Ez a könyv gyönyörű: jó tapintani a vászonborítót, különlegesek, furcsák, érdekesek az illusztrációk. Színes ugyan, de csupa visszafogott, tört színnel élt Herbszt László illusztrátor. A formák mindig a körből indulnak ki, annak variációi, megsokszorozásai, és minden forma a dekoratív vonalból bontakoznak ki. Minden alak stilizált benne, és minden mögött ott van a háttér vonalrajzos, ornamentális díszítése, amelyen sok-sok nézegetés után is minduntalan új és új vonalakat, apró részleteket vehet észre az olvasó. És ez a mesevilág egy minden más szempontból is nagyon igényesen megformált könyvből bontakozik ki: nagyon szép a vastag, fehér papír, arányos a margó és a szöveg, finomak a meséket elválasztó apró jelek. Talán csak éppen a belső címlap kicsit túlzsúfolt és ezért zavaros, kár érte.
A meseválogatás a Népmesék romákról alcímet viseli. Zömmel a roma szót használja a könyv, ami egyrészt logikus az egységes roma nép-tudat és a politikai értékmentesség szempontjából, másrészt azért furcsa kicsit, mert a balkáni, délszláv népnyelvi megnevezés inkább a cigány szokott lenni. Fura az is, hogy nem „roma népmeseként” definiálja a szövegeket a könyv, hanem „romákról szóló népmesékként”, vagyis a meséket nem feltétlenül roma, hanem magyar és horvát, továbbá más délszláv mesélők mondták el. Persze a mesélők személye is valószínűleg inkább keveredést mutat: Dráva menti részben roma, részben magyar, vagy részben roma, részben horvát, sőt, egyszerre roma, magyar és horvát mesélők mondták el nagy részüket.
Ez a kulturális keveredés a legizgalmasabb a könyvben. Hogy az ember lépten-nyomon már ismerős elemekre bukkan a magyar mesekincstől Firdusziig (arab alakban Firdausziig), török fordulatoktól Boccaccióig, a népballadáktól Shakespeare-től ismert vándortörténetekig, a Csongor és Tündétől a Bibliáig mindenféle keveredik bennük. Ez annak számára is izgalmas, aki ismeri az európai mesekincset, de annak is, aki itt olvassa először. A sok mesélőn, sok évszázadon, sok népi kultúrán áthagyományozódott mesék ugyanis olyan tudást, bölcsességet, szemléletet hordoznak, amelyek túl vannak az egyéni meseformálás tudásán és képességén. „A népmesék – írja Boldizsár Ildikó Meseterápia című könyvében – »egységes« és »egylényegű« világképet mutatnak be, ami azt jelenti, hogy valamennyi mesetípus ugyanazt a tudást közvetíti, sőt, a mesék »tudása« a népi kultúra többi ágával is egyezést mutat. … A népmesék világképéhez szorosan kapcsolódtak azok a rítusok és hiedelmek, amelyekből a mesék táplálkoztak, s amelyek a szóbeli hagyományozódás során még nem veszítették el értelműket és kapcsolatukat az őket éltető közösséggel. … A mindenkori mesemondó olyan tapasztalati anyagot ad át, amely évszázadokon keresztül kristályosodott ki, és folyamatos ellenőrzés alatt állt.”
Ha így olvassuk a könyvet, akkor nem egyszerűen egzotikumot látunk e mesékben, a titokzatos, érdekes és kívülálló cigányokról szóló tudást. Nem is a politikai rokonszenvvel, a másik nép megértés szándékával olvashatjuk, nem is a nálunk szegényebbek iránti érdeklődő együttérzéssel. Nem is csak egy értékes gyűjtő és összegyűjtő munka szellemi teljesítményét láthatjuk benne. Hanem mindezeknél jóval többet: az emberről, roma nyelven a rom-ról szóló történtekként. Ha pedig így olvassuk őket, akkor közös tudásunk és közös önmegértésünk egy fontos szöveggyűjteményét tartjuk kézben.
