36.
A MENNYDÖRGŐ SZÍV
Halála után a felhőszarvasból hús-vér szarvas vált a földön.
Igazi, fénylő bundájú, nemes fejtartású vad, ami nem sokban különbözött a többi szarvastól, csak abban, hogy nem volt szíve.
Pontosabban csak egy kicsinyített viharfelhő kavargott a helyén, ami percenként egyet dobbant, de a dobbanása olyan hangos volt, mint egy kisebb mennydörgés. Ilyenkor a szarvain több ezer voltos elektromosság száguldott végig kénes szaggal és sistergéssel kísérve.
De akadt még egy különbség: az újjászületett felhőszarvasnak fehér volt a bundája, mint a hó.
A szarvas az Ég-hegyen öltött testet. Lehajolt a fűhöz, és gyanakodva megszagolta. Még sohasem legelt azelőtt. Aztán fanyalogva leharapott belőle néhány szálat, és rágni kezdte. Legnagyobb meglepetésére ízlett neki. Rájött, hogy enni jó dolog, még ha egy néhai felhőszarvas számára először feleslegesnek is tűnt. Aztán megrázta a fejét, és a gidájára gondolt. Szíve olyan hangosan mennydörgött, hogy beleremegtek a közelben álló fák. Jó kezekben van – nyugtatta magát. A kislány majd vigyáz rá. Meg sem született, de most hirtelen anya válik belőle. Kiró nevelőanyja.
Nem tudta, miért öltött testet a földön. Előfordult ilyesmi néha, ha nem is gyakran. Aztán eszébe jutott a bőrönd, amit a kislány keresett. Itt van valahol – futott át az agyán, aztán beleszagolt a levegőbe. Gyorsan megérezte semmihez sem hasonlítható, földöntúli illatát. A hegy lábától érkezett. A szarvas vágtatni kezdett.
Odalent gyorsan megtalálta a bőröndöt. Egy darabig a távolból méregette, mintha ismerkedne vele. Aztán fújtatott egyet, és a padhoz ügetett, majd az agancsára akasztotta, mint egy karácsonyfadíszt. Talán ezért született újra. Az a küldetése, hogy az emlékbőröndöt a hegycsúcsra vigye. Sarkon fordult, hogy visszavágtasson vele, de észrevette, hogy emberek állnak előtte. Vadászok, vagy vadőrök – nem tudta eldönteni. Ahogy azt sem, hogy megvédeni jöttek, vagy elpusztítani. A szarvas most látott először embert. Ne álljatok az utamba, ne akarjatok bántani! Segíteni jöttem. Nem akarok kárt tenni bennetek – bőgte, de az emberek nem értették.
Hárman voltak, három fegyver kattant a hajnali csendben, amikor felhúzták őket.
– Ügyesen célozzatok! – mondta az egyik férfi, feltehetően a kis csapat vezetője. – A központban meg akarják vizsgálni. Eddig nem láttak errefelé ilyen állatot.
– Biztos egy újabb, rohadt mutáns – köpött a földre a második férfi.
– Az utóbbi időben eléggé elszaporodtak az efféle szörnyek – bólintott a harmadik. – Nézd, mi van a szarván?
– Mintha egy bőrönd lenne. Talán egy gyereké – felelte a második. – Biztosan megtámadta szegényt.
– Háromra lövünk! – adta ki az utasítást a vezetőjük, és számolni kezdett: – Egy, kettő, három!
A fegyverek eldördültek, és a szarvas húsába három altatólövedék fúródott.
A teste megremegett, de nem vesztette el az eszméletét, hogy végül a kutatók műtőasztalán kössön ki. Különös dolog történt, amire a vadászok egyáltalán nem számítottak.
A szarvas növekedni kezdett.
Maga sem tudta, miért. Talán az altatólövedékek alkotóelemei képeztek valamilyen furcsa vegyületet a saját kémiai összetételével, és ez okozta a változást.
A lába egyre hosszabb és hosszabb lett, mint egy kihúzott teleszkóp, a teste úgy dagadt, mint egy viharfelhő. Szíve mennydörgése olyan hangos lett, hogy az embereknek be kellett fogniuk a fülüket.
A szarvas hatalmas lett, akkora, mint egy négyemeletes bérház. Lenézett a vadászokra, de már nem voltak ott. Rémülten elrohantak erősítésért. A bőröndöt sem látta sehol. Leeshetett valahová. Agancsai túl nagyok voltak ahhoz, hogy újra ráakassza.
A szarvas megrázta magát, hangosan felbődült, majd elindult a város felé.
