Miklya Zsolt: Fejenként másfél krémes — Avagy, mi van a fejedben, te lány?

Takács Zsuzsa: Rejtjeles tábori lap c. kötetéről (Móra, 1987)

A „svéd gyermekversek” – Ami a szívedet nyomja – megjelenése óta számtalan újrafelfedezése történt annak a szabad versbe konvertált gyermek- és kamasztudatnak, amit a felnőtt magában megidéz – hiszen e verseket jobbára felnőtt költők írják, nem kamaszok vagy gyerekek. Imitált szövegvilágról van tehát szó, tipikus szerepversekről, és a beszélő(k) monológ- vagy dialógushelyzete is a színházat juttatja az eszünkbe.

Színházi belépővel kezdődik Takács Zsuzsa kamaszbeszélőjének monológja is a kötetben (Így élek majd):

Ha felnőtt leszek, pipázni fogok,

és egy padlásszobában lakom,

ahova csillagok

néznek be a tetőablakon.

Reggeltől estig könyvet írok.

Férjem újságot olvas a nappaliban,

a gyerekek játékvonattal játszanak.

A nyikorgó falépcső tetején

megjelenek egy sápadt, hajnali órán,

kezemben a könyv: „megírtam!” kiáltok,

szememben győztes fények.

Ők felkelnek mind. A derengésben

körülüljük a fehér kerti asztalt,

málnát, meggyet és cseresznyét eszünk.

Én hallgatni fogok, ők beszélnek.

A Rejtjeles tábori lap kamaszlány beszélőjének a feje tele van különös képzetekkel. Amik mindig kitágítják a tapasztalati világot, és átírják, átszínezik, mintha egy egész színházi stáb dolgozna, a dramaturgtól a díszlettervezőn és díszletmunkásokon, meg a színészeken és súgón keresztül egészen a közönségig. Mert a közönség is gyakran bevonódik a nagylány játékába. Így az olvasó nehezen tudja eldönteni – ha el akarja egyáltalán – hogy mondjuk a Meghalt Zimmermann néni c. családi drámában közönség vagy főszereplő, vagy a fantomként megidézett Zimmermann néni szeretne lenni, esetleg mind egyszerre. Mert mi is történik? Adva van egy unalmas, megszokott, vasárnapi családi ebéd. És adva van egy jóízűen szuszogó száz kilós asszony, akivel a lépcsőházban találkozott a lány. Adva van a kapcsolat is – fejben – hiszen a szomszédban minden jobb (ízű) szokott lenni, ugye. Már csak a többieket kell felébreszteni:

A lépcsőházban találkoztam vele,

jóízűen szuszogott, mivel

legalább száz kiló. Köszöntem.

Ebédnél aztán hirtelen

eszembe jutott. Mindenki

elégedetten ette a fejenként

másfél krémesét.

Meg kellett törnöm a hallgatást.

– Meghalt Zimmermann néni! – közöltem.

Innentől a dráma szabadon is elképzelhető akár. Kitalálós játék is lehet: Te hogyan folytatnád a drámát/történetet? A rendező azonban gondoskodik a folytatásról a versben. Tudja, fontosak a részletek, de legalább olyan fontos a párbeszéd kínálta feszültség, ami a kimondott és ki nem mondott között feszül:

Mari a porcukortól fuldokolni kezdett.

Anyám a villát leejtette:

– De hiszen tegnap láttam!

– Egy autó elütötte – folytattam komoran,

eltoltam a tányért magamtól,

és elfutotta a könny a szememet.

És persze nem hiányozhat – ha már versszínházról van szó – az önreflexió sem. A lány a maga koraérett éleslátásával fogja fel, mi is történik valójában. S a költő ebbe a felnőtté váló gondolkodás-maszkba tudja elrejteni a saját gondolatait is. Miről? Előbb a krémesről:

Olyan volt, mintha színházban volnék,

egymás szavába vágtak a szereplők,

hüledeztek, én persze már zokogtam,

a tányéron a krémes remegett.