Ebben a mesevilágban olvashatunk eredettörténeteket, néperedettörténeteket, tündérmeséket vagy varázsmeséket, novellameséket, legendameséket, a rászedett ostoba szörny-típusú meséket (főleg a rászedett ördögről szólóakat), csúfolómeséket, tréfás meséket, hazugságmeséket. Vagyis éppúgy teljes világot épít fel a kötet, mint más népek meséi.
A szövegek két forrásból erednek: egyrészt a néprajztudós szerző saját gyűjtéséből, amelyet a Dráva menti – általában magyar nyelven is beszélő – cigány és horvát adatközlőitől gyűjtött több évtizedes munkával, másrészt olyan balkáni cigány népmeséket ad közre, amelyeket átvett másoktól. Így nagyon gazdag anyag gyűlt össze, egymást hol folytató, hol megismétlő történetekből.
Legkevésbé a 3. ciklus, a Balkáni cigány mesék és mondák néhány darabja tetszett, főleg a rövidebbek. Ezek nem mindig tudtak kialakítani egy igazi mesevilágot, nem tudta az olvasó eléggé beleélni magát és elképzelni a leírtakat. Főleg azért, mert nem sikerült mindenütt olyan szép és érdekes nyelvet teremteni az egyes mesékhez-mítosztöredékekhez, ami élvezetes olvasmánnyá formált volna minden szöveget. Ahol az adatközlő elég izgalmasan, színesen mesélt, ott megteremtődött a meseolvasás a csodája, ott lehetett azonosulni, izgulni, nevetni, ahol ez a nyelvi gazdagság vagy érdekesség hiányzott, ott az ember hamar továbblapozott. Engem mindenekelőtt a bőségesen áradó, fordulatokban bővelkedő hosszú mesék bűvöltek el. A fiú és a rossz lánytestvér, A kilenc pávalány és az aranyalmafa, A szolgálólány és a királyfi, A cigány és a Halál koma, A bűvös puska, A nap és a hold titka, Az öregember és az ördög, Roma a mennyországban és a pokolban, Hogyan járt túl a roma az óriás eszén?, és az egészen különlegesen érdekes A faruhás lány.
Ebben nyilvánvalóan minden meseközreadás dilemmája is benne van: az a kérdés ugyanis, hogy mennyire alakíthat a közreadó a szövegeken, hogy mennyire kell megőriznie az eredeti nyelvet, illetve hogy mennyire egészítheti ki saját maga a kapott szöveget. Az egyik véglet: a tudományos célú mesegyűjtemény, amelyben a szöveghűség az elsődleges szempont; a másik véglet: a mesét feldolgozó szépíró tevékenysége, aki egészen átformálja a készen kapott történetet. Ha a megcélzott gyerekolvasó szempontját szeretné inkább érvényesíteni, akkor bátrabban kell beavatkoznia a szövegekbe, ha egy népcsoport szellemi termékét akarja elsősorban bemutatni, akkor valóban érdemesebb hívebben követni a gyűjtött anyag nyelvét. (Gondoljunk egyfelől az Erdész Sándor közreadta Ámi Lajos meséire, másfelől A legkisebb boszorkány című Lázár Ervin mesére, amely Ámi Lajos meséjét formálta át saját szövegévé.) A mesekötetek zöme e kettő között helyezkedik el, így Frankovics György kötete is.
A könyv egyrészt szellemi missziót lát el: nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy milyen fontos, hogy a többségi társadalom ismerje, minél több oldaláról és minél gazdagabban ismerje az együttélő kisebbségek, mindenekelőtt a romák kultúráját, továbbá jó látni, hogy a horvát, magyar és cigány együttélésnek milyen gazdag szellemi öröksége van. Másrészt szól arról a kulturális egységről, ami részben európai, részben ázsiai, és amelyből annyi gazdagság született. Harmadrészt pedig néhol varázslatos, néhol elgondolkodtató, néhol egészen mulatságos mesék gazdag és szép gyűjteménye.
Fenyő D. György
