„Hiszen denevér vagyok!” Interjú Tóth Krisztinával

Tóth Krisztina a kortárs magyar irodalom egyik legfontosabb szerzője. Legújabb, Felhőmesék című mesekönyve az identitástól az önelfogadáson át avat be a rejtélyek világába. A könyvről és más érdekességekről is kérdeztük a szerzőt.

 

Szokott-e nálad keveredni a vers a mesével, a prózával? Előfordul, hogy bizonyos motívumok, téged foglalkoztató kérdések itt is-ott is megjelennek?

Természetesen, hiszen adott egy alapötlet, amit aztán variálok. Az is megesik, hogy hosszú évek múlva újra megírok valamit más formában. És persze szoros kapcsolat van a felnőtt és gyerekkönyveim között is, hiszen az én írói személyiségem üt át mindegyiken. Amikor gyerekekhez szólok, akkor ugyanazokat az értékeket próbálom közvetíteni, csak az ő szintjükön, nyelvükön.

Az új mesekönyved olvasásakor úgy éreztem, hogy mindegyik mesében ott bujkál egy üzenet. Az első kettőben az önelfogadás. A buborékos mesében a rövid, de a kerekségével kárpótló életről írsz. Miért foglalkoztattak pont ezek a kérdések?

Az önelfogadás és önazonosság roppant fontos dolog. Óvodás korban kezdik el nézegetni magukat a gyerekek a tükörben és gondolkodni arról, hogy milyenek is ők. Ilyenkor alakul ki az a képzetük is, hogy az egyik ember szép, a másik pedig csúnya, és ezeket a fogalmakat a környezet visszajelzései alapján igyekeznek definiálni. Manapság, amikor uniformizálódik minden, különösen fontosnak tartom azt, hogy erről beszéljünk és tudatosítsuk, mennyire sokféle is lehet valójában a szépség. Hogy az a szépség, aminek látványában örömünket leljük: örömet pedig nagyon sok féle, egymástól különböző dolog okozhat. Az emberek, közhely, de nem lehet eleget ismételgetni, nagyon sokfélék, és szép az, amit megszeretünk valamiért.

A Buborék-mese a múlandóságról szól, arról, hogy nem élünk örökké. Ezt is nehéz felfogni, hiszen a gyerekek öt éves kor alatt nehezen értik meg, mi az a halál, mit is jelent a világból való végleges eltűnés. De azt, hogy valami záros ideig tart, könnyebb felfogni.

Az életünk sem végtelen, de ez nem valami szomorú vagy nyomasztó dolog, sőt.

A küszről szóló mesében a magával elégedetlen halacska, azt a választ kapja, hogy a gazdája szemében ő a legszebb. Te kinek a szemében vagy a legszebb?

Annak a szemében, aki szeret engem.

Ha már itt tartunk, mennyiben írtál a lányodnak, amikor ezek a sorok monitorra vetődtek? Ezt azért kérdezem, mert a főszereplő lányt ugyanúgy hívják, mint a kislányodat, Lilinek, és az előző mesekönyved (A lány, aki nem beszélt) szintén róla és hozzá (is) íródott.

Amikor valami szöveggé, irodalommá válik, akkor, ezt mind a ketten tudjuk, nem egy konkrét személyről és nem egy konkrét személynek szól többé. Ihletője persze lehet valaki egy mesének, de amikor megírom, akkor már nem csak kizárólag neki és róla szól. Amikor Marci fiam kicsi volt, a Londoni mackók című könyv verseit eredetileg neki írtam, némelyiket a szeme láttára, vagy inkább a füle hallatára. Ennek ellenére a versekben megjelenő Marci csak nevében azonos már vele, hiszen olvasáskor minden kisfiú egy kicsit magát képzeli a versbeli gyerek helyére.

Mit szólt Marci a versekhez? A kilencéves lányom a múltkor például büszkén mutogatta a barátnőjének a róla szóló verseimet. Történelmi pillanat volt.

Marci egy kicsit meg volt bántódva, amikor a neki írott versek először megjelentek könyv formában. Ő még alig múlt akkoriban három éves, és nehezen fogta fel, hogy a könyv az mindenkié, hogy onnantól kezdve bárki felolvashatja és elmondhatja azokat a verseket, amelyeket addig csak ő hallott otthon, vagyis házi használatban voltak. Lili már egy picit nagyobb, de azt, hogy valamiből egyszer csak könyv lesz, azt még ő sem nagyon érti. Amikor fejből mesélek neki, akkor ugyanúgy igyekszem kerek mondatokban fogalmazni és kerek sztorit improvizálni, ezért azt szokta kérni, ha rögtönzött mesét szeretne hallani az általa diktált szereplőkkel, hogy „fejből olvassak”.

Mikor fordultál a gyerekirodalom felé? Egybeesett ez a fiad születésével?

Igen, nagyjából akkor, amikor a fiamat kezdtem el otthon szórakoztatni versekkel, mondókákkal. Addig szembe se jutott, hogy gyerekeknek írjak, mert nem volt a közelemben gyerek. Amikor a fiam elkezdett beszélni, izgalmas volt hallgatni, megtapasztalni, ahogyan felfedezi a nyelvet. Játszott a hangokkal, a szavakkal, egyre több mindent értett meg és egyre több mindent értett félre, ami roppant mulattató volt. A költészet is valami ilyesmi, elfogulatlan viszony a nyelvhez, boldog bolyongás és tapogatódzás a jelentés előtti meleg, puha ködben.

A Felhőmesékben feltűnően sok állat jelenik meg, és én, aki annak idején zoológus akartam lenni, nagyon örültem. Neked milyen kötődésed van hozzájuk? Csak figyeled őket, vagy van valamilyen állatotok is?

Gyerekkoromban én állatorvos akartam lenni. Mindig is lenyűgöztek az állatok, és egész életemben állatokkal éltem. Sok állat-barátom volt, és rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Legutóbb Erdőszagú Dormitól kellett elköszönnöm, és nagyon, nagyon hiányzik az nekem az esti dorombolása. Minden állat kedves nekem és minden állatot izgalmasnak, különlegesnek találok.

Te milyen állat lennél? Ha denevér lennél, te is madár akarnál lenni, mint a mesédben?

Hogyhogy milyen állat lennék?! Hiszen denevér vagyok! De voltam már sisakos kazuár is, és, állíthatom, az se volt sokkal jobb. Előző életemben talán kutya lehettem, mert valahányszor meglátok egy rokonszenves kutyapofát, erős késztetést érzek, hogy négykézlábra álljak és úgy közelítsek. A macskák is kedvesek a szívemnek, közeli rokonaim, de a nagymacskák is, és mind az összes patások.

Min dolgozol most?

A denevér-tapasztalataimat öntöm formába, meg a párduc-tapasztalataimat, meg a kutyaéletet, sőt, azt a sötét és viszontagságos korszakot is, amikor emberként jártam-keltem a világban. Na, az se könnyű dolog ám… Az lesz az új könyv címe, hogy Párducpompa, és a Könyvhétre jelenik meg a Magvetőnél.

Acsai Roland