Nagy Koppány Zsolt: Veszedelmes verses mesék, veszedelmes Veress-mesék

Jó gyerekkönyvet keres? És nem nagyon talál, ugye? Mindent elolvastak talán, ami fellelhető volt a polcokon és piacon, de újra éhesen, új könyv után tátong az Ön csemetéje is? Ne keressen tovább! Veress Zoltán Irgum-Burgum Benedek című könyve, mely a szerző összegyűjtött verses meséit tartalmazza, minden vágyát kielégíti – még azokat is, amelyekről eddig nem tudott.

(De mégiscsak keressen nyugodtan tovább… a könyv ugyanis 2009-ben jelent meg Kolozsváron, az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában, és tudomásom szerint nálam van a két utolsó példánya – az egyiket használjuk mindennap, a másikat meg tartogatjuk nehezebb időre, afféle ajándékvalutaként, vagy arra az esetre, ha az elsőt ellopják. Mert szinte bizonyos, hogy el fogják.)

Veress Zoltán neve meglehetősen ismeretlenül csenghet a magyarországi olvasók előtt (de nem így a rímei – mintha Önök találták volna ki, az lesz az érzésük… csak hát mégsem Önök találták ki, sajnos) – sok másik, többre érdemes erdélyi szerző küzd ezzel a jelenséggel, okait körüljárni nem ennek a dolgozatnak témája, bár megérne egy misét, esszét vagy verses mesét. 1936-ban született Kolozsváron, 2013-ban halt meg Stockholmban, költő, író és műfordító volt, egyes műveit Ónodi Sándor álnéven írta. 1952-ben Bodor Ádámmal együtt elítélték kommunistaellenes röplapok terjesztése miatt, 1954-ben szabadult. Klasszikussá vált gyermekversei a Napsugár című gyermeklapban jelentek meg, folytatásokban. 1986-tól Svédországban élt. Ennyit tudunk meg nagyjából a Wikipediáról, ám ezeknek a soroknak az olvastán fogalmunk sincs és fogalmunk sem lehet arról, mit alkotott Veress Zoltán.

Igen, a verses mesékre gondolok, a két folyton veszekedő kakasról szóló Tóbiás és Kelemenre, a szemtelen verébről regélő Pinduri, a kis csurira, a nősülni kívánó, dolgozni annyira nem szerető Irgum-Burgum Benedekre, a megveszekedett kosról értekező Veszedelmes Jeromosra, és persze a főműre, a Rongy Elek, a példakép című, nagydisznó kismalacról szóló „éposz”-ra.

Ez utóbbi a legnagyobb szabású mű, a kötetben terjedelmét tekintve is a leghosszabb, és Veress Zoltán talán neki és a Békéscsabai Napsugár Bábszínháznak köszönheti magyarországi ismertségét, mivel a bábszínház dolgozói kiváló és szellemes előadást készítettek a verses meséből, és a Kárpát-medence több településén is megfordultak már vele.

A mű annyira sokrétű, hogy nem is tudom, mivel kezdjem a megismertetését: legszívesebben mindenkit arra biztatnék, hogy olvassa el néhányszor magának, és még többször a gyermekének, mert mindketten rengeteg ínyencséget fognak benne találni… de nem teszem, mert akkor kölcsönkérnék a példányaimat, márpedig azokat: nem adom.

Mégis, ha tehetik, olvassák. Ugyanis nem csak egy primér, rendkívül szellemes, kacagtató, szinte soronként poénokat tartalmazó, és elképesztő rímkönnyedséggel gördülő mesét láthatnak majd, hanem olyan komoly társadalomkritikát (és ebbe ne csak a Ceasescu-uralom vonatkozó jelenségeinek a kigúnyolását értsék bele, hanem az „örök emberi” „gyengeségek” – törtetés, kíméletlenség, protekció, „elrendezés”, kitúrás (khm) – kritikáját is!), amilyennel ritkán találkozni.

Maga a szerző így vall a művéről: „Rongy Elek, a példakép című mesémbe nagyon is tudatosan vittem bele egy második szólamot, amely a felnőtteknek szól, miközben az első, a gyermekeknek szóló, csak azt mondja el, mi mindent tesz egy nyamvadt kismalac annak érdekében, hogy disznófősajt legyen belőle.”

