Szél visz el (Szabó Lőrinc: Szél hozott, válogatta Miklya Zsolt, Móra Könyvkiadó, 2016.)

Szabó Lőrinc verseinek egy bizonyos hányada az egyszerűségük és hétköznapi nyelvezetük, valamint a természetközeliségük miatt gyerekversként is olvasható. A Huszonhatodik év nyílván nem tartozik ezek közé, de a Tücsökzene gyerekkori része már igen. Erre bizonyíték a Móra Kiadó gondozásában és Miklya Zsolt szerkesztésében megjelent Szél hozott című kötet.

Miklya Zsoltot már nem kell bemutatni a gyerekirodalom iránt érdeklődő közönségnek. Számos gyerekverskötetet publikált és ő a motorja az Írócimborák című gyerekírókat és illusztrátorokat tömörítő blognak. Egy olyan emberről van szó, aki az életét a gyerekeknek szóló irodalomra tette fel, és céljai többek pusztán szórakoztatásnál.

Emellett hívő ember is. Aki nyílván másban hisz, mint Szabó Lőrinc, aki született panteista volt. Nem csoda, ha első verseskötetének Föld, erdő, isten volt a címe. Számára a természet volt az isten. Egy isten, több isten, sok isten. Fák, állatok, növények. „Szép volt, isten volt, / Egy Volt a Világ, / Nem voltam sziget, / nem váltam külön.” Vidéken született, de a fővárosban élő költő volt, aki számára a legnagyobb élményt a növényekben és a fákban való feloldódás jelentette.

Még vízipók is szívesen lett volna, ami mindig mindenhol célba jut. Tanulni akart az „Állati jókedv bölcsességéből”, ahogy a Hajnali rigók című versben is írja, ami ismert Szabó Lőrinc versnek számít, ahogy a Kicsi vagyok én, a Falusi hangverseny és az Esik a hó is.

               Egészen derűs hangú versek alkotják a kötetet, a boldogság hangjai szólalnak meg bennük, szinte bukolikus költemények ezek. Nem a titkok versei, itt minden ki van mondva, meg van fogalmazva. Arról szólnak, amit mondanak, nincsenek mögöttük allegóriák, vagy ha vannak, nagyon könnyen felfejthetőek, talán még egy gyerek számára is, vagy ha nem, minden bizonnyal átérezhetőek.

              A gyerekkor két nézőpontból közelítődik meg. Egyfelől a visszatekintés szemszögéből, ezek közül kerülnek ki a költő saját gyermekkorát feldolgozó alkotások. A másik nézőpont a jelené, ahol a gyermekeit figyeli, és verssé teszi életük rezdüléseit.

A versek sokszor narratívak, történetet mesélnek el, mintha egy novellát, vagy egy tárcát öntött volna rímekbe és formába. Ilyen a Bagoly című vers is. A Bagoly nem más, mint Lóci istene, aki erősen hasonlít az apjára, mert szemüvege is van. Az apja nem hisz benne, ezért a gyerek, hogy bebizonyítsa létezését, felvesz egy rossz szemüveget, kimegy az erkélyre, aztán bekiált, hogy itt van az ablaknál, majd komoly képpel benéz az apjára, mintha ő lenne az isten.

De Lóci nem csak istent talál ki, hanem verset is: „Az élet adja, adja, / egyszerre csak abbahagyja.” Amikor a költő megkérdezi a fiát, hogy nem kéne-e még hozzá valami, Lóci azt feleli, hogy ebben minden benne van.

Ezzel valóban nehéz lenne vitatkozni.

Az ismertebb Lóci-versek mellett a kisebb számú és kevésbé ismert Kis Klára-versek is helyet kapnak a kötetben, amik a költő lányáról szólnak. Az első a pénztelenséggel, a második a mikroszkóppal foglalkozik. Egyik költőibb téma, mint a másik, persze, idézőjelben.

Miklya Zsolt a kötetet az elégikus hangú Szél hozottal kezdi, és a himnikus Ima a gyermekekért című verssel zárja. „Tűz, víz, ég s föld s minden istenek: / szeressétek, akiket szeretek!”

Az illusztrációkat Schall Eszter készítette, és tényleg olyanok lettek, amik a gyerekeknek is nagy valószínűséggel tetszeni fognak. A színviláguk nem harsány, inkább melankolikus, az alakok se nem túlrajzoltak, se nem jelzés-szerűek. A minimalizmus és a visszafogott dekorativitás keveredik bennük némi elégikussággal. Az állatrajzok a stilizáltság és a természettudományos pontosság határmezsgyéjén mozognak.

Én mindig nagyra tartottam Szabó Lőrinc költészetetét, és a Lóci-verseket azon belül külön hegycsúcsnak. Örülök, hogy megszületett ez a kötet, vagyis csak ajánlani tudom.

 

Acsai Roland