1.
Amikor a nagydarab fickó belépett a sötét sikátorba, széles hátával elfogta a holdfényt, és sötétbe borította a szűk utcát. Rémülten menekültek előle a kukák körül randalírozó, sáros bundájú patkányok. Nemcsak a termete volt ijesztő, de a szaga is.
Farkasszaga volt.
A városi állatok megérezték, és jobbnak látták minél távolabb kerülni a férfitól, aki akkora volt, mint egy elefánt, úgy cammogott, mint egy medve, úgy morgott, mint egy párduc, és olyan szagot árasztott, mint egy farkas. A macskák a karmukat meresztve fújtak, ha észrevették, és a kutyák kitépték gazdáik kezéből a pórázt.
A különös óriást Gólemnek nevezték. A városi állatkertben élt gyerekkora óta.
Már az apja is állatgondozó volt, és Kornélnak hívták. Ő mentette meg az állatokat, amikor a nagy háború alatt elfogyott az élelem a városban, és az emberek az állatkert élőlényeit akarták felfalni. Különösen a zebrák, a szarvasok és a zsiráfok voltak veszélyben. Kornél a farkasok segítségével visszavert száz támadót, akik konyhakésekkel felfegyverkezve próbáltak bejutni a magas kapu mögé. Az esetről még az újságok is írtak. Karmok és fogak kerültek szembe a villogó pengékkel.
Gólem nem volt a szavak embere, és ha rosszkedve volt, úgy morgott, mint egy farkas. A férfi ugyanis a farkasok gondozója volt. Ez meglátszott rajta, mert sokszor úgy viselkedett, mint egy farkas. Hangosan horkantgatott, nagyokat szimatolt, nyalta a száját, és ha meleg volt, lihegett. Még a hátsó lábával is tudott vakarózni, pedig az felért egy tornamutatvánnyal egy ilyen nagydarab fickó esetében. Szőrös kezein hosszúra növesztette a karmokat. A többi gondozó azt pletykálta róla, hogy a húst nyersen eszi, és ha mosolyog, kilátszanak a véres tépőfogai.
De az utóbbi pletyka igazságtartalmáról szinte lehetetlen volt meggyőződni, ugyanis Gólem sohasem mosolygott.
Vagyis csak egyszer. Az állatkerti tó egyik pelikánja lenyelt egy kiskacsát. Gólem észrevette, csónakba pattant, és elcsípte a falánk madarat. Nagy kezével szétfeszítette a csőrét, és a pelikán toroklebenyéből – ami úgy lötyögött a csőre alatt, mint egy bevásárlószatyor – élve húzta ki a kiskacsát.
Gólem talán akkor mosolygott először életében. Azt sem látta senki a kiskacsán kívül.
Gólem végigcammogott a sikátoron, és kiért a folyópartra. Hideg volt az éjszaka. Az égen milliónyi csillag ragyogott. A sárga hold megmosta arcát a zajló folyóban, ami szürkén kanyargott át a városon, és két részre osztotta.
Gólem felnézett a holdra, és csak nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne vonítson fel. Halk nyüszítést hallatott, aztán megköszörülte a torkát.
Hogy mit keresett ilyen későn a folyóparton? Az apjára emlékezett, akinek hamvait a halála után itt öntötte a habokba éppen tíz évvel ezelőtt.
Gólem szétnézett. A folyópart üres volt. Két jégtábla recsegve-ropogva egymásnak ütközött.
Ezután hallotta meg a furcsa zajt.
Mintha macskák nyávogtak volna az éjszakában. De nem nyávogás volt. Még csak nem is állatok hangját hallotta. Hanem emberekét.
Egészen pontosan apró emberkölykökét.
Csecsemősírás volt.
Gólem a sötétben is jól látott. Messziről észrevette a jégtáblák között hánykolódó csónakot. A sírás a csónakból érkezett.
Gólem nem gondolkozott. Ledobta magáról vastag bundáját a parti kövekre, és a sodrásba gázolt. Először térdig ért, aztán derékig, majd nyakig, végül úszni kezdett. A víz jéghideg volt, a sodrás erős.
Amikor majdnem elérte a csónakot, egy éles jégtábla a vállának csapódott, és lenyomta a víz alá. Gólem sajgó vállal tovább tempózott a felszín alatt, amíg a jégtábla el nem úszott a feje fölül. Közvetlenül a csónak mellett bukkant fel. Belekapaszkodott az oldalába, és felhúzta magát. A válla vérzett, de nem törődött vele.
