Bari Károly verse

Éjszakai utazás

  1. Éggel fedett idő.
    Részvétlenség.
    A lét kifejezhető terei és formái
    a sűrűszövésű megnevezésekbe gabalyodva
    nem hánykolódnak,
    sorsukra várnak.
    Olyan a kezdet,
    mint egy gladiátor hálójának foglya.
    A madárjárta sugarak rengetegét
    elhagyom,
    el a hónaljszagú nyári metrót,
    a városi sós hólét,
    a kis szobát,
    el a tükörnek sugdosó, egyszarvú pávát.
    A helyszínt a homály teszi meg odújának.
    A tűnődés
    rést üt a megismételhetetlenen,
    a résen át vissza lehet látni
    egészen az eredetig
    és egy fáig,
    amely körül tüzes kard forog.
    És az éjszakában fut, kanyarog a vonat.
  2. Itt vannak velem a gondolatban megidézettek.
    A büfékocsihoz kapcsolt vagonnak a fülkéjében
    itt vannak mind a templomszolgák,
    akiknek kezében hajlongtak a jelvények,
    amikor elhaladt mellettük.
    Itt van Ő is, aki három napig a sírban feküdt,
    és itt van az áradó folyó hangján beszélő,
    aki bőrövvel erősítette testére
    gyér, teveszőr ruházatát.
    Itt vannak velem.
    Mögöttem maradnak a szikrázó trolivezetékek,
    az építkezések állványzatain
    szelet pofozó nejlonfóliák.
    Előttem
    a búzában arany-gólyalábakon lépkedő nyár,
    elcsendesedett városok, falvak,
    verejtékezés rácsai között forgolódók,
    állomási várótermekben alvók,
    elnyújtott vonatfütyülésekkel
    közelítgetett láthatatlan láthatár,
    ahol összeér az éjszakai ég és föld,
    ahol a sötétség malomkövei párzanak.
  3. Állok a folyosón a lehúzott ablaknál,
    széllel zaklatott mintázatában a gyönge világításnak.
    Véget értek az álarcos napok.
    Hazafelé visz a vonat
    címerüket hányó kukoricások szélén,
    fűzfák derekára tekeredett patakok mentén,
    megszáradt lombú ágakkal takart,
    kútmély gödrök vidékén.
    Egy ilyen gödörbe dobhatták bele
    a bibliai fivérek szépséges, álomfejtő öccsüket.
    Megyek oda,
    ahol nincsenek álságok,
    ábrándokat becéző ámítások,
    őszintétlenségek,
    ahol nincsenek megalázások,
    nem kell rostélyos sisak és sodronyos ing
    a találkozásokhoz,
    mert nincsenek szúrások, vágások.
    És emlékezek arra, aki alászállt
    és fölnyitotta a mellkast
    és megtisztította a szívet
    és megtöltötte hittel.
  4. Megyek oda,
    ahonnan sose jöttem el,
    a távollétemmel benőtt házban mindig ott voltam,
    ami ott történt,
    az az enyém,
    nem húnyt ki rajta a szorításom.
    Idáig csördül az udvar kiáltása:
    csak akkor lesz a tiéd, amikor elengeded.
    Ez a vonatkattogásba foglalt suhanás jelent-e engemet:
    egykori önmagamat és akivé majd válni fogok?
    Ez jelenti-e a tovairamlott és eljövendő hónapokat:
    a tizenkétszárnyú repülést, amely mint a káprázat ütése?
    Meglakja a tudatot a messzeségben motozó képzelet:
    a pálmarost kötelet fonó sivatagi remete,
    a semmiből kiemelkedő városkapu tornyok,
    a véletlenül kimondott igazság
    — gyanútlan fény az aknamezőn.
    Lélegzetemben vihar kifejezései,
    villámokkal átnyársalt koroméj vergődése,
    leponyvázott kazal a kert alján,
    recsegés, a tornádó ormánya,
    nehézkes léptekkel kitaréjozott sár.
  5. Nem találhatnak rám, akik utánam jönnek,
    amikor befoghatatlan vadként keresnek, erdő leszek,
