Első fejezet
Erik hazajön az iskolából, ledobja táskáját a cipőtartó szekrény elé. Lerúgja cipőjét a szobában, mielőtt az ágyra vetné magát. A bejárati ajtóval szemben lévő fali tükörre rá se néz. Pedig a szürke tükörből két halvány sárga szempár csak ő utána leskelődik.
Erik átlagos nyolcéves fiú, az iskolában osztályelső, mégsem tanul otthon iskola után. Nem érdekli különösképpen, mi történik a szobáján kívül. Néha kinéz az ablakon a kosárlabda pályára, nézi, ahogy játszanak a magas fiúk, de közéjük sose megy le. A tévét ritkán kapcsolja be. Inkább enciklopédiákat olvas. Ismeri a Föld különleges helyeit: a Salto Angelt, a világ legnagyobb vízesését, az Atacama-sivatagot, ahol négyszáz éve tart a szárazság, a Filippínó-tengert, amely a Csendes-óceán melléktengere és egyben az egyik legnagyobb tenger (a Jeges-tengert leszámítva), és a Barringer-krátert, amely a legnagyobb meteoritbecsapódás által keletkezett kráter. A földrajz mellett szereti a biológiát és ismeri a kémiát is. Ha unatkozik, szénhidrogén-láncokat rajzol, majd átírja képletekké és el is nevezi őket. Azt mondja anyukájának, hogy pofonegyszerű, miért nem tanítják ezeket már most az iskolában. Erik nem is gondolná, hogy több felnőttnek beletörne a bicskája felrajzolni, nemhogy elnevezzék őket. De őt ez nem is érdekli. A fura, kacifántos nevek annyira lenyűgözik őt, hogy a szabadtéri sportok és játékok figyelmet se kapnak nála. Nagyjából így telnek el a hétköznapok.
Azonban hétvégére Erik egyedül marad. Szülei leutaznak ilyenkor a telekre. Mivel nem szeret a kerti munkákban részt venni és semmi érdekeset nem talál a Nógrád megyei kisfaluban, ezért mindig arra kéri anyukáját, hogy hadd maradjon otthon. Nehezen, de apukája mindig belemegy, mert tudja, fia úgyse teszi ki a lábát a lakásból. Anyukája ilyenkor péntek este előre süt-főz, így mindig marad Erik számára étel a hétvégére, a mikrósütőt meg már tudja használni.
Erik az emeletes tömbház ablakából integet szüleinek, akik éppen beszállnak az autóba. Ahogy elhajt az Opel, Erik visszafekszik az ágyára és kinyitja az enciklopédiáját egy újabb látványosságnál. Nincsenek barátai, ezért képzeletbeli barátainak ad elő természettudományi műsort a Drake-átjáróról. Nincsenek a polcokon vagy az ágyon plüssfigurák. Testvére figurái az ágyneműtartóban hevernek, porosan. Tulajdonosukat kivéve senkit nem érdekelnek. Erik nagyon élvezi a képzeletbeli műsort. Anyukája hajkeféje a mikrofonja. Jegyzeteit színes papírokra írja. A színek néha földrészeket, néha domborzati típusokat jelölnek. A piros Afrikát vagy a hegységeket jelképezi. Annyira ügyesen beszél, hogy ha valaki hallaná, a végén megtapsolná, mint a tévében. De senki se hallja. Csupán egy valaki a tükör másik oldaláról.
A bejárati ajtó előtt álló tükör szélei már elszíneződtek. Lassan tíz éves. Nem igen néz bele senki. Se reggel, iskolába induláskor, se, amikor a munkából hazaérnek a szülők. Talán ünnepnapokon, a család vendégei, akik a havas sapkájukat veszik le és megigazítják a hajukat. David, Erik szeplős unokatestvére, leverten és szomorúan néz a tükörbe. Nem vesz észre rajta semmi különöst.
