„Nem mese az gyermek,”- így feddi az apja”
(Arany)
Nekem nagyon sokat meséltek kiskoromban. Tulajdonképpen más nem is volt abban az eldugott kisfaluban, a Bodrogköz végében. Meséltek, egészen addig, míg meg nem tanultam olvasni. Míg meséltek, beköltöztem a mesékbe, amikor már olvasni tudtam, a könyvekbe. És ez azóta is így van. Olvasás közben otthon vagyok.
Édesapám meséléseire emlékszem leginkább, ami nagyban igazságtalan édesanyámmal szemben, ahogy sok minden igazságtalan az anyákkal szemben. Mert nyilván anya mesélt a legtöbbet, ő tanította a legtöbb mondókát, a legtöbb verset, éneket, ő szedte elő sokadjára is a széteső félben lévő, filmet szaggató (és olvasztó! ó, azok a hangulatos olvadt-diafilm szagú délutánok! A Kádár-korszak madelaine-süteménye!) diavetítő gépet és a rendszeres mesélés is mindig rá maradt. Éppen ezért igazságtalan, hogy én az apám meséjére emlékszem.
Rege a csodaszarvasról. Azóta tudom, hogy ez volt a címe. És nem mese, hanem vers, a legnagyobb magyar költő, Arany János verse. Akkor erről nem volt szó, csak a szöveg volt. A 80-as évek elején egy világvégi parókia egyetlen fűtött szobájában fekszik egy ágyon egy kisfiú és hallgatja a mese zenéjét:
„Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.”
A szarvasnak szurkoltam, erre még emlékszem. (Illetve, nagyon remélem, hogy a szarvasnak szurkoltam. Úgy illik.) De a történetet sokáig nem tudtam, nem is volt hozzá magyarázat. Nem emlékszem ideológiákra, eredetmondákra, legendákra, hunokra, szittyákra. Apám nem volt egy zászlólobogtató, pántlikás ember. Haza-kérdésben nagyon csendes volt, nem csodálom, neki se a hazája (a Magyar Népköztársaság), se szűkebb hazája (az akkori magyar református anyaszentegyház) nem adott túl sokat (és azt is általában hamar visszavette). Már nagyon messziről és úgy is csak homályosan látom őt, a hangja viszont ott van a fülemben.
A mesét fejből mondta, tudta kívülről. Sokat olvasott, az ő számára menedék, otthon lehetett az olvasás. Ahogy nekem is az, bár én igyekszem nála jobban becsülni a valóságot. Ennyiben az ő meséje az én mesém is, próbálok továbblátni, továbblépni, annál, mint ahogyan neki sikerült.
Ült az ágy szélén és mesélt nekem, az új földről, ahová elkalandozik a „két egytestvér”. Űznek valami csodásat, amiért mindent, de mindent érdemes odahagyni. A csodaszarvas pedig becsalja őket az új földre, ahol társat, helyet, otthon találnak. Házat, hazát. És szó nincs már a szarvasról, eltűnt, elszökkent, tehát ami miatt látszólag odakerülnek az nincs meg, helyette valami mást, sokkal fontosabbat nyernek. Így okoskodom most erről a meséről. Hunort és Magyart a csoda (és a csoda-kergetés) egy még szebb, még csodásabb valóságba juttatta el. Így lett belőlem akkor „dalia”, aztán meg Nyomkereső, Old Firehand (a biciklim abban az időben a Swallow névre hallgatott, barátommal, Old Shatterhanddel cseréltem…), Robinson, vagy éppen Mézga Aladár, a csodalámpás Jamie-ről nem is beszélve.
Persze, nagyon sok más is volt, megkérdeztem azóta az édesanyámat: Öreg néne őzikéje, Zelk Zoltántól a Három nyulak, és nem csak, hogy hallgattam, de ahogy kell, meg is tanultam és szavaltam, ma is tudom egyik–másik részét. Ahogy a mindenféle mondókákat, énekeket, a nagy gyermeki félrehallásokkal együtt. És emlékszem, féltem a kisegér és az oroszlán diafilmes meséjétől (főleg az oroszlántól, bár volt valami méhes mese is, ott az összes kép félelmetes volt). Emlékszem az úttörőnyakkendős kispajtásokra, ahogy állnak, szintén diafilmen, az öreg néne háza előtt. Ma már én is mesélek, amikor csak lehet, az enyémeknek. Olvasva is, „magamtól is”. (Utóbbiban valahogy mindig felismerik magukat a főbb szerepekben.) De szeretek meséket olvasni csak magamnak is, Lázár Ervineket, idegen népek meséit, magyar népmeséket. Vannak kedvenc rajzfilm-meséim, régről is, meg mostról is. Kedvenc főhősömet, az állatok nyelvén értő árva kisfiút például úgy hívják: Marcelino Pan y Vino (Marcelino Kenyér és Bor).
„Nem mese az, gyermek.” – családi szólás volt ez a másik nagyon fontos Arany-mondat. Ez jut még eszembe. Ahogy kisgyerekként át kellett élnem, hogy a nappali valóság egyre messzebb kerül az este mesevilágától. De ez már egy másik, nem meséhez illő történet. A mesében, az én mesémben „tó szigetje” és „édes hon” van, „selyem a fű, édes a méz” és tündérek táncolnak, és kaland van és testvérkötelék és nevetés, mert a szarvas, persze, kicselez mindenkit.