Mert álljunk meg itt egy pillanatra. Ez már blank verse, drámai jambus, halljuk ezt a sort? Mintha csak Hamlet reflektálná: „a tányéron a krémes remegett” (ti-tá tá-ti ti-tá tá-ti ti-tá). Sőt, nem is csak szimpla ötös jambikus sor, hanem egy jambus után két choriambus (tá-ti ti-tá) következik, szinte érzékeltetve a krémes – és a háttérben Zimmermann néni száz kilós testtömegének – ringását, remegését. Ilyet aligha tud egy kamaszlány, ezt az érett, tapasztalt költő tudja, aki úgy alkotja meg figuráit, hogy él a költői eszközök hangulatfestő, feszültségteremtő lehetőségével. S él azzal is, hogy továbbra is a kamaszlány tudatán keresztül, létfilozófiai–alkotásfilozófiai szofizmákat fogalmazzon meg. Ami szerephelyzetben, a nagyjelenet kulcsmondataként hamleti létkérdéssé válik:

Később elapadt a könnyem,

mindenki engem nézett, belevörösödtem.

– A halál nem játék! – mondták.

Mintha nem tudnám én is,

hogy egyszer meghalok.

Lehet a halállal játszani? Lehet játszani a halált? Kosztolányi verssorát idézve: „s akarsz, akarsz-e játszani halált?” (Akarsz-e játszani?) Gadamer azt mondja, a műalkotás létmódja a játék. Játékmódban dől el, valami/valaki létezik-e vagy sem, nem a szabványos cselekvéssémáink szerint. Aki az asztalnál „elégedetten ette a fejenként / másfél krémesét” – mind halott, vagy legalábbis tetszhalott (tele szájjal hallgat). Míg meg nem töri a hallgatást Zimmermann néni – akinek a neve is úgy reng-remeg, akár a krémes. (A „színpadi hangosító” mesteri hangfestésének köszönhetően.)

Persze Hamlet is megjelenik később, egy másik versben (Sóhaj), és leleplezi magát:

Fölveszem a régi moherpulóveremet,

kicsit szűk ugyan és foltos,

de ebben még fakóbb vagyok.

Könyvet fogok kezembe.

Úgy tartom, mint Hamlet, kinyitva.

Tétován belépek közéjük.

Összenéznek. Sóhaj.

A tömör, tőmondataival is egy dráma szerzői instrukcióit idéző verszárlat olyan helyzetet teremt, amelyet magunk előtt látunk, a maga fojtott feszültségével, jelenetszerűségével. Igazán azt sem kell tudnunk, hová, kik közé lép be a szereplő, és hogy fiú-e vagy lány – ahogyan ő maga sem tudja ezt magáról mindig pontosan eldönteni, legalábbis a környezet szerepelvárásai szerint –, bevon mégis a helyzetbe, és a képzeletünk kiegészíti az olvasottakat. Persze Takács Zsuzsa megadja az előzmények jelenetkódjait is a versben, de simán lehetne verskiegészítős feladat most az, hogy ki-ki írja meg, képzelje el az előzményeket. És ahányan vagyunk, annyiféle megoldás születne, nagy valószínűséggel. Mégis, egy közös vonás azért feltehetőleg lenne: drámát idéző szerephelyzetben találná magát minden továbbképzelő.

De miért a dráma? Miért kell a dráma egy kamasznak? Egy kamaszlánynak. Aki valóban, még a nemi szerepeit is csak próbálgatja (Séta a Ligetben):

Nem tudtam, mi legyek:

lány, azaz világos

– mint egy sakkjáték figuráit,

úgy képzeltem el a nemeket –,

vagy fiú, azaz sötét?

Aki a szerelmet is úgy találja meg, mint egy szerepruhát, s akit a szerep tesz szerelmessé, egy mondat erejéig:

[…] Kezébe vett egy puskát,

a babát tartó hurkapálcát eltalálta,

a baba lezuhant. Lány vagyok azóta,

örökre foglyod, szerelem.