    amikor gyógyító növényként, akkor rét,
    és előttük a levegőben mindig ott úszik majd
    egy tanúságtevő zokogás – és az is én leszek.
    Átüt a zakatolásra csavart, fekete gézen
    a gyermekkori felhő-háború napja:
    az ájulatos hőségben kerítések pillái alatt hűsölő kutyák,
    a megrepedő, száraz babhüvelyek,
    ahogy kilövődnek,
    és a rablóbarlangban elhangzó parancsokra szétvondogált tartomány,
    ahogy tehetetlenül várják pusztulásukat a lakói,
    mint lassan poshadó tóban a halak.
    Tudom, már megérkeztek a peronra a szerencsét hozó halottak:
    apám a komor zsákot lerázta magáról,
    jobb kezét fülére teszi, úgy énekel,
    elgázolt bátyám szintén megérkezett,
    utcáról összeszedett testrészeit elhozta,
    és végül megérkezett anyám,
    varjak telepednek vállaira, kontyát cibálják,
    hessegeti őket, de meg se riadnak, azt csiripolják,
    az efféle tudás olyan, mint az áldásosztó kar kitámasztása.
  6. Meg-megragyogva siklik a kígyómozgású zúgás
    és a sötétség mutatóujjából előtört fergeteg.
    A folyton rezgő, esőmázgálta vonatablakon át
    alig lehet kivenni:
    terebélyes tölgy alá szalad be egy ázó angyal.
    Ha rátalálnak,
    lenyiszálják a szárnyait és kifolyatják a vérét.
    Mint harcászati térképbe szúrt jelzőzászlócskák,
    halál porával lepett világban vannak fölsorakoztatva
    a bármikor bárki ellen bevethető emberek.
    Nem ismerik a táblák véseteit.
    Körülöttem sólymok lábszíjai lebegnek
    és nagykarmú mondatok és tűzgombszemű mondatok.
    És áttetszővé válik a távlat:
    fiatal vagyok,
    verseimmel sokasítom
    a tajtékokat rügyező, vastag, kék ágakat;
    öreg vagyok,
    a járdaszegélyek is meglábalhatatlan hegyeket jelentenek.
    És közömbösséget színlelnek
    a zsebeikben hajnalokat őrizgető falevelek
    és a sziklabontó csőrű folyók.
  7. Minden él, ami van,
    a kő,
    a zárzörej,
    a koldustálka,
    a vonatút az esőben,
    a valóság múlhatatlan tenyészet.
    Csodakérő imádság éjszakázott
    a pipacsok által gyűrűbe fogott határban.
    És mintha füst lenne.
    És mintha a határ
    a lángokkal ostromolt rózsakert lenne a legendából.
    Pedig csupán a köd épített fólia-sátrat.
    És lobogásra kiképzett virágok lepték el a földeket.
    És mintha messziről
    fakalapáccsal ütögetett léc hívóhangja szólna,
    a derengés alagsorából
    az engedelmesség megszentelésére indulnak.
    És eltűnnek a gondolatban teremtettek:
    az útitársak, a városfal megerődített kaputornyai és a halottak.
    Megérkezéskor egyedül szállok le.
    A néptelen pályaudvari csarnokban
    csak az én cipőm kopogása hallatszik.
    …………………………………..
    …………………………………..
    …………………………………..

    8

    Visszahúzódnak
    az ajkak közé
    a szavak.
    A madárcsapat-varrottas magasság
    kilakoltatja
    képződményeit.
    És évszakok váltakoznak.
    És ahogy a boncasztal bádogjáról
    víz csepeg,
    sorjázik
    napra nap.
    Árnyékokat habzsoló alkony,
    szakállában csillagokat érlelő sötétség,
    harmatokat kivégző reggeli fény,
    kerekre nyírt, végeérhetetlen, fehér sövények az égen.
    És egybefüggő jel a táj.
    Mozdulatlan út.
    Erdőszél.
    Dörögve levegőbe fúródó fácán.
    Hullámjárta homok.
    Óceán,
    polipok menekülésével teleírva.