Mert első olvasatra valóban ennyi csupán a történet: van egy vékonydongájú kismalac, Makkon-Hízott Nagy Maca tizenharmadik malaca, akinek – testvéreihez, és a disznótársadalom többi tagjához hasonlóan – az a leghőbb vágya, hogy disznófősajt lehessen. Mivel a disznók pontosan nem ismerik a disznófősajttá-válás módszerét (tudniillik, hogy le kell őket vágni ehhez), mindannyian lelkesen áhítoznak rá, hogy a fenti hentesáruvá válhassanak – egyikük sem akar például parizer lenni, mert az derogál, ugye. Rongy Eleknek eszébe jut, hogy ő bizony elmegy egyetemre, mégpedig a Disznófősajt Egyetemre (hátha ez segít közelebb kerülni… álmaihoz), ahol doktor Bendős-Báznai a fő-professzor, és akinél Makkon-Hízott Nagy Maca elintézni reméli fia sorsát (először sopánkodik, mert nem is remél egyetemet fiának: „Csak te nem vagy semmiféle / nagymenő kan malaca: menj el szépen parizernek, / légy belátó, jó gyerek!”, de aztán eszébe jut a megoldás: „Ismerem a fő-professzort, / felvesz oda ő talán, / megtehetné: egy faluban / malackodtunk hajdanán.”).

Az ifjú tanonc már rögtön a jelentkezés napján pánikot kelt az egyetemen, majd amíg mindenki föl-alá rohangál, ő megeszi, felzabálja az összes vizsgatételt, ami miatt felveszik az egyetemre, disznó-érdemei elismeréseképpen (meg az anyukai ismeretség okán, nyilván). Az egyetemen kemény az élet („Csak moslék-tan volt naponta / négy-öt óra, néha hat, / előadtak ezen felül / krumpli-tant és korpa-tant, / zöldtakarmány-tant, silózott / disznótök-tant, valamint / nyelveket is: füstölt nyelvet, / pácolt nyelvet és latint”), de Elek bírja a gyűrődést, sőt találkozik Mangalica Maricával, „akinél szebb kis malac-lányt / elképzelni sem lehet, / a fényképe egy húskonzerv / címkéjén is megjelent”.

Elek (még szép) csal a záróvizsgán, mégis diplomát kap, mert a professzor így érvel: „nem feledve el, hogy egyszer / mi is voltunk malacok: / disznóság az, amit művelt, / nagy disznóság – no de hát / éppen ezért érdemel egy / jeles disznó-diplomát!”

Ifjú hősünk büszkén tér haza a diplomájával, fitogtatja eredményeit a tanya állatai – köztük az édesanyja – előtt, sőt Marica is megérkezik férjhezmenési szándékkal, de Eleket fűti az ambíció, és inkább minél előbb disznófősajttá próbál és kíván válni. A böllérnél azonban világossá válik számára, hogy ehhez le kell őt vágni („– Sebaj, öcskös, sose búsulj, / itt a nagy kés, az leszúr! // – Ilyen áron – nyöszörögte / sírós hangon Rongy Elek – / nemhogy két pár kurta virsli, / disznófősajt sem leszek!”), de csavaros eszének köszönhetően megmenekül a fickó karmai közül és kése, taglója alól.

A tanyán egy kis trükközéssel Mangalicát Kajla Jakabhoz, a szamárhoz adja feleségül, ő pedig szemet vet Tőgy Terézre („Elvehetnék valakit, de / nem tudom, hogy kit lehet; / házasodni akkor üzlet, / ha gazdag és szép a nő, / vagy ha nem, hát legalább az / apukája nagymenő!”; „Nohát vedd el Tőgy Terézt, a / szalmaözvegy tehenet, / így a csülköd egy szép tágas / istállóra teheted.”), de egy zord, bikaerős bika lehűti indulatait. Inkább aljas módon kitúrja hát Kecske Károlyt az állásából (Kecske Károlyra ugyanis háromszáz darab konyhakerti káposztát bíztak, némileg felelőtlenül), de a rövid ideig tartó, kellemes irodai munka itt is menekülésbe torkollik. Hazaszalad a mamájához, de ott már egy új malacgeneráció növekszik. Szerencséjére doktor Bendős-Báznai – kapcsolatai révén – elintézi, hogy a falusi tanító elvigye Eleket példaképnek, a gyerekek elé. Elek örül, egészen, míg ki nem derül, hogy elrettentő példának, példaképnek kellett csak. Vége.

Hogy miért írtam le ilyen részletesen ezt A beszélő disznó című Moldova György-szatírára hasonlító cselekményvázat? Azért, kérem, hogy Önök, tehát azok is, akiknek nincs meg a kötet és így nélkülözni kénytelenek a primér szöveg örömét, szóval Önök is pontosan tudják, miről van benne szó, és hogy most újra végigolvassák az előző néhány bekezdést úgy, mintha a történet egy, a Ceasusescu-korban ügyeskedő emberről szólna… majd pedig úgy, hogy az egész történet tulajdonképpen egy napjainkban ügyeskedő emberről szól. Nagyot fognak nézni, ígérem.