37.
A JÁTÉKSZARVAS
Szofi helikopterek hangos kerepelésére ébredt.
Amikor kinyitotta az ablakot, és kidugta a fejét, a propellerek szele kifújta kócos haját a szeméből.
Az úton akkora szarvas lépkedett, mint egy bérház. A kislány nem ijedt meg. Szinte természetesnek vette a dolgot. Hozzászokott már a csodákhoz, és tudta, hogy a létezésnek olyan sok szintje van, mint egy emeletes, születésnapi tortának, és azt is sejtette, hogy minden szint kapcsolatban áll egymással.
A szarvas nyugodtan lépkedett. Kicsit feszélyezte, hogy ilyen nagyra nőtt. Jobban szerette régi testét. Azzal nem keltett ekkora feltűnést, és csak moszkitók zúgtak a füle mellett helikopterek helyett. Nem igazán tudta, mit keres a városban. Eddig a felhősíkon élt, aztán meghalt, és egy erdőben született újjá, ahol hirtelen hatalmasra nőtt, és valami azt súgta neki, hogy a városba kell mennie, egy bizonyos utca, bizonyos házához, és bekapcsolt benne egy belső GPS.
Az utcában trolik jártak volna, és autók, ha nem foglalta volna el az egészet. Észrevette, hogy szembehalad a forgalommal, de nem zavarta. Megint éhes lett. Megállt és felfalt egy egész zöldséges-standot. Aztán leharapta három platánfa koronáját, és elcsámcsogta.
A kislány visszahúzta a fejét az ablakból, és meghallotta a szomszédból átszűrődő rádió hangját: „A különleges egység elindult. Néhány perc múlva kilövik a szokatlanul nagyra nőtt állatot. A lakosságtól addig mindössze annyit kérnek, hogy maradjanak az otthonaikban, és őrizzék meg a nyugalmukat!” – recsegte a készülék.
Szofi az ajkához kapott. Tudta, hogy nem sok ideje van. Néhány perc. Talán annyi sem. Feltépte a lakás ajtaját, és hálóingben lerohant a lépcsőházban. Ahogy maga mögött hagyta az emeleteket, úgy állt össze fejében a kép. Rájött, hogy honnan jöhetett a szarvas, és hogy mi kötheti össze kettőjüket.
Egy tárgy. Egy emlék.
A bőrönd.
Kirohant a kapun, és megállt a kiüresedett utca közepén.
Feje fölé lebegett egy helikopter, és megafonnal a szája előtt kihajolt belőle egy férfi:
– Menj vissza a házba, kislány! Ez parancs!
De a kislány dacosan megrázta a fejét, és a szarvashoz futott. Amikor elé ért, felnézett rá, és intett neki.
Aztán kinyújtotta a kezét, és nagyon lassan megérintette a szarvas vastag lábát.
Az állat megremegett. Aztán az egész teste megingott, mintha elvesztette volna az egyensúlyát. Érezte, hogy a kislány érintésének ereje van. Valamilyen varázslat lehet – gondolta, pedig nem hitte volna, hogy a földön varázslattal találkozik. A következő dolog, amit a szarvas észlelt, hogy a házak nőni kezdtek. Meglehetősen gyorsan.
Aztán rájött, hogy nem a házak nőnek, hanem ő zsugorodik.
Néhány másodperc alatt elérte egy szarvas magasságát, de a zsugorodás legnagyobb meglepetésére nem állt meg.
A felhőszarvas akkora lett, mint egy mezei egér, vagy egy műanyag játék állat, amiből Szofinak otthon egész állatkertje volt. A kislány leguggolt, és a tenyerébe vette a szarvast:
– Gyere! Megmentelek – suttogta, aztán körbenézett, hogy látja-e valaki, majd lopva a zsebébe tette a kis állatot.
A helikopterek magasabbra szálltak, Szofi lába körül örvénylett az utcai szemét, mintha el akarná nyelni.
– Nincs itt! Eltűnt! – kiáltotta a helikoptereknek Szofi, és kérdőn széttárta a kezét, mintha fogalma sem lenne, mi történhetett, aztán befutott a házba, és csak akkor szólalt meg újra, amikor visszatért a szobájába:
– Vigyázni fogok rád! Majd meglátod, milyen jól elleszünk itt! Messziről jöttél?
A szarvas bólintott.
– A felhők közül, igaz?
Az állat ismét bólintott, és Szofi megsimította a hátát. Olyan puha volt a bundája, mint egy tengerimalacé.
