Kiss Ottó legújabb kötete, a Ne félj, apa! 2016-ban jelent meg a Móra Kiadó gondozásában. A könyv leginkább a 2009-es A nagyapa távcsöve című Kiss Ottó-kötet világát folytatja. Filozofikus szabadversek képezik a gerincét, amelyekben nincsenek különösebben „nagy” történések, elsősorban a mindennapok apró rezdüléseit írja meg a szerző: a hóember-építést, a levelek hullását a fákról, vagy akár a ruhásszekrény elpakolását. Közös még a két műben a szeretet fontossága. A világ és a szeretett lény megismerése (amott a nagyapa, itt az apa) párhuzamba állítható egymással.
Alapvetően azonban az élet maga zajlik a lapokon, elsősorban egy apa-lánya kapcsolat tükrében. Kiss Ottó saját életéből merítve, kislánya egy-egy szólását, sajátos világérzékelését gyúrta össze saját, esendő apafigurájával. Az így megképződő versek gyönyörűen mutatják meg az apa-lánya kapcsolat különlegességét: egyrészről a kislányt, akinek édesapja az idolja („Apa szerint én vagyok / a legszebb lány a világon. // Persze, elhiszem neki, / de azért tudom, amit tudok: / láttam, hogy anyát is ölelgeti!” [A legszebb]), de aki azt is tudja, vagy inkább érzi, hogy az apa fél elveszíteni őt, fél attól, hogy a kicsi lánya egyszer felnő („kérdezi apa, és mosolyog, / aztán elkomolyodik, és szomorú lesz, /de én akkor sem emlékszem egyikre sem, / mert amikor először hógolyóztunk, / még csak kétéves voltam” [Apa régi fényképeket mutogat]). Másrészről az apa figurája révén Kiss Ottó behozza a szövegtérbe a felnőtt perspektíváját. Ez a perspektíva gyakran kikandál a szövegek mögül, elsősorban annak révén, hogy a kislány visszhangozza az édesapjától hallott szavakat: „a műsorpolitika nulla, / csak rajzfilmeket adnak” (Elmaradt a focivébé). A két pozíció keveredésnek legszebb példája a Lapis József által 2014-ben a legjobb tíz kultköltemény közé választott Porhó című vers: „hiába álltam elé, / hogy én vagyok az az ember, / akit Isten segítségével / még neki is sikerült / a saját képére / megteremtenie.”
A narráció ezen mozgása izgalmassá teszi a rövidke kötetet. Ugyancsak ezt szolgálja a szövegek filozofikus vonulata. Kiss Ottó remekül meg tudja fogni a kisgyerekek világának sajátos ok-okozati összefüggését. Ahogy Lovász Andrea fogalmaz Felnőtt gyerekirodalom című könyvében: „Ez a világ egész, egyensúlyban van, animisztikus vagy akár mágikus meghatározottságában oksági és okozati viszonyok szövedéke teljes.”[1] Így lesz a kislány számára egyértelmű, hogy apa „visszanöveszti a lufit, / apa mindent megold, / szétjavítja a legót” (Apa mindent megold) és hogy tavasszal a levelek visszahullanak a fákra (Ne félj, Apa!) A kötet néhol már-már taoisztikus gondolatokat feszeget – ez a jelenség egyébként nem idegen Kiss Ottó szövegvilágától, tágabban értelmezve pedig a svéd típusú gyerekversektől sem –, ez pedig nem véletlen, ugyanis a kötetet képező alfejezetek a következők: Mászótér, Maci Tao és Porhóember. A szentencia-szerű versek egyik legjobbja az Élet című a Mászótér ciklusból: „Jó, hogy van élet. / Különben mit csinálnánk egész nap?”.
Talán túlzásnak hathat ontológiai derűs és bölcsességet említeni egy alapvetően gyerekeknek szánt könyvvel kapcsolatban. Azonban Kiss Ottó legújabb műve eredetien és hitelesen adja vissza a gyerekek észlelésének azt a sajátos mozzanatát, amely a mindenkori filozófia kiindulópontja: a rácsodálkozást a világra, ugyanakkor a nyitottságot a minket körülvevő dolgok felé: például a levelek hullhatnak visszafelé és többször meg lehet születni. Ugyanakkor a szerző rámutat arra is, hogy ebben a világban az irónia még nem működik: „Köszönöm, hogy / elraktad a játékaidat, / mondja anya, mikor / nem is raktam el. […] Azt hiszem, / nem érdemes rossznak lenni, / mert úgyse veszi észre senki.” (Rossznak lenni).
Kiss Ottó rövidsége ellenére is meglepően komplex kötete igazi kuriózum, amelyet Kismarty-Lechner Zita rajzai csak még különlegesebbé tesznek.
Murzsa Tímea
[1] Lovász Andrea, Felnőtt gyerekirodalom, Cerkabella Könyvkiadó, 2015, 121.