A csónak aljában heverő evezők mellett két kisgyereket vett észre. Néhány hónaposak lehettek. Amikor közelebb hajolt hozzájuk, megállapította, hogy az egyik fiú és a másik lány. Vonásaik és hasonló koruk alapján arra lehetett következtetni, hogy ikertestvérek.
Gólem megmarkolta az evezőket, és lapátolni kezdett a jégkásás vízben. Teste gőzölgött a hideg éjszakában. A gyerekek folytatták a sírást.
Miután elérte a partot, bebugyolálta őket a farkasbundából készült télikabátjába, amit még az apjától örökölt, és virsliujjával megvakargatta az állaikat. A gyerekek megnyugodtak. Gólem nagyot sóhajtott, és elindult hazafelé.
Vagyis az állatkertbe.
Gólemnek nem volt családja, az állatkert volt az otthona. A farkasok barlangjában aludt, és a fókák medencéjében fürdött.
– Szerencsés kis pockok vagytok. Tudjátok, miért? Mert velem találkoztatok – morogta, aztán letört az orráról egy szemtelen jégcsapot.
2.
Gólem soha nem utazott tömegközlekedési eszközön, most is gyalog haladt az üres utcákon. A csecsemők biztonságban érezték magukat a karjában és elszunnyadtak.
– Biztos éhesek vagytok – suttogta Gólem. – Csak addig várjatok, amíg az állatkertbe érünk!
A csecsemők egyenletes szuszogással válaszoltak.
Koszos hóbuckák roskadoztak a magányosan álldogáló közlekedési táblák tövében, és tegnapi újságot zörgetett a szél. Az autók úgy aludtak, mint a pihenő lovak. Hóból volt rajtuk a takaró. Az ablakok sötétek voltak, csak néhány mögött villogtak kísérteties fények. A tévék képernyői.
Gólem az ikrek sorsán tépelődött, és nem érezte meg a közeledő veszélyt. Egy omlófalú, penészszagot árasztó bérház sötét kapujából két alvilági figura lépett elé.
– Ide a pénzeddel! – kiáltotta a magasabbik, aki Gólemet egy szakállas és gebe zsiráfra emlékeztette.
– Légyszi! – kérte a kisebbik, aki olyan képet vágott, mint egy hasmenéses törpepingvin.
– Százszor elmondtam neked, hogy amikor kirabolsz valakit, nem kérsz, hanem parancsolsz! Reménytelen eset vagy! – nézett rá a magasabbik egy sértett osztályfőnök arckifejezésével.
– Bocs!
– Ne kérj bocsánatot! – vörösödött el a rabló feje. – Az igazán kemény fickók soha nem kérnek bocsánatot! Bocsánatot kértem én tőled, amikor véletlenül megettem tegnap a lekváros kenyeredet?
– Nem – hebegte a társa.
– Na, látod! – A magasabbik elővett egy bicskát a zsebéből, és meglengette Gólem képe előtt:
– A pénztárcádat!
– Megfognátok ezeket, amíg kiveszem a zsebemből? – kérdezte Gólem, majd a választ meg sem várva a rablók kezébe nyomta az alvó csecsemőket. Az történt, amire számított.
A kés kiesett a rabló kezéből, és hangosan csörömpölt a jéghártyás járdán. Amikor a rablók észrevették, mit fognak, ijedtükben majdnem eldobták a gyerekeket.
– Ezek kisbabák! – sipákolta a magasabbik. – Nem kell a pénztárcád! Csak vedd vissza ezeket a pelenkásokat! Ha valaki meglát bennünket, lőttek a tekintélyünknek!
– Nekünk olyan is volt? – kérdezte az alacsonyabbik. – Még sohasem fogtam kisbabát. Melyik a vége?
– A büdösebbik, te agyalágyult!
Az alacsonyabb szaglászni kezdte a nála lévő csecsemőt, mire a magasabb nyakon csapta. Sietve visszaadták Gólemnek a gyerekeket, és elfutottak, mintha a rendőrség üldözné őket.
Gólem nyugodtan folytatta az útját, mintha mi sem történt volna. Csak vizes ruhája zavarta, ami itt-ott megfagyott rajta. Hamarosan elérte az állatkertet és belépett a kapun. Senki sem vette észre. Egy bagoly kivételével.
