Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tündér, aki ott lakott az ő távoli-távoli csillagán. A haja sárga, a szeme kék, nagyon jó természetű tündér volt. A levegő és az összes csillagok minden lakója nagyra tartotta őt, az ügyes-bajos dolgaikkal is mindig őt keresték meg, ha valami gondjuk adódott. Ott élt háborítatlanul és vidáman évmilliókon át, és sohasem lett egyre öregebb (hiszen tündér volt, a tündérek pedig sohasem öregszenek meg), rendkívül udvarias volt, és csodálatos mosolya meg két szép szín arany szárnya volt.
Az égben és a csillagokon minden embernek volt szárnya (habár ők nem voltak tündérek), hiszen ahhoz, hogy elutazzanak, az egyik csillagról a másikra meg ide-oda szálldossanak a levegőben, tudniuk kellett repülni. Az igazat megvallva az emberek az idejük nagy részében a levegőben röpködtek. Kitárták a szárnyukat és elröpültek megreggelizni, ott pedig becsukták a szárnyukat és jóízűen befalatoztak. Ebédidőben mindig hazarepültek a levegőből vagy onnan, ahol éppen játszottak; otthon behajtották a szárnyukat és úgy lakmározták a príma légvirág-levest és csillagszirom-főzeléket. Utána föllebbentek és szunyókáltak picikét, majd amikor fölébredtek, kiröpültek az ablakon és újra ott játszadoztak fönt a levegőben. Vacsora után pedig ágyba röppentek és tüstént elaludtak, és egész álló éjjel szivárványokról álmodtak.
Bizony, nem túl gyakran akadt gondjuk ezeknek az embereknek, amit meg kellett volna osztaniuk a tündérrel; de ha mégis akadt egy-kettő, a szárnyuk alá fogták és magukkal hurcolták a távoli-távoli csillagra, ahol a tündér lakott; ő pedig minden gondot egyenként megvizsgált (nem számított, kicsi-e vagy nagy, egyszerű bonyodalomról van szó vagy szép rózsaszín és zöld masnikkal átkötött, díszdobozba csomagolt gondokról), és minden embert, aki megosztotta vele a gondjait, jótanácsokkal látta el, de még egyetlenegyszer sem kért érte egy árva fillért sem. Hát hallod, mennyire szeretett az emberek kedvére tenni.
Nos, miután ez a tündér millió és millió évig vidáman és háborítatlanul élt, egyik nap arra ébredt ott a távoli-távoli csillagán, hogy körös-körül zúgolódást hall a levegőben: úgy tűnt, hogy az összes csillagon hangosan mérgelődnek és morgolódnak az emberek. „De hát mi a fene folyik odakinn az égben?”, kérdezte magától. Amíg a reggelijét ette, a mérgelődés és morgolódás csak egyre hangosabbá és hangosabbá és hangosabbá és hangosabbá és hangosabbá és hangosabbá és hangosabbá vált – míg végül a tündér fölpattant asztalkájától, otthagyta a csupa fény tányérkát és a teli pohár üdítő csöndességet (tudniillik reggelire minden nap fényt evett és csöndet ivott), és sírva fakadt: „Jószagú ég! Mi a csuda folyhat ott a többi csillagon!” Olyan ideges volt, hogy kilöttyintette a csöndet és a torkán akadt a fény, majd szélsebesen kiszáguldott a tornácra. Ijesztő látvány tárult elébe: a csillag körül az ég mind sötétebb és sötétebb színbe burkolózott, és minél hosszabban nézte, csak annál sötétebb és sötétebb és sötétebb és sötétebb és sötétebb és sötétebb lett – amíg a végén a tündérnek már gyufát kellett gyújtania, mert semmit se látott. És a sötétségből egyszer csak előbotorkáltak az emberek: a tündér észrevette, hogy körös-körül azért volt olyan sötét az ég, mert millió és millió és millió és millió és milló emberke szállt ott a levegőben. „Te jó ég!” – kiáltott föl a tündér –, „mi járatban lehetnek? Az összes ember engem keres a gondjaival? Mitévő legyek?”
