A bevezetőben valami főrendész büntetéssel fenyegeti azokat, akik tanulságot vagy tanító szándékot várnak a regénytől; akik történetet keresnek benne, azokat pedig agyonlövéssel. Pedig van itt minden. Történetet nem is kell keresni, mert csak az van, tanító szándékot pedig tényleg jobb nem keresni, tanulunk úgy is, mindegy, mivel trükközik a szerző.
Azt írja önéletrajzában, hogy Huckot egy gyerekkori pajtásáról, Tom Blankenshipről mintázta, aki nem járhatott iskolába, mert szegény volt a családja. Tudatlan volt, mosdatlan és alultáplált, de jobb volt a szíve, mint bármelyik másik fiúnak, határtalanul szabad volt, az egyedüli független ember a városban, ezért boldog és nyugodt; minden gyerek irigyelte őt, és minél jobban tiltották őket a szüleik Tom társaságától, ők annál többre értékelték Tomot, és annál inkább keresték a barátságát. Ilyenkor az első reakciónk: ó, azok a szemét szülők! Miért tiltották őket attól a jószívű, szabad gyerektől? De hát talán én is tiltottam volna a gyerekemet egy iskolakerülőtől. Viszont ha ezt a regényt olvassuk, akkor az iskolakerülő pártján állunk, mert szeretjük Huckot, a főhőst. Akkor hogy van ez? Hát csak úgy, hogy nincs megoldás, viszont mindig észre kell vennünk magunkban az efféle kettősségeket. Ez jellemzi a jó művet: valamit kénytelenek vagyunk megkérdezni magunktól. Vagy a társadalomtól: biztos, hogy a jog és az illendőség mindig jó és erkölcsös?
De hát mi történik? Egy jólelkű özvegy befogadja és iskolába járatja hősünket, de előkerül Huck iszákos apja, és visszarángatja őt a csavargó életbe. Huck lelép agresszív apjától, de ahelyett, hogy visszamenne a civilizációba, összeáll Jimmel, a szökött négerrel, és egy tutajon csordogálnak lefelé a Mississippin. Négerrel? Ma ilyet már nem illik mondani, helyette lett a fekete, aztán az alól is kifutott az illem; pár évtizede már az afroamerikai minősült korrektnek. Igen, egyfelől visszatetsző, hogy folyton ki kell cserélni a szavainkat, másrészt ez jelzi egy társadalmi csoport, etnikum vagy bőrszín előítéletes kezelését. De legalább látszik, hogy a többségi társadalom is észrevette magáról, hogy előítéletes, ezért cserélgeti a szavakat; próbál menekülni az előítéleteitől. Mindenesetre Huckleberry Finn korában még csak egy szó volt: Néger = rabszolga. A néger mindig fehér ember tulajdona. A tulajdonjogot pedig védi a törvény, és aki a törvényt betartja, az tisztességes ember, aki pedig nem tartja be, az erkölcstelen.
Adventures of Huckleberry Finn. (Tom Sawyer’s comrade).
By Mark Twain. With one hundred and seventy-four illustrations.
New York, Charles L. Webster and Company, 1885.
SPECIAL COLLECTIONS: PS1305 .A1 1885c:
Copy 1: Original pictorial green cloth. Numerous newspaper clippings pasted inside both covers.
Gift of Dr. Wilbur P. Morgan of Baltimore.
Small Special Collections Library, University of Virginia. All rights reserved.
Huck borzalmas lelkiismeret-furdalást érez, amiért segít Jimnek a szökésben: semmit nem ártott neki Ms. Watson (Jim tulajdonosa), semmi joga rá, hogy megkárosítsa őt azzal, hogy hagyja megszökni a négerét – ez az erkölcstelenség egyenlő a pokolra jutással. Igen, tanítók, papok, szülők, minden felnőtt erre tanította őt; Pokol, Pokol. És Ms. Watson éppen most akarta eladni Jimet 800 dollárért, az rengeteg pénz, és ha ő hagyja megszökni a barátját, az olyan, mintha ezt mind ellopná a kegyes életű, naponta imádkozó, és őt mindig a könyörületességre intő Ms. Watsontól. Mi lesz ebből? Hát az, hogy Huck a Poklot választja. Amikor eljön az alkalom, hogy feladhatná Jimet, ő inkább megmenti.
Pedig nem mindig bántak rosszul a gazdáik a rabszolgákkal. A házi cselédek szinte családtagok voltak, a gazdáik még hűséges kutyáiknál is többre becsülték őket. Tudták, hogy együgyűek, tehát pártfogásra szorulnak, bár fegyelmezni és rendre szoktatni is fontos őket, hiszen bár emberek, alacsonyabb rendű emberek.
A regényben egy család Angliába akar költözni, ezért eladja házi rabszolgáit, így családtagokat szakítanak el egymástól – anyát, apát, testvéreket más és más rabszolga-kereskedő vásárol meg –, és bizony felzúdul ellenük a kisváros közössége, a többi rabszolgatartó. Hiszen ez embertelen dolog. Akkor hát jó emberek a rabszolgatartók? Hogyne. Csakhogy az emberség és erkölcs semmire nem garancia, mert ha a törvény valamit megenged, akkor az be fog következni. Tehát ha tanulságot akarunk, ez a tanulság: ne legyen gazdánk. Ne a gazda jó szívétől függjön a sorsunk, hanem a jog garantálja a szabadságunkat. Ne akarjunk védelmet. Ne másokon múljon a sorsunk, hanem magunkon.
De elég az okoskodásból, mert a Huckleberry Finn nem valami moralizáló tanmese, hanem hatalmas kalandregény szökésekkel, utazással, álruhás cselekkel, egymást kiirtó családok háborújával, leleplezett szélhámosokkal, végül pedig olyan szabadítóakcióval, ahol csak egy lécet kellene elfűrészelni, ám Tom Sawyer kedvenc regényei szöktetéseit szeretné megvalósítani, ezért mind őrültebb akadályokat eszel ki saját dolga nehezítésére; ez már igazi, eszement költészet.
Az egész regény pedig a békebeli, patriarchális dél nosztalgiája és a nagy folyó regénye. Az álmosan hömpölygő Mississippi hátán lapátkerekes gőzhajók, a partján kisvárosok, gyapottermelő falvak, tanyák és ültetvények és óriási erdőségek még a fehér ember partraszállása előtti szűz vadon korból. Mindent átleng a napfény, a szél és az esti tábortüzek füstje.
