Lanczkor Gábor hőse képtelen választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy miért került egy látszólag egyszerű helyzetbe, nevezetesen, hogy „Miért nem az odúban ül?” Gúfó egy bagolyfióka, akinek felügyelet nélkül nem ajánlatos elhagyni az otthont. Akármi megeshet vele, éppen ezért a kökénybokrok közti ücsörgése kockázatos. Ez az aggodalmat keltő benyomás hangolja Lanczkor meséjének olvasását, mindazonáltal azzal a nyugtalanító kérdéssel is számot kell vetni, hogy „Mi fog történni Gufóval a későbbiekben?” Egyáltalán, miben rejlik a szituáció kockázatossága?
A szerző cselekményalkotói eljárása – miszerint a nemtudásra épít – örvendetes, hiszen azzal az ígérettel kecsegtet, hogy választ kapunk az imént említett kérés(ek)re. A válasznak különböző szintjeit tudjuk megkülönböztetni próbatételek szerint, amelyekben minden szereplő – a natúra alanyai – antropomorf vonások hordozója.
Példázza ezt, hogy a szerző tulajdonnévvel ruház fel egy-egy szereplőt (Gúfó, a bagolyfióka, Béla, az egér). Nem rendhagyó, hogy ilyen eljárással találkozunk a meseirodalomban, viszont, Lanczkor megoldása többet jelent az antropomorfizáció aktusában megragadható prózapoetikus műveletnél. A tulajdonnevekre vetítve ez annyit jelent, hogy Béla a történet azon szereplője, akinek kapcsán Gúfó eljut ahhoz a fordulathoz, melynek végén egy közösség tagjává válik. Megszűnik a kívülség tapasztalata, ami a történetvezetés addigi pontjáig alakította státuszát. Hovatovább, Béla az első (és egyetlen) olyan szereplő, akivel kapcsolatban Gúfó – fenyegető modalitású kijelentéssel – érvényesíti az akaratát, ennélfogva egyértelműen látszik, hogy a szerző tulajdonnév alkalmazásával stigmatizálja, hierarchikus rendbe emeli a szöveg figuráit.
„-Egészen idáig követtem egy csapat bolondgombát, mígnem hirtelen eltűntek, pontosan itt, ahol most állunk – közölte tudálékosan a bagolyfióka. – Nem árulhatom el – felelte Béla, majd bizonytalan lépést tett oldalirányba, mire Gúfó harciasan fölágaskodott, széttárta a szárnyát és eltátotta csőrét. Az egér riadtan lapult meg, behúzta fülét-farkát.” (28.).
Béla karakterének jelentőségéről nem csak a konfliktus – valamint annak kimenetele – ad számot, hanem a 28. oldalon szereplő illusztráció is (Takács Mari), amin Gúfó kishíján egészben, míg az egér csak részleteiben kerül ábrázolásra. Az ettől eltérő grafikákban Gúfó rendszerint kisebb, mint azok, akikkel kapcsolatba kerül (pl. a gombák). Feltehetően ez is sugallja, hogy Gúfó helyzete megváltozott vagy változás előtt áll. A történet későbbi része ezt támasztja alá, hiszen – Béla közbenjárásával – eljut „a gombák titkos földalatti teliholdbulijába”, ahol megtapasztalja, milyen érzés közösséghez tartozni, közösen dolgozni valamin, valaminek a részévé válni.
Lanczkor nem csak a nevekkel teszi antropomorffá szereplőit, hanem azzal is, hogy a dialógusok résztvevőit milyen karakterisztikával láttatja. Minden szituáció/ próbatétel alkalmával különböző jellemrajzokkal szembesül az olvasó, tehát azokat nem csak a konfliktusok milyensége szerint különböztethetjük meg egymástól, hanem aszerint is, hogy a résztvevők milyen viselkedésmódokat, attitüdöket mutatnak.
Egyesek nárcisztikus „- Hát nem látod, hogy nem holmi légyölő galóca vagyok, hanem egy gyönyörűséges erdőszéli csiperke?!”(17.), vagy előítéletes vonásokat hordoznak. „Egyszeriben ott termett előtte egy egér. Akár egy gomba, úgy bukkant elő a földből egy szemvillanás alatt. Nagyon megijedtek mind a ketten. A fiókának az jutott eszébe, hogy a szülei ebben a pillanatban éppen egérre vadásznak a fennsíkon. Az egér pedig arról igyekezett meggyőzni magát, hogy a pelyhes kölyök nyilvánvalóan ártalmatlan.” (26.). Akad helyzet, melynek résztvevője gyanakvó „Gúfó és az egér a terem túlsó végébe siettek. Itt helyezkedtek el a zenészek; egy béka, virágtrombitával, aztán egy denevér, akinek fölhúrozott, nagy szarvasbogárcsáp volt a lába és a szárnya ügyében, végül egy keresztespók valami cimbalomféleség mögött. – Hát ez meg kicsoda? – förmedt rá a denevér a bagolyfióka láttán Bélára.”(39.).
A kaland során felfénylő próbatételekben hozzáférhető karakterisztikák váltakozása és az elbeszélés tonalitása adja azt az ökonómiát, amiben Lanczkor meséje megragadhatóvá, átjárhatóvá válik.
Ez az ökonómia ellenáll annak, hogy bármilyen konklúziót rá lehessen erőltetni, kezdve azzal, hogy a a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig üdvözül, de más „sommás” igazságokkal sem ajándékoz meg bennünket a szöveg. Kalanddal viszont igen, amely modellezi az elfogadás és az önállósodás folyamatát, továbbá rámutat arra, hogy a közösségben levés megtörténésének elemi feltétele a dialogicitás, az el- és befogadás, valamint a megismerést motiváló hajlandóság. Ez nem csupán Lanczkor meséjének lehetséges összegzése, hanem lehetséges válasz arra a kérédésre, ami az olvasás kezdő koordinátájaként adódott számunkra.
Miksó Péter