A tündér halálosan megrémült, de úgy tett, mintha kutyabaja se volna; gyertyát gyújtott, fölvette a fejére a kalapját, és bölcs szemekkel szemlélte őket. A csillagot, ahol lakott, pillanatokon belül megtöltötte a millió és millió és millió és millió szárnyas emberke, aki leszállt a bolygóján. A millió és millió és millió ember ott ugrált meg bugrált meg trappolt meg galoppolt meg szökdécselt meg bukdácsolt, meg sebesen sietett, seregestül sürgött a háza felé. Egyre közelebb értek, s olyan gyorsan jöttek, hogy majdnem elfújták a gyertyáját: pár másodperc se telt belé, és a tündér ott találta magát a millió és millió mérges szomszédja között; s a kezében mind ott cipelte a gondját – és az volt benne a mókás, bizony ám, hogy ez a sok gond mind egyforma volt; ebből láthatta, hogy oda se neki: mindenkinek ugyanaz a baja.
Mielőtt a tündér akár csak annyit mondhatott volna, hogy „szerbusztok” vagy „mi újság?” vagy „hogy s mint?” vagy „minden oké?”, a millió mérges és gondterhelt ember kart karba öltve sírva rivallta: „Segíts nekünk, kérünk, amilyen gyorsan csak tudsz, mert ha nem, nagyon mérgesek leszünk!”
A tündér fürgén levetette a kalapját és odatartotta a gyertyája elé – mert az emberek olyan hangosan kiabáltak, hogy az majdnem kialudt. „De hát mi folyik ott kint az égben?”, kiáltotta a millió és millió és millió és millió és millió és millió és millió mérges ember felé.
És a sok ember, egy szó, mint száz, azt felelte: „Az ember, aki mindenre azt mondja, »miért«!”
„Hol van ő?”, kiabálta meglepetten a tündér.
„A holdon!”, kiáltották egyszerre, miközben hevesen csapkodtak a szárnyaikkal.
„Várjunk csak, várjunk, és mit tehetnék én vele?”, mondta bölcsen a tündér, habár annyira meglepődött, hogy szőke fejecskéjében pillanatnyilag egyetlen gondolat sem tanyázott.
„Meg kell tiltanod neki, hogy mindig azt mondja, »miért«!”, bömbölték az emberek.
„Jól van, jól van”, ígérte meg a tündér. „Csak most egytől egyig menjetek haza, és meglátjátok, minden rendben lesz: utánajárok – holnap reggel.”
„Hová tegyük a gondjainkat?”, sivították.
„Csak tegyétek le szépen ott a kertben, oda ni, a harmadik almafa alá”, felelte a tündér; és az emberek mind berohangáltak a tündérke kis kertjébe, és leterítették a gondjaikat a harmadik almafa alá. Az almafa ezer mérföld magas volt és hatalmas léggömbre hasonlító piros meg zöld almákat termett; s mire az utolsó ember is letette ott a kis gondját, hatalmas piramis nőtt ezekből az apró-cseprő bonyodalmakból, egészen az almákig fölértek. Ezután minden ember egyenként udvariasan megköszönte a tündérnek (mivel nagyon megkönnyebbültek), majd leporolták a ruháikat, kiegyenesítették a szárnyaikat és tovaröppentek.
Amikor már mind messze szálltak, és a távoli-távoli csillag újra tökéletes csöndbe borult, a tündér visszament a házikójába és fölütötte a nagykönyvet, amit még az anyukájától kapott és mindig segített neki eldönteni, mitévő legyen. Megnézte azt a címszót, hogy „gond”, aztán azt is, hogy „ember”, meg azt, hogy „az” és hogy „hold” meg hogy „miért”, de egy fia tanácsot sem talált. „Odasüssenek”, rikoltott föl a tündér. „Azt hiszem, magamnak kell megoldanom!”
Úgyhogy, miután öt percig vakargatta a homlokát, fölsóhajtott, kitárta az arany szárnyacskáját és kirepült a levegő mindenségébe, és elviharzott a hold felé.
