A félelmeink, szorongásaink sokszor megmagyarázhatatlanok. Magunk sem emlékszünk pontosan, mikor alakultak ki, ahogyan arra sem, mi váltotta ki őket. Csak a tüneteket észleljük, hogy remegni kezd a lábunk, a gyomrunk helyén a félelem képzeletbeli, testes szőrgolyója lapul, és szaporábban ver a szívünk az átlagosnál. Gyakorlatilag bármi kiválthatja ezt az érzést. Egy hang, egy szín, egy emlék, egy illat, egy másik élőlény, vagy akár egy tárgy is. Egy tárgy, például egy könyv.
A könyvespolcomon kisiskolás korom óta lapult egy kötet, ami félelmetesebb volt számomra az akkoriban divatos, videotékás horrorfilmek bármelyikénél. Mert a filmeket családosan néztük, vagy titokban, anyáék tudta nélkül, baráti társasággal. S hogy a közösségi élmény miatt-e, vagy a sokszor már nevetséges, túlmaskarázott rémek miatt, amelyek körül hordószám dőlt a vér, s talán éppen ettől váltak valószerűtlenné – valójában úgy istenigazából nem féltünk soha egyetlen ilyen produkció láttán sem. Attól a könyvtől viszont, amely a felső polcom jobb szélén lapult, kivert a víz.
Egy fogalmazásíró versenyen nyertem, harmadikos koromban. Az erdőtelepítők írták ki a pályázatot, természetvédelmi témára, és könyvnyereményt osztottak díj gyanánt a díjazottaknak. Postán kaptam meg a nyereménykönyvet, vastag, barna papírba csomagolták, cukorspárgával volt átkötve, négyrét, és nagy, kampós betűkkel állt rajta a nevem és a lakcímem. A feladó ráadásként rajzolt a címzés mellé egy fát. Göcsörtös ágút, égbe nyúlót. Nem voltak levelei, nem volt lombja. Úgy festett, mint egy facsontváz. Már ez a csomagolás is bizalmatlanná tett. Volt benne valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító. Amikor pedig kibontva elolvastam a könyv címét: Az ördögnek eladott lányok, majdnem elejtettem. Úgy tartottam a tenyeremen, mint egy félelmetes kis állatot. Pedig küllemre nem tűnt csúnyának vagy ijesztőnek, meggyszínű borítású, félvászon kötésű volt, a címoldalán olyasféle minta, mint nagyanyám drukkolt asztalabrosza. De ez a cím! Képtelen voltam kinyitni a könyvet. Kezdetben a középső polcra tettem, de túlságosan szem előtt volt, nem szerettem rápillantani sem. Száműztem hát az alsóra. Ott meg a termetesebb mesekönyveimet tartottam, amelyeket attól kezdve félve emeltem le, nehogy az ördögös könyvvel „találkoznom kelljen”. Új helyet kerestem hát neki, hátra került, a sor mögé, nekidöntöttem a falnak. Akkor meg anya szólt rám, hogy nem szép a nyereménykönyvemmel így bánni, legyek inkább büszke, hogy kiérdemeltem, és keressek valami méltó helyet neki a polcon. Így került hát szemmagasságon fölülre, szélre, s gerinccel befelé, hogy a címét ne lássam. De ott volt, ha félretéve is, ott volt, minden alkalommal éreztem a jelenlétét, ha nem is néztem arra.
Egy huzatos este azonban történt valami. Nyár volt, tikkadás, padlásszobámban úgy lehetett csak elviselhetővé tenni a klímát, ha kereszthuzatot csinálok. A légáramlás pedig lesodort néhány könyvet. Köztük ezt is, ezt a meggyszínű, vaskos „jószágot”. Hátvást esett le, gerincre, középtájon nyitva. Egy csodaszép képnél, a kép mellett ez állt: Tündérmesék. Meghökkentem, majd kézbe vettem. Végiglapozva elnevettem magam, de úgy, hogy közben csorgott a könnyem. Bátyai népmesék voltak benne. Meg tündérmesék, legendák, eredetmondák, hazug mesék, hiedelmek, ostoba ördögmesék, és boszorkányos történetek is, a boszorkányság megszerzésének próbájáról, a boszorkányok forgószeles utazásáról, boszorkánypatkolásról, effélékről. Kiderült: ők voltak az ördögnek eladott lányok. A banyák! Én meg azt gondoltam, hogy magamfajta gyereklányok… meg… mindegy is, a lényeg, hogy véget ért a szorongás. Felszabadult, olvasgatós hetek következtek, és tulajdonképpen viccesnek tűnt, hogy egy mesekönyv miatt fogott el a hideglelés. Főként, hogy olyan könyv miatt, amely valójában szórakoztató olvasmány.
A következő szülinapomra azonban kaptam egy új mesekönyvet. A szépen zengő pelikánmadár – állt a fedelén. Örömmel lapoztam fel. Rögtön a címadó mesét kerestem benne. Végighasaltam az ágyon, és olvasni kezdtem. Egy szép királylányról szólt, meg haramiákról, emberi hangon beszélő pelikánmadárról, kísértetkastélyról, és egy szörnyűséges kaszakútról, amelybe a haramiák az elrabolt, kivégzésre szánt, megcsonkított lányokat taszították… Borzadva csuktam be a könyvet, majd a legfelső polcra tettem, két lexikon mögé, hátra. Hogy nap ne süsse, szél ne érje, huzat le ne billenthesse. Ott áll azóta is, senki se ütötte fel a fedelét újra.
