Második fejezet
Tél közeledett. A fűszálak alig voltak már zöldek. Előjött Erik asztmája. Sokszor otthon kellett maradnia. Ágyban feküdt, az éjjeli szekrényén forró tea, tálcán friss leves. Az anyukája mindent behozott neki. Ebéd után még csokit is kapott, pedig nem is gondolt rá, nem is kért.
Sorozatos asztmás rohamok törtek rá. A szülei az ablak alá tolták az ágyát, hogyha a köhögések után mellkasi szorító érzései támadnának, ne kapkodjon levegőért. Egyik éjszaka olyan köhögőgörcsöt kapott, hogy az édesanyja álmából felébredt, és odaszaladt hozzá. Fogta a fejét, miközben sírt. Erik csak nem hagyta abba.
– Olyan volt, mint az epilepsziás roham – mesélte szőrös barátunk a tükörbelieknek. – Ott álltam az ajtóban. Amikor abbahagyta, elcsendesedett a rohama, kinéztem az égre. A kék óra jött. – És utána mit csináltál? – kérdezték a többiek.
– Megvártam, amíg az édesanyja visszafekszik. Aztán a magammal hozott gyümölcsöket és magokat ott hagytam az ágyánál. Nem tudom, hogy megtalálta-e, és ha igen, megette-e. Azóta három hét telt el. Nem mertem újra a közelébe menni, nehogy miattam legyen baja.
– Három hét. A nagyapád vagy a dédnagyapád mondhatta: a betegnek az a legjobb, ha egyedül hagyják, akármennyire is kívánja látni a barátait, a családját. E nélkül sose érted meg a kórházak működését. A magányos ágyakon fekvő betegek gyorsan gyógyulnak. Nem tereli el a figyelmüket a külvilág, csak a belső világukkal foglalkoznak. – És miért hófehér minden?
– Na, ezt nem tudom. Fura is, mert a legsúlyosabb betegségek télen jönnek, amikor hideg van, és esik a hó. Kint is és bent is minden hófehér.
Kis szőrös barátunk és társai erre kinéztek a tükrön. Az egyik idősebb lehajtotta fejét.
– Tényleg, a fűszálak – törték meg a csendet a fiatalok.
– A fűszálak? Egy héttel az asztmás rohama előtt történt. A régi homokpusztaréten kerestem sovány cserkeszt. Amikor nagy nehezen rátaláltam egy csomóra, leültem mellé és lerajzoltam. A füzet lapjai közé tettem párat, hogy ha kiszárad, el tudjam tenni a gyűjteményembe. Szürke fű az egyik neve. Azonban, ha elszárad, vöröses színűvé válik. Aznap vörös kordnadrág volt rajtam, így csak később vettem észre, hogy a tükör alatt véletlenül szétszórtam néhányat. Nem tehetek róla. Ne nézzetek így rám!
– Mit kerestél te a Hanságnál?
– A templomkertbe szerettem volna újra honosítani a szürke füvet. A fehér és kék nefelejcsek már alig virágoznak őseink sírdombjain. Abban reménykedtem, hogy ha minden szín eltűnik a városból, legalább a szürke maradjon meg.
– De hiszen minden ablak színes! – kiáltották a gyerekek.
– Gyerekek, gyerekek. Az ablakok nem véletlenül színesek! Amióta Szürkepolisz létezik, ezek a színes ablakok – mutatott fel a templom rózsaablakára – a tükör visszaverődő képeit állítják elő. Ahhoz, hogy tökéletesen működjön, a szivárvány minden színét vissza kell adni, házról házra, a színskála sorrendjében. Ezért nem törhet el egy sem közülük. Ezért nem játszhattok az utcán labdával, ezért védjük őket ilyen szigorúan. Ha valamelyikkel történne valami, a tükör elhomályosulna.
– Mint az ókori egyiptomiaknál?
– Nem, mert az egyiptomi tükrök, majd ahogy későbbi társaik is, ezüstből, rézből vagy bronzból készültek. Rövid időn belül elhomályosultak.
– Szomorú história. Bronzopolisz végét jelentette. A fény vagy az oxigén, ami az életet adja, akkoriban a tükrök halálát okozta – mondta egy idős hölgy.
– Nem tudom, hogy lehetett azokat tükörnek nevezni! – háborodott fel egy másik.
– Pedig sokkal szebb volt egynéhány, mint a mienk – vágott vissza egy harmadik.
– Még hogy tükrök! Még az öreg Pál apostol sem bízott bennük.
– Holott Efezosz bővelkedett természetes tükrökkel is – súgott közbe az egyik apó.
– Természetes tükrök? – csodálkoztak a gyerekek.