Addig azonban a tükör másik oldaláról egy szőrös kisállat megvárja, amíg nem fedezik fel az emberek és kikukucskál. Nem látni pontosan, milyen állat. Szürke, akár az üveg. Lehetne egér vagy nyúl is. Pamacsos farka miatt mindenképpen. Viszont a szemei halvány sárgák. Sárga szemük a macskáknak van, de több madárnak is sárga a szeme. Az albatroszok receptoraiban például sárga olajcseppek találhatóak, amelyek a távollátást segítik, főleg ködös vagy párás időben. Nem is csoda, hogy kisállatunk szeme sárga, hiszen a tükör olyan szürke, mint a városligeti sétányok szeles időben, egy őszi séta alatt. Formára apró rágcsálónak tűnik. Sokszor hagy maga után a tükör előtt gyümölcsdarabokat, búzaszemeket, elszáradt fűszálakat. No nem azért, mert Erik családjának hűtőjét dézsmálná, hanem a másik oldalról hozza magával. A bundájából esnek ki. Olyan sűrű a bundája, hogy egy-egy szőrtüszőből akár negyven-nyolcvan szőrszál kinő. De eddig még senki se látta.
— Hahó, nekem is mesélhetnél egyszer a Waimanguról és a fjordokról! – szólt a kisállat. Erik nem hallotta, hogy bárki is megszólalt volna. Egyedül volt. Legalábbis úgy tudta.
— Lehet, elé kéne állnom. Nem. Mégse tehetem. Mégis mit gondolna rólam? A tükör egyik oldaláról a másikra járkált. Úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, akit nevelőintézetbe küldtek, miközben úgy festett szürke szőrmebundájában, mint egy fegyenc Dachauból. Fejhangon beszélt, mégis kellemesen verte vissza hangját a szocialista időkből hátra maradt linóleumpadló.
Erik felállította a kisasztalt, amit szülei a nyaralások alatt, kempingezéskor használnak. Bekapcsolta a tévét, majd nehezen befogta a VH1 csatornát, amelyen gyakorta régi zenék mentek és amelyek kiváló aláfestő zenék voltak Erik műsorához. Sose érezte magát kínosan, ha arra gondolt, mint csinál otthon, egyedül. Természetesnek vette, hogy barátai vannak, csak valahol máshol. A távoli jövőben, vagy egy másik galaxisban, azt nem tudta. Pedig szőrös kis barátja mellett mások is megjelentek a tükörben, de egyik se volt olyan elszánt, mint ez a kis szürke állat.
Erik az ablak felé fordult, köhögött egyet, ficánkolt az apja szekrényéből elcsent ingben és zakóban. A nyakkendőt az asztal alá dugta, hogy a cameraman ne vegye fel még véletlenül se, hogy bénázott. Kortyolt egyet a vizes poharából és elkezdte a műsort.
— Szeretettel köszöntök minden tévénézőt és hallgatót! Mai adásunkban két újabb természeti rekorddal ismerkedhetnek meg. Az első a tengertől legtávolabb eső helyét fogja bemutatni, míg a második a leghatalmasabb fjordról fog szólni.
Ahogy elhagyta Erik száját az a szó, hogy fjord, a szőrös kisállatkánk kilépett a tükörből és a folyosóról hallgatta végig a műsort. – Bárcsak láthatnám egyszer a Vest-fjordot, sétálgatnék mellette, leülnék, figyelném, ahogy mozog a jég— mondta, nagy sóhajtások közepette. Mielőtt véget ért volna a műsor, Erik leköszönő beszédekor szőrös kisbarátunk visszasietett a tükörbe, néhány porszemet és virágillatot hagyva maga után. Erik meg se érezte a táncolás és ujjongás közben. Annyira másvilágban volt, ami jelen esetben furcsa, hiszen éppen egy másik világ leskelődött utána, de ő látni se akarja. Talán majd egy másik nap.
