Tálti és a Világfa
3. jelenet
(Sötét, száraz vidék, törött, elhagyott, gondozatlan tájak, tárgyak szétszórva, kellemetlen zajok, füst.)
Világfa: Ettől a látványtól, ezektől a szagoktól felpattogzanak rajtam a kéregdarabok. Ha ember lennék, azt mondanám, mindjárt felfordulok.
Tálti: De hát a fáknak nincs orra. Te mégis érzed ezt a bűzt?
Világfa: Érzek én mindent, amit érzett valaha ember, tündér, manó vagy sárkányember, még akkor is, ha csak egyetlenegyszer.
Tálti: Micsoda? Manók meg sárkányemberek?
Világfa: Mindahányan léteznek, és a középvilágban is mérgeznek. A sárkányember elrabolt királylányok és ősi sárkányok közös gyermeke. Gonoszabb, mint az alvilági létezők bármelyike.
Tálti: Ők rabolták el hát Diát?
Világfa: És még sok kislányt, ezerszer szépeket. De egyet se félj, megtaláljuk őket, mert segít a mindent elrendeződő természet.
Tálti: De hogyan? Merre induljunk? Merjünk-e? Te nem félsz tőlük?
Világfa: Ami fent van, azt a fenti, ami lent, azt a lenti erő uralja, de én vagyok a mindenség egyben tartója.
Tálti: Próbállak követni, de sokszor mondasz bonyolultakat. Te csak így tudsz beszélni?
Világfa: Tudod, itt így szoktak, rímekben, csak próbáltalak felkészíteni, de ha zavar, akkor be is fejeztem.
Tálti: Huh, köszönöm.
Világfa: Szólhatnék egyébként bárkinek a nyelvén, de a hallgatásban vagyok a legjobb.
Tálti: Ha itt így beszélnek, nekem is hasonlóan kellene?
Világfa: Észre sem veszed, s majd a te szavaid is összecsengenek, külön figyelned beszédedre nem kell, úgyis látják, hogy a középvilágból érkeztél. De most már legalább megérted majd őket.
Tálti: Nem hittem volna, hogy a föld mélye tele van gonosz rímfaragókkal.
Világfa: Nem gonoszak, csak keserűek a fény hiányától, de maguknak csinálták ők is. A szép beszéd az egyetlen örömük az alvilág zajában.
Tálti: Te jó ég, milyen élete lehet szegényeknek…
Világfa: Zúg a fejük belesüppedve az elfeledettségbe. Na, de most megtudod úgyis, a banya útbaigazít, látod, ott jajveszékel az útszélen, ide hallatszik a tompa hangja. Menj hozzá oda!
Tálti: A te hangod mélyebb, nem szólítanád meg?
Világfa: Én már itt sem vagyok. (elfordulva megmerevedik)
Tálti: De fa, miért fordulsz el arra? (megkopogtatja a törzset) Szólalj már meg! Hallasz?
Banya: Jaj, te szerencsétlen gyermek? Te szép arcú, kit idelent nem ismernek! Kihez beszélsz, mi végre kellett útra kelned? És hogy kerülsz egyáltalán a sötétség országába, hova az állatok csontjait is csak a talajvíz sodorja? (megtapogatja a fa törzsét) Ó, én szegény, vénséges fejem, erre a fára már nem is emlékszem…
Tálti: Szép jó napot öreganyám!
Banya: Szépet is, jót is, napot is, he? „Szép jó napot” – ennek a köszönésnek itt semmi értelme! Hát mi szép legyen, ha nem találni semmiféle magot? És mi terem meg, ha nem ér le ide a te öreg Napod? Szerencséd, hogy tudod, hogyan szólítsd a boszorkányokat, csak ezért nem varázsolok belőled törékeny üvegfalat. Na, de ne szépelegjünk. Mi szél fútt erre, hová kellenék mennünk?
Tálti: Jó öreganyám, nem teszem én a szépet, csak elvarázsolta szép Dia lelkét a mélyből feltörő lehelet, és eltűnt, őt keresem, hozzá sietek.
Banya: Jaj, hát mit gondolsz, hogy majd a forróság vidékére vonszolsz? Azt hiszed, attól te több leszel, hogy nem a föld mélyén teszel-veszel? Mindjárt rád szabadítom a seprűm nyelét, mit képzelsz te, hová keverted el az eszed felét?
Tálti: Nem akartam én senkit megbántani! De mi történt, hogy így vannak a dolgok idelent?