Milyen szép is ezt így kimondani: „örökre foglyod, szerelem”. Mintha szerelemhimnuszt szavalna, és valóban, a záró sor ambroziánus himnuszba illő jambikus lüktetést mutat (ti-tá ti-tá tá-ti ti-tá), a végén megint egy choriambussal. Mintha ezekben a drámai szituációkban, a melodramatikus pontokon rendre megszólalna egy líraibb hang, egy „magasabb” hangoltság, ami fokozza, egyben karikírozza is a melodrámát. A szerző is, a lány énje is szerepet játszik, és e kettős, egymásba fonódó szerepjátékban helyenként megszólal a prózaszövetbe rejtett dallam, dalforma, mintegy jelezve, hogy ide figyeljetek, itt valami van, ide rejtettem valamit.

Az elrejtés, belerejtés logikája egyébként is egyik alapjátéka a szövegnek, amit már maga a cím – Rejtjeles tábori képeslap – is jelez. Mivel a szerző kötetcímmé emelte az egyébként középtájon elhelyezett vers címét, már kezdettől óhatatlanul is rejtjelesen kódolt üzenetként (is) olvassuk a kötetet, állandóan felfedezve a játék – szerep- és nyelvi játék – rejtett jelentéseit. Legyen az az Atommese föld alatti világa, a Cirkusz viciózusz nyelvcirkusz-mutatványa, vagy a Vendégség belső válasza – „Ön egy baromfi!” – mindig ott a titkos játék, a kódfejtés, a szerephelyzetbe vonás, leginkább képzeletben, mintha a szövegekben szereplő két lány – egyik a beszélő, másik a nővére, Mari – abban hasonlítana leginkább egymásra, hogy profi szerepjátékosok. Az iskolai helyzetek (Meg kellett ennem, Házi feladat) tovább fokozzák a kódfejtők örömeit, miközben a szépen kidolgozott szerephelyzetek olyan lírai kódokban olvashatók, mint: „Tanárnő, a Sierra Maestra / gyűrődött vagy vetődött?”, vagy: „Mitől függ az indukált feszültség?”

Mire a Rejtjeles tábori laphoz érünk, már nem csodálkozunk a vers akrosztichonján, a sorkezdő betűk üzenetén. Inkább azon, hogyan lehet egy szöveg ennyire kettős kódolású. És amit jelez: hogyan lehet a kommunikáció ilyen csapdaszerűen kettős. Hiszen a retrós hangulatot árasztó, feltehetőleg úttörőtábori helyzet, a maga kötelező kényszereivel, ma már talán nem így történne, de a történetben rejlő drámai szituáció újra és újra átélhető, ahogyan megismétlődik velünk is egy-egy szorult helyzetben, amiből menekülnénk, de formálisan ezt még csak jelezni sem szabad.

A kettős kommunikáció helyzeteivel a továbbiakban is találkozunk, akár anya–lánya (Tegnap), akár apa–lánya (Rossz este), akár a két testvér (Erről a levélről többet nem esett szó) vagy a lány és anya barátnője között legyen feszültség (Ági van velünk), aki ki is mondja: „– Ez a te bajod, a különbözni-vágyás!” Aztán így folytatja:

– Pedig olyan vagy, mint bármelyik gyerek,

csakhogy a többiek nem ilyenek!

Nem veszi észre az önellentmondást: akkor a többiek is különböznek. Mindenki különbözik. Ági is. Például az ő fogsora csattog. Akár az ítéletei. Ám éppen ezt, az ítélkezést kerüli el Takács Zsuzsa azáltal, hogy kettős szerep- és nyelvkódjával szüntelen groteszk helyzeteket és üzeneteket teremt. Amit kinek-kinek a különbözősége szerint adatik megfejteni, legyen felnőtt vagy kamasz, lány vagy fiú akár. S talán a Macska című versdráma remélt hatása is másként alakul:

Szem nem maradhat szárazon!