Tóth Krisztinát régóta számon tartjuk és szeretjük, mégis sokak nem tudják, hogy a gyermekirodalomban is aktívan jelen van. Ráadásul nem is akármilyen témákat karol fel az írónő. Az Orrfújós mese Fikkelstein úr és Fikula asszony takonyrománcával vagy az Anyut megoperálták című könyv, mely a rák leküzdéséről szól gyerekeknek viccesen és érthetően nem nevezhetőek mindennapos meséknek. A szerző új könyve sem kivétel a tabutémák feszegetésében. A lány, aki nem beszélt egy cigánylány örökbefogadásról és szülei felkutatásáról szól.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében.” – így kezdődik a történet. Az asszonynak egyszer csak elkezdett dagadni a hasa és szült egy tollas baglyot, mely huhogva felröppent, majd született egy másik gyermekük, egy szép kék szem, melynek potyogó könnyeiből erdei forrás fakadt. Harmadik gyermeküket meg sem merték nézni, csak egy teknővel lefedve az erdőben hagyták. Az egészséges kisbabát egy gombászó falusi család találja meg és saját lányukként nevelte fel.
A lány felcseperedett: „A haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag. A szája? A szája pedig édesen piroslott, mint a kihasadt vadmeggy.” – ehhez hasonló gyönyörű természeti hasonlatokkal von párhuzamot a természet és az erdei lány között a szerző. Tóth Krisztina költő is és ez nagyon érződik prózai szövegein. Olyan erős jelentéssel bíró szimbólumokat emel be, olyan dallamos mondatokban fogalmaz, olyan ismétlődő motívumokat alkalmaz, hogy a szöveg valahol a két műfaj határán lebeg.
Tóth Krisztina is örökbe fogadta kisebbik lányát és egy interjúban azt nyilatkozta, ezt a mesét a kislány érkezése kapcsán írta. Családjával korábban vettek egy parasztházat, amelyben mindenféle fa szerszámot és eszközt találtak, többek között egy dagasztóteknőt. Akkor már vártak a kislányára, ezért egy kisbabát festett a teknő belsejére és egy szíjjal a hasa elé rögzítette. A teknőn ritmust dobolva elmondta ezt a mesét a kisfiának és férjének, így született a történet. Az egészén szinte még érződik a dobolás, a rítus, a szertartásosság.
Engem ez a mese elvarázsolt. Ha Tóth Krisztina valamihez igazán ért, akkor az a magával ragadó, mindent átjáró hangulat megteremtése fél oldal alatt. Olyan gyönyörű, erős képeket használ, hogy azonnal egy film kezd pörögni az olvasó fejében. Olyan toposzok, szimbólumok kerülnek elő a történetben, melyhez az ember szinte zsigeri kapcsolódást érez, így a könyvbe belefeledkezve csak úgy sodorja őt a történet, mely egyszerre új, izgalmas, és mégis olyan érzés hallgatni, mint a régi kedvenc mesénket a nagymamánk szájából. Mese, ami szíven üt és húsba vág, de olyan igazán életszagú, mintha évszázadok csiszolták volna. Nincs benne felesleges sallang, lényegre törő, mégis kidolgozott, átgondolt és lírai.
A három mese összefüggő történetté áll össze, mely az erdők rejtélyes világába vezeti az olvasót, ősöreg fák, hegyek, völgyek, tiszta patakok, erdei állatok és fáradhatatlan vándorok közé. A barlangrajzot idéző, színes illusztrációk pedig kiegészítik és felerősítik ezt az ősi hangulatot. Makhult Gabriella mélységet rejtő linómetszetét hatalmas dicséret illeti, ezekkel együtt válik a könyv igazi jelenséggé.
A mese azonban az olvasók körében igen vitatott, hiszen kemény, bár nagyon is valóságos témákat érint a három történet. Születés, elhagyás, félelem, felejtés, szeretet és elfogadás. Sokan úgy érzik, nem való gyereknek a könyv. Elsőre ez ijesztően hangozhat, de ki ne ismerte volna gyerekként a Piroska és a Farkast, amiben gyereket esznek és farkast vágnak fel? Mégsem terheltek túl minket ezek a történetek, hanem kedvenceinkké váltak. A lány, aki nem beszélt letisztult egyszerűségével és népmesei elemeivel pont olyan mese, melyet végtelenszer újra tudnánk hallgatni.
A mesében vissza-vissza tér a vándorló cigány erdei emberek motívuma, akik fekete és ráncos bőrükkel szikkadt faágra hasonlítanak. A cigányok egyszerű, tudatlan, babonás embereknek vannak ábrázolva, de mégsem mondanám, hogy negatív fényben tűnnek fel. Ők az erdei emberek, akik másik hagyományrendszert és életmódot képviselnek. Itt nem a jó és rossz küzdelméről van szó, hanem a vándor és letelepedett életforma, természet és város találkozásáról. Hogyan tudnak kibékülni? Hogyan találkozik a két világ, kultúra és nyelv, két család egy lányban?
Tóth Krisztina egyaránt sokat kölcsönöz a magyar és cigány népmesék hagyományaiból. A vándorlás, a lopás, a kivetettség, hazátlanság, a természettel együtt élés tipikusan cigány témák. A hármas szám kiemelt szerepe, az abszurd, hihetetlen elemek és fordulatok, az ismétlődő mondatok és állandó szókapcsolatok adják az időtlen népmesei hangulatot. Itt nincsenek gonoszok és nincs igazságszolgáltatás sem. Nem egy fekete-fehér jó és rossz, fény és sötét dualizmusában őrlődő világ ez, hanem egy olykor kegyetlen, máskor könyörületes világ, melyet kellő humorral tálal a szerző, hogy valóságos, de mégsem kesergő, bús felhangja legyen. Ez a mese nem csak egy korosztálynak szól, felnőtteknek és gyerekeknek is ugyanolyan izgalmas, szép és szórakoztató.
Az üzenete az, hogy az örökbefogadás nehéz dolog, de jó végeredménnyel zárulhat. Akkor tud kialakulni az egyensúly, ha mindenki szembesül a múltjával és feldolgozza azt. Szerencsére a kislánynak nem kell választania, hogy visszatér-e a gyökereihez, megtagadva nevelőszüleit vagy a faluban él, magára hagyva vér szerinti szüleit. Ez a probléma fel sem merül. Éppen azért jó mese ez örökbefogadott gyerekeknek is, mert nem kell választani, mint ahogy a való életben sem.
Vujovits Júlia