Banya: Ezer és ezer évekkel ezelőtt lemenekültek ide a régi emberek, mielőtt mindenki megfőtt, mert az összes felszíni vulkán gőzölögve az égbe lőtt. A füsttől nem látták a mellettük állót se, csak köhögött, sírt mindenki, aki túlélte. Itt ragadtunk, a felszínen mi már nem bírnánk ki azt a fényt, és elcsúfított a sötétség minden jóra termett lényt.
Tálti: De miért törtek ki a vulkánok?
Banya: Jaj, hát, hogy fecseghetném el, te csenevész lélek, ha egyszer már a saját árnyékomtól is félek?
Tálti: Kitől fél? Mitől fél? Mondja el, öreganyám! Hálás leszek. Olyan szép dolgot adok cserébe, amit nem látott még soha életében.
Banya: Mi az? Add ide, és ülj le, itt az asztal! Tudok tán szólni hozzád szebb szavakkal. (leülteti)
Tálti: Nézze ezt a karikát (elővesz a zsebéből valamit), én csináltam anyának, és virágokkal díszítettem, de most odaadom, s neki készítek majd másikat, ha visszaérek hozzá.
Banya: Édes ég, én virágot csak a mesékből hallottam. Ugye, nem szégyen, ha könny csordul szemembe nyomban? A dédanyám az ő ükanyjától, az meg annak a szépanyjától tanult virágos meséket, és én most unokáimnak meg is mutathatom őket.
Tálti: Na, elmondja, mi történt?
Banya: Nem történt más, mint ami mindig meg fog, ha nem figyel az ember, a forró ég és égő föld reá zubog kegyetlen erővel. A sárkányok réges-rég idelent éltek, és felperzselték a földet, mert fellobbantotta tüzes leheletük minden középvilági vétek.
Tálti: Sárkányok? Róluk még kérdezek, de mesélje el előbb azokat a vétkeket!
Banya: Színes volt a világ és a járművek gyorsak, de az emberek mindent feléltek, pazaroltak, a természetben mindent letaroltak, mintha soha nem lehetne vége a jónak.
Tálti: És mi van a sárkányokkal?
Banya: Elragadta őket az ég pora, de itt maradt utánuk három gonosz pulya. Meseszép királykisasszonyok gyermekei, akiket megénekelt sok óda, fiatalon a sárkányok vitték el őket oda.
Tálti: De hova pontosabban? Merre találni őket?
Banya: Nem tudom én, messzi világ, és erre nincsenek olyan bugyuták, akik arra indulnának, ahol ezek élnek, hisz nem tért vissza onnan soha egyetlen lélek. (jobbra mutat seprűjével, a horizont felé) De ha arra veszed utad, manóföldre jutsz, ott sokan tudnak sárkányul, olykor egy-egy közülük sárkányemberek torkára is szorul.
Tálti: Adja a kezét, felteszem szép karkötőjét, kiérdemelte, amiért tartotta szavát! Hozzon boldogságot életére, s adja majd annak az unokájának, akit legjobban szeret.
Banya: Legyen úgy, édes fiam. Téged meg segítsen ez a kendő, itt van. Örökségem, amit magamnál hordok, de kedvedért róla most örömmel lemondok. Megvéd a sárkányemberek kósza tüzétől, vizet spriccelhetsz egyik feléből. Áldjon soká a sosem látott ég, a tündérek is óvjanak, ha sikered szeretnék!
Tálti: Védjék magát hasonlóképp!
(A banya elmegy, Tálti mellett a fa újra elevenné változik.)
Tálti: Hát itt vagy? Kár, hogy nem láttad, milyen kedvessé változott ez a banya, vagyis néni a karkötőtől. Még varázskendőt is adott, amiből tiszta vizet locsolhatok. Kapsz is belőle, tessék. (vizet csavar belőle a fa törzsének tövéhez)
Világfa: Tálti-Tálti, köszönöm, hallottam ám mindent, ügyes voltál, bebizonyítottad, hogy méltó vagy a feladatra, ami rád vár.
Tálti: De miért tettél úgy, mintha itt sem volnál?
Világfa: Tudod, idelent mással nem beszélhetek, látod, még leveleim is elhullattam, hogy ne tűnjek fel senkinek, szívük belehasadna, ha meglátnák rajtam szép tavaszi lombomat. Most viszont irány tovább, hosszú még az út a manók földjéig!
(Együtt el, Tálti szökdécsel, mintha ugróiskolázna.)
