy a klikkesedés. Ez azt eredményezi, hogy nagyon sok vállalhatatlan könyv jelenik meg. A szülőknek tudnál fogódzókat adni, hogy ne nyúljanak mellé a könyvesboltok polcain?

Ez lenne a blog célja. Az a jó gyerekirodalom, amit az egész család élvez, mert többrétegű. Meglepő és mulatságos. Van benne feszültség és oldás. Amiben egy gyerekeknek írt, nívós szöveg szép vagy eredeti, az főképpen a szemlélete és/vagy a nyelvezete. Amelyből számomra nem hiányozhat sem a humor, sem a váratlanság. Kerülni kell tehát az olyan irodalmat – bár itt is vannak hasznos, akár szórakoztató kivételek -, amely a didaxisra épül, amelynek esztétikai szintje nem képvisel értéket. Például amely kiszámítható fordulatosságával vagy „tabudöntögető” hívószavaival vonzó, legalábbis látszólag. Mert a gyerek is fogyasztó, több irányban befolyásolható. Van olyan szerző, akit szívesen olvasok, abszurd világát kedvelik a fiaim, de számomra épp a furcsa keresettsége, valamint a narrátori rámenőssége miatt (előírja, hogy min kell meglepődni) válik zavaróvá egy idő után. Varró Dániel továbbra is lenyűgözően meggyőző, épít mindarra, ami a szülők olvasáskultúrájának része lehetett. Kiváló stílusérzékének köszönhetően a gyermeket sem nyomja agyon, és kiszólásaival, kérdéseivel, az olvasót idéző megnyilatkozásaival rendkívül jól épít a felolvasás-helyzet interaktivitására.

A nyugat-európai trendek befolyásolják a hazai gyerekirodalom alakulását? Nagy a lemaradás? (Egyáltalán lefordítják Magyarországon azokat a gyerekkönyveket, amiket érdemes elolvasni? Mennyire jellemző, hogy az igazán értékes művek jogait veszik meg a kiadók?)

Sohasem dolgoztam kiadóban, ezért nem látok bele a napi gyakorlatba, csak az eredményét látom olvasó anyaként és irodalmárként. Irodalomelmélettel, Weöres lírájával és kortárs irodalommal foglalkoztam idáig. Úgy látom, a különböző kiadók jelentősen eltérő igényeket elégítenek ki e téren. Számomra fontos, hogy egy ma megjelenő gyerekkönyv korszerű legyen, ne unásig ismerős, ugyanakkor újítása illeszkedjen akár a nép- vagy műköltészet, akár a meseirodalom legjobb hagyományaiba.

Izsó Zita