A többi gondozó ilyenkor otthon szundított. Az állatkert biztonsági őrének szerepét Gólem látta el egy őrbagoly segítségével, akit éjszakánként szabadon engedett. Ő figyelmeztette, ha illetéktelen behatoló tette be a lábát az állatkert területére. Az uhu most is a legmagasabb fán posztolt.
Saroltának hívták, és vijjogva köszöntötte Gólemet. A bagoly felborzolta a tollát, és elrugaszkodott az ágról. A gondozó vállára szállt, és a csecsemőkre nézett:
– Ezek meg mit keresnek itt?
– Segítenem kell rajtuk. Árvák. Nélkülem elpusztultak volna.
A baglyot meggyőzte a válasz, mert nem kérdezősködött tovább. Visszareppent a kilátófára.
– Nekem hoztál valami finomat, Gólem? – dorombolta a tigris az egyik kopasz bokor alól. Nyújtózkodott egyet, aztán felállt. A tigris félszemű volt, és Lángnak hívták. Az állatkert régi lakójaként minden éjszakát szabadon töltött. Az állatorvos rendelte el az éjszakai sétálgatást, hogy javuljon az emésztése.
– Ajánlom, hogy tartsd magad távol tőlük! – felelte Gólem.
– Nem szeretem, amikor ilyen csúnyán beszélsz velem. Hát ezt érdemlem? – meresztette ki a karmát, és úgy gyönyörködött benne, mint a nők manikűr után.
– A védelmem alatt állnak – folytatta Gólem.
– Egész emberszagod lett neked is, undorító – szimatolt a levegőbe Láng.
– Tudod, hogy nem sok közöm van a fajtámhoz. Inkább vagyok farkas, mint ember.
– Akkor miért segítesz rajtuk? – morogta a tigris, és a csecsemőkre nézett. – Ők is emberek.
– Többé nem.
– Akkor micsodák?
– Farkasok – morogta Gólem.
Láng hátravetette a fejét, és felnyüszített, mintha nevetne:
– Bolond vagy! Ezek mindig emberek maradnak. A falka tud róla, hogy velük akarod felneveltetni őket?
– Hamarosan megtudják – folytatta az utat Gólem a farkasház felé.
Amikor a majmok ketrece mellett elhaladt, egy szőrös kéz nyúlt ki a rácsok közül, és majdnem kikapta karjai közül az egyik kisbabát.
– El a kezekkel! Ne majomkodjatok! – vakkantott rájuk Gólem.
– Add nekünk őket! Add nekünk őket! – makogták majmok idegesen, és ide-oda ugráltak a ketrecükben. – Majd mi felneveljük őket!
– Nem majom lesz belőlük, hanem farkas! – csapott egy kinyúló kézre a gondozó.
– Miért, mi bajod a majmokkal?
– Semmi. Hacsak az nem, hogy túlságosan emlékeztettek az emberekre.
A városban megszólalt egy riasztó, mint egy hajnalt jelező kakas. Gólem megérkezett a farkasház elé.
Belépett.
3.
A farkasházban feszült csönd uralkodott.
Az ajtó megnyikordult, és becsapódott Gólem mögött. Agyar, a falkavezér, Gólem elé sietett a homályban. Minden orr a gondozóra szegeződött, mint a vadászpuskák a célpontra. Éles szaglásukkal azonnal megérezte az új jövevényeket.
– Hol van Ezüstbunda? – kérdezte Gólem.
– Hátul, a barlangban – mondta Agyar.
– Megszült már?
– Ma éjjel öt kölyöknek adott életet.
– Ez jó hír. Hogy van?
– Gyászol – kapott az oldalához Agyar, mintha egy bolhát akarna fogai közé csippenteni.
– Miért?
– Kettő halvaszületett.
– Ez szomorú. Majd később eltemetem őket – hajtotta le Gólem a fejét, és egy másodpercig hallgatott. – De talán minden okkal történik – nyújtotta előre a csecsemőket. – Az elveszett kölykei helyett két új gyermeket kap.
– Azt akarod, hogy felnevelje őket? Ezek emberkölykök – hátrált néhány lépést agyar, mintha viszolyogna tőlük. – Azt akarod, hogy befogadjam őket a falkámba?
– Eltaláltad. A gyerekeknek tej kell, és Ezüstbundának sok teje van. Az elvesztett kölykei helyett újakat kap.
– Hol találtad őket? – kérdezte Agyar, mintha időt akarna nyerni a válasz előtt.
– Egy csónakban hánykolódtak. A folyón.
