Király Levente író, költő is felfedezte magának a gyerekirodalmat, és milyen jó, hogy így tett. Első gyerekverskötete limerickben megírt, humoros kutyahatározó. Erről, a gyerekirodalom helyzetéről, a kis és nagy olvasókról kérdeztük őt.
Eddig íróként, költőként voltál ismert, nemrég pedig megjelent első gyerekvers köteted, Van egy kutyánk… címmel. Honnan ez az éles váltás?
Képzeld, teljesen véletlenül alakult így. Tavaly augusztusban, egy szép délutánon, éreztem magamban mocorogni az ihletet. Nosza, le is ültem tollal, jegyzetfüzettel, hogy akkor jöhet az a meghatározó első mondat. Fogalmam sem volt róla, mi jön, csak éreztem, hogy most, hogy mindjárt… És akkor elrohant lelki szemeim előtt egy lógó nyelvű vizsla, aki, nem tudom, honnan vettem, de biztos voltam benne, hogy a Mogyoró nevet viseli. És már jött is a limerick, „Van egy vizslánk, Mogyoró…”, aztán sorban a többi. Volt, hogy egy nap tizenkilenc limericket írtam, és már kezdtem ebben a strófában beszélni. Na most abból azért adódhatnak bonyodalmak, ugye, de nagy nehezen lejöttem róla. Az összes verset a magam örömére írtam, nem gondolkodtam rajta, miféle költemények is ezek. Aztán, amikor már sok összegyűlt, megkérdeztem a Manó Könyvek főszerkesztőjét, Csapody Kingát: figyi, ezek gyerekversek? Azt mondta, hogy szerinte igen. Ahogy több bemutató után látom, a gyerekek és felnőttek is szeretik.
A szövegek játékosak, humorosak, ütősek. Egy konkrét kutyából indult az egész? Életrajzi gyerekvers-szerző vagy?
Mogyoró, az első „fecske” fiktív kutyus, ahogy a többi is, nekem nem volt soha kutyám, és sajnos most sincs, de mindig is nagyon szerettem őket, és persze több „jó barátom” volt kutya: rokonoké, ismerősöké. Illetve van egy konkrét kutya benne, Angelo: ő a feleségem egyik huskyja volt a sok közül, de őt már sajnos nem ismerhettem meg személyesen. Nagy lelke volt, és imádott elcsavarogni, ami egyébként tipikus husky-tulajdonság.
Kiken tesztelted a szövegeket? Gyerek vagy felnőtt olvasta először?
A feleségemnek olvastam őket először, természetesen, neki tetszettek nagyon, de hát ő elfogult, ugye. Nagyon sokszor átgyúrtam, kiegészítettem a szövegeket, aztán jöttek a Manósok, vagyis eleinte felnőttek látták, aztán a szerkesztőm, Boczán Bea felolvasta otthon, és visszajelzett, hogy a gyerekek is veszik az adást, és akkor azért kicsit megnyugodtunk. És hát nyilván sokat segítenek Igor Lazin remek rajzai is, hogy a gyerekek élvezzék.
A gyerekirodalom mintha ismét a felfutó korszakát élné, egyre több szépíró –Harcos Bálint, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor — köt ki a mese vagy a gyerekvers mellett, ki egy, ki több kötet erejéig, tehát látható a robbanás, hogy a babamama szövegeket kezdik kiszorítani a magas esztétikai mércét megugró szövegek. Erről mi a tapasztalatod, hogy látod, aranykorába lépett a kortárs gyerekirodalom, a kortárs gyerekvers?
Abszolút így van, emlékszem, tíz éve a Friss tinta! című antológia adott egy nagy lökést, amiben nekem is volt szerencsém szerepelni az egy szem gyerekversemmel, a Kiszámolóval. Ez azóta is nagy karriert futott be, több válogatásban szerepelt, tankönyvekbe betették, még meg is zenésítették. Vagyis ráállhattam volna a témára, de nem is tudom, nem jött. Ilyen szempontból nem vagyok tudatos, nem tudok erőltetve írni semmit. A boomról pedig: az elmúlt tíz évben rengeteg jó, szép, sőt fantasztikus és csodálatos gyerekkönyv jelent meg, és hatalmas a választék, egyre bővül. Jó egy ilyen felfutó szakaszban részt venni, mert inspiráló mindenkinek, a költőknek, íróknak, grafikusoknak, és persze a kiadóknak is. És van még tartaléka a felfutásnak.
A felnőtt olvasók gyakran panaszkodnak a kortárs szövegekre, az értetlenségüknek adva hangot. A gyerekverseknek sem árt, ha fejlődőképesek, nem lehet örökre megmaradni Weöres Sándor vagy Zelk Zoltán gyerekszövegeinél. Komoly dilemma, hogy a szülők általában azok, akik sajnálatos módon nem értik a kortárs verseket. Hogyan lehetne feloldani ezt a dilemmát, nevelhető-e a szülő, megértethetjük-e vele, hogy a nem kötött formában írt gyerekvers is vers?
Aki a kortárs szövegekre panaszkodik, az általában nem is ismeri a kortárs szövegeket, ami bizonyos szempontból érthető: rengeteg szerző van, sokféle irány, nehéz köztük eligazodni. A választás szabadsága helyett az olvasók azt választják, hogy inkább nem olvasnak kortárs szövegeket. A másik nagyon fontos dolog, hogy sok olvasó embernek kimaradtak évtizedek az olvasottságából, a műveltségéből. Petőfi után nyilván nagy ugrás Tandori, de még Radnóti után is. A gyerekvers ezért afféle kis trójai falovacska lehet, amit a gyerekek betolnak a szülők nappalijába, és akkor előbújhat a gyerekvers belsejében elrejtőző kortárs szerző. Mondjuk megjegyzik a neved, megszeretnek, és azt mondják: na, nézzük csak meg a regényét vagy verseskötetét ennek az embernek! Természetesen a gyerekeknek szóló szövegeknek sokkal egyszerűbbeknek kell lenniük, nem figurázhatsz úgy, ahogy akarsz, számolnod kell egy sajátos befogadói helyzettel. Amúgy a gyerekközönség csodálatos: ha nem érti a szöveget, azonnal elkezd nem figyelni, izegni-mozogni, beszélni, nem olyan illedelmes, mint a felnőtt közönség, aki türelmesen végighallgat, de közben arról fantáziál, hogyan tömi le a torkodon azt az ijesztően vastag kézirathalmot, amiből untatod. Vagyis ha a gyerekek mocorognak, valamit elrontottál.
Egyszeri utazás volt neked a gyerekirodalom, vagy megtetszett annyira, hogy várhatjuk a folytatást?
Lesz folytatás, mert az összes macskarajongó rokonom, barátom és olvasóm azt mondta, hogy „jó-jó ez a kutyás könyv, de mikor lesz már cicás?”. Mert ugyan macskánk sincs, de őket is imádom, és már írtam is néhány macskás limericket, úgyhogy remélem, hamarosan jön a folytatás!
Ayhan Gökhan