– Hát még ezt sem tudjátok? Efezosz természetes tükrei Iónia tengerei voltak. A Kaüsztrosz ezüstös kancsóként torkolt a sós vizeibe. A Prion-hegyről látni lehetett az akkori metropoliszt. Azonban a természetes tükrök lakóit mindenki láthatta. – kezdett bele az apó a mesébe.
– Védtelenek voltak az emberek számára.
– Veszély leselkedett mindenkire! – rémisztgette a gyerekeket egy másik idősebb férfi.
– Ne légy olyan borúlátó.
– Nem vagyok az. Nagyon sokan közülünk odalett az idő során.
– Ez igaz, de nem hiszem, hogy minden gyerek felkészült már erre – mondta egy nő.
– Legalább ne a gyerek előtt – szólt Erik édesanyja és befogta fia fülét – tudjátok, hogy mennyire érzékeny. A nagyapjáért rajongott. Erik, kérlek, inkább játssz a szobádban – fordult fiához.
– De anya!
– Nincs de, menj a szobádba! – Jól van – majd Erik kedvetlenül átment a kis szobába. Kinézett az ablakból, ahonnan ellátott a folyóra. A gáton túli erdők zöldjébe temette emlékeit.
Mindeközben Szürkepolisz főterén szőrös barátunk felállt a tömegben. Az állatok annyira összekaptak, hogy külső szemmel nehéz volt már nézni. Csitítani próbálta őket, majd végül hangosan belekezdett:
– Miattam lett beteg. Nem mehetek a közelébe.
– Ne butáskodj – mondta egy öregebb hang. – Pár fűszáltól nem lesz baja. Három hét telt el. Ideje lenne megnézned, hiszen barátok vagytok. – De nem is ismer.
– Nem is tud rólad? – néztek rá a többiek.
– Nem. Nem mertem bemutatkozni.
– Ideje lenne, fiam. Ő nem fog észre venni, ha te nem akarod.
Ismét szombat reggelre virradt a nap. Erik egyedül maradhatott, már jól volt. Elmúlt a köd, elmúltak a rohamai.
Szőrös kis barátunk a tükör szélénél ült, amíg a szülők le nem vitték az összes holmit. Egy füzetet tartott a kezében. Ceruzájával firkált bele, néha mérgesen karistolta a lapokat, de nem tépett ki egyet se. Innen nem lehetett látni belőle semmit. Szürke volt, mint minden a tükörben. Amikor meghallotta Erik hangját, Jók legyetek, már fel is készült a találkozásra. De Erik megfordult, és bement a szobájába. Nem adta fel. Kimászott a tükörből a cipősszekrényre, majd egy hosszú cipőfűzőn lecsúszott a linóleumra. Megállt Erik üvegajtaja előtt, és bekopogott. Alig hallhatta meg bárki is. Beljebb tolta az ajtót, lassan. Hogy ne legyen teljesen szürke, felvett egy apró, piros bicikli sisakot, ami messziről olyannak tűnt, mint egy apró lézerpont.
– Khm. Szervusz, Erik – nyögte ki végül félősen.
– Nagyapa? – kérdezte Erik.
– Nem. Erik, én vagyok az. – Ki vagy, ha nem a nagypapám?
– Ha észreveszel, megtudod.
– Nem tudom, hol vagy.
– Nem is baj. Mesélni akarok neked. El szeretném énekelni, hogyan képzelem el a fjordokat:
Tudjátok, a Föld egy idősödő bácsi
– lehetne a Télapó is akár –,
az Arktisz meglehet, nem más, mint
őszülő fején a be nem nőtt kutacs,
gubancos hajában jégcsapok lógnak,
ruháját a zsákhordóktól kapta,
és az idő szabta barna rongyokká,
huzatos, szakadt kabátvállán,
meredek hegyráncok között folynak
hideg izzadságcseppjei, a fjordok.
Erik zavarodottan ült az ágyán, nem értette a sorokat. Miért beszél neki valaki a fjordokról? Valaki talán hallotta a legutóbbi műsorát? Arcát a kezébe temette, sírni próbált. Aztán kinézett az ablakon.
– Hagyjál, nagyapa. Menj el.
– Én csak jót akartam neked. Remélem, egyszer majd barátok lehetünk, Erik.
Leszállt az ágyról, és visszatért a tükörbe. Erik az ajtó felé fordult. De csak az ágya szélén talált néhány apró papírlapot. A lapokra rövid verseket írt valaki, ceruzával. Erik nem értette.
Közben a tükör másik oldalán szőrös barátunk égen-földön kereste a jegyzetfüzetét.
– Hol hagyhattam el? Az nem lehet… Jaj, ne. És ha megtalálja? Mit gondol majd rólam?
Csak arra nem gondolt, hogy Eriknek tetszeni fog, sőt elteszi majd. Úgy, mint nagyapja véletlen megtalált emlékét.