– Mit kerestél ott?
– Az apám halálának napja van. Ilyenkor mindig kimegyek a folyóhoz.
Agyar gondolkozni kezdett. Ő volt a falkavezér. Úgy döntött a gyermekek sorsa felől, ahogy akart. Minden tőle függött.
Gólem topogni kezdett. Érezte, hogy be kell vetnie minden meggyőzőképességét. Ezen múlott a gyermekek élete.
– Régóta ismerjük egymást, Agyar. Itt nőttem fel a falkával. Nekem már az apám is farkasgondozó volt, és az anyám a madárházban dolgozott. Olyan is volt, mint egy vékony kismadár. Sajnos, korán meghalt. Az apámból mogorva vénember lett, aki nem ismer szeretet. Megtanultam beszélni a nyelveteken, és megismertem a törvényeiteket. Tudom, hogy minden törvényetek célja a falka fennmaradása és jóléte, de biztos vagyok benne, hogy ezzel a két poronttyal a falkát erősítem. Ráadásul nekem is segítenének. Ha az időm lejár, talán ők lesznek a farkasok következő gondozói.
Agyar leült a hátsó lábára, és nagyot fújt:
– Rendben. De kérdezd meg Ezüstbundát is!
– Köszönöm, Agyar – indult el Gólem a farkasház túlsó végéből nyíló barlangok felé. Már messziről hallotta az újszülött farkasok nyüszítését.
– Gratulálok a kölykeidhez, Ezüstbunda! Erős állatok és büszke farkasok lesznek.
Az anyafarkas bólintva fogadta a gratulációt:
– Gondolom, hallottad, mi történt a többivel…
– Agyar elmondta. Új kölyköket hoztam neked az elveszettek helyett. Szeretném, ha örökbe fogadnád őket! – tette le a csecsemőket a farkas oldalához. Az anyafarkas megszaglászta a gyámoltalan teremtményeket.
– Nem szeretem az emberszagot – mondta. – De ezeknek egészen jó szaguk van.
– Azt hiszem, nem ártana pelenkát cserélni rajtuk – fintorgott Gólem. – Majd kiugrok a városba egy csomagért. Felnevelnéd őket? – nézett Ezüstbundára a gondozó.
– Mintha lenne más választásom! Az anyaság ösztöne mindennél erősebb, Gólem. Erről biztosan tudott egyet s mást a te anyád is.
– Nem nagyon emlékszem rá. De apám azt mesélte, hogy egyszer puszta kézzel elzavarta az oroszlánt, amikor háromévesen betévedtem a ketrecébe – idézte fel a történetet Gólem.
– Felnevelem őket. Megtanítom őket a törvényeinkre. Büszkék lesznek és erősek, mint az egész nemzetségünk.
Gólem megpaskolta az anyafarkas oldalát:
– Nem fogod megbánni a döntést.
Gólem törökülésben letelepedett a szalmára, és együtt nézték az ébredező csecsemőket. A kislány nagyot nyújtózott, aztán ösztönösen kúszni kezdett a farkas emlői felé. Átmászott a fiú hátán, majd hangosan cuppogva szopni kezdett. Ikertestvére keservesen sírva fakadt. Ezüstbunda elhúzta a száját, mintha mosolyogna:
– Már meg is vannak a neveik. A lányt Felhőnek nevezem el, a fiút Holdnak.
– Szép nevek… – vakarta meg az állát a farkasok gondozója. – De miért adtad nekik éppen ezeket?
– Mert a lány úgy takarta el a kisfiút, amikor a hátára mászott, mint felhő a holdat. – Most menj! Pihenni szeretnék – tette a fejét a mellső lábára az anyafarkas, és behunyta a szemét.
Gólem felállt, és elindult kifelé, de hirtelen megállt, mintha eszébe jutott volna valami:
– Adhatok nekik én is nevet?
– Milyet?
– Emberit. Lehet, hogy egyszer szükségük lesz rá. Kornélnak és Kincsőnek szeretném őket elnevezni. Az apám és az anyám után – tette hozzá a behemót gondozó.
– Hold Kornél és Felhő Kincső, nem is rossz – bólintott Ezüstbunda.
Gólem az est további részét a priccsén töltötte, ami a farkasház egyik sarkában állt. Álmatlanul feküdt a reggeli etetésig, és a szüleire gondolt.
De arra gondolni sem mert, mi történhetett az ikrek szüleivel.
