Egyszer Bolond Iván ült a kemencezugban, és hirtelen fázni kezdett az ülepe. Kialudt a tűz, gondolta. Nagyokat sóhajtott, de sógornői, akik a sarokban hímezgettek, rá se hederítettek. Addig-addig, míg a két lusta asszony megérezte a hideget.
– Hé, te Annuska! – kezdte Olga. -Szólj a félkegyelműnek, tegyen fát a tűzre!
– Én avval szóba nem állok! – felelte Annuska. – Inkább magam szítom fel a parazsat.
Hozzá is látott, de amint a tűz újra éledt, sűrű füst lepte el a szobát, ablakot kellett nyitni.
– Bedugult a kémény. – jelentette ki Olga, és megrángatta a sógora vállát:
– Mit ülsz itt, te szerencsétlen?! Szaladj gyorsan Anton Kormovicsért, hogy seperje ki a kéményünk!
Erre Bolond Iván nagy lustán felkászálódott, felöltözött, és elindult a falu végébe a kéményseprőhöz. Odakint egyre sűrűbben havazott. Elég lassan haladt, mivel háttal ment, hogy a visszautat el ne tévessze. Addig bukdácsolt a hóban, míg egyszer csak hideg fémtárgyat érzett a háta közepén. Anton Kormovics kilincse volt az.
Ahogy a házba belépett, furcsa látvány tárult elé. A kéményseprő nótázva feküdt a padlón, és jobb lábával vezényelt. Keze ügyében vodkás üveg, arcán kerek mosoly.
– Hát téged mi szél hozott, galambocskám? – kérdezte Ivánt.
– Bizony éppen az, hogy nem szelel a kémény!
– Tüstént intézkedünk, komám, de előbb iszunk egy kupicával Arina mama szíverősítőjéből!
Mit tehetett Iván, nagyot hörpölt az italból. Illemtudó volt, meg át is fázott idejövet.
Danolászva indultak el a sűrű hóesésben. Útközben a fejük fölé szállt egy óriási szarka, és kétségbeesetten cserregett. Sajnos a madár nem tudott oroszul, a komák pedig nem értettek szarkául, így csak sejtették, hogy a tollas jószág valamit elveszített. Nem is törődtek vele tovább. Ahogy megérkeztek az udvarra, Olga éppen hozta a falétrát.
– Hallod-e, Anton?! Én is felmásznék veled, hátha ott nem havazik ennyire. Meg aztán jobban megy a munka, ha van, aki szóval tart – ajánlkozott Iván.
Így is lett, elől mászott a kéményseprő, mögötte a félkegyelmű. Mikor felértek, erősen összekapaszkodtak, mert szédülős volt mindkettő. Alig hogy Anton Kormovics dologhoz látott, megint a fejük fölé repült a szarka. Ettől a tüsténkedő úgy megijedt, hogy beleesett a lyukba.
– Iván, segíts! Beszorultam! – jajveszékelt Anton.
Bolond Ivánnak több se kellett, hoppsza, utána ugrott a kéménybe.
Annuska éppen a szamovárt fényezte, mikor a kemence ajtaja nagy robajjal kivágódott, és sűrű, fekete felhő lepte el a szobát. Lett nagy óbégatás, káromkodás. Mikor a korom leülepedett, a következőt látta a két sógorasszony. A szoba közepén hatalmas batyu hevert, melyből arany rubelecskék potyogtak a padlóra. A sarokban a törött lábú kéményseprő jajgatott, mellette a féleszű nyöszörgött. Feketébbek voltak az ördögnél is.
– Annuska! Gazdagok vagyunk! Egy óriási kincses zsák volt a kéményünkben. – örvendezett Olga.
Mire a férjek hazaértek, az asszonyok szépen kitakarítottak, még a bolond sógorukat is kifürdették. A zsákban háromezer arany rubel volt, azon fényes palotát vettek, melynek forró kemencéjénél Iván most is békésen szundikál.
Az eset óta mondogatják a falunkban, hogy a kéményseprő szerencsét hoz. Nem is kételkedik ebben senki.