Egész éjjel röpült, millió és millió és millió mérföldet tett meg; míg végül (csupán mikor már reggelre járt) meglátta a holdat ott a távolban, nem volt az nagyobb egy kopott garasnál; de amint egyre csak közeledett felé, az is egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb lett, és végül már egészen tisztán kivehette; a legvégén pedig, hatalmas szárnycsapásokkal, végre elért a hold szélére. Ekkor meglátott ott egy magas sziklát, nyomban a hold szélén, a szikla tetején ott állt egy csúcsos templom, a templom tetejében pedig vékony kis torony ékeskedett, és annak a tetején – pont a torony csúcsában –, nini, ott ült egy apró zöld szemű, nagy fehér szakállú, nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg emberke, akinek olyan finom keze volt, mintha csak egy kisbaba kezecskéje lett volna. S ez a kis öregember meg se moccant, egész álló nap egyedül üldögélt, és csak bámult és bámult és bámult a semmibe.
A tündér abbahagyta a repülést és leszállt a holdra. Összecsukta a szárnyait és fölgyalogolt a magas sziklára, onnan szólongatta a kis embert, de a kis ember oda se bagózott. „Biztos süket a bácsi”, gondolta a tündér; így hát újra kitárta a szárnyait, fölrepült a szikla tetejéig, és onnan kiáltotta: „Hahó!” De az öreg-öreg-öreg emberke csak ült a torony tetején, és meg se moccant. Így aztán a tündér újra kitárta a szárnyait és még följebb röpült, egészen a templom tetejébe; és ott, a tetőn aztán olyan hangosan kiáltotta a toronyban ücsörgő öregember felé, ahogyan csak a torkán kifért: „Gyere le!” De választ most sem kapott, az apró zöld szemű öregember meg se mozdult, csak ült ott a kisbaba-kezeivel. „Jól van, hát akkor ott termek!”, mondta finnyásan a tündér, s kitárta a szárnyát és tüstént ott csapkodott és verdesett már a karcsú torony legeslegtetejénél; aztán csak kerek perec leszállt az öregember mellé, és minden hangszálát megfeszítve ráüvöltött: „Mit csinálsz itt, áruld már el!”
És a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg apró emberke mosolygott, ránézett a tündérre és csupán annyit mondott: „Miért?”
„Mert én azért jöttem ide a távoli-távoli, legeslegtávolabbi csillagomról, hogy téged meglátogassalak”, válaszolta a tündér.
„Miért?”, mondta a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg apró emberke.
„Máris megmondom, miért”, mondta a tündér. „Sok panaszt hallottam felőled…”
„Miért?”, mondta a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg apró emberke.
„Talán azért, mert van fülem, fölteszem”, mondta mérgesen a tündér. „Az égben meg mindenhol, az összes csillagokon mindenki csak rád panaszkodik, és szörnyű zsivajt csap.”
„Miért?”, mondta a nagyon-nagyon-nagyon-nagyon öreg apró emberke.
„Mivel te egész álló idő alatt azt hajtogatod, hogy miért”, mondotta a tündér. „És ezzel mindenkit az őrületbe kergetsz. Az emberek nem tudnak aludni, nem tudnak enni, nem tudnak gondolkodni és nem tudnak repülni sem, mert te mindegyre csak azt hajtogatod, hogy miért és miért és miért és miért, újra és újra és újra és újra. Azért jöttem el hozzád ide a távoli-távoli, legeslegtávolabbi csillagomról, hogy megmondjam neked, elég legyen most már a miértből.”
„Miért?”, mondta a nagyon-nagyon-nagyon öreg apró emberke.
A tündér erre már paprikavörös lett a méregtől. „Ha nem hagyod abba ezt az állandó miértet”, mondta, „pórul jársz”.
„Miért?”, mondta a nagyon-nagyon öreg apró emberke.
„Na ide figyelj”, mondta a tündér. „Ez volt a legutolsó alkalom, hogy szemet hunytam. Ide hallgass: ha még egyszer azt mondod, hogy miért, lepottyansz innét a holdról és egészen a földre esel.”
A nagyon öreg apró emberke csak mosolygott; ránézett a tündérre és azt mondta, „miért?”. És millió meg millió meg millió hideg, mély mérföldet zuhant lefelé (és minden mérfölddel egy picit fiatalabb lett: először csak egy nem nagyon öreg ember lett belőle, azután egy középkorú férfi, majd fiatalember, utána kisfiú, végül pedig csecsemő), mígnem, amikor finoman földet ért, már majdnem megszületett.
Pályi Márk fordítása
