Leiner Károly gyógypedagógus Elveszett gyerekek országa című műve 2011-ben jelent meg az Underground Kiadó gondozásában. A hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozó szakember könyve egyfajta segélykiáltás: azokat a sajátos nevelési igényű, értelmi fogyatékos tanulókat mutatja be, akik a szakma, illetve a társadalom nagy része számára gyakorlatilag láthatatlanok, vagyis nagyon kevés lehetőséget kapnak arra, hogy piacképes szakmát szerezzenek, és később saját lábukra tudjanak állni, vagyis képesek legyenek gondoskodni magukról. Az Elveszett gyerekek országa keserű és kétségbeesett tapasztalatokat összegez: az iskolarendszer a felzárkóztatás helyett sajnos inkább tovább növeli a hátrányokat, ráadásul arra is alkalmatlan, hogy a papíron nem értelmi fogyatékos, technikailag írni-olvasni tudó, ám funkcionálisan analfabéta, sokadik generációs fiatal munkanélkülieket motiválni tudja. Leiner Károly szerint ma kétségbeejtő a helyzet: több, mint 4 millió olyan ember él az országban, akinek adott esetben az alap összeadási feladatok is gondot okoznak, egyáltalán nincs jövőképe, az aktuális televíziós sorozatokon és a facebookon kívül nem érdekli semmi, és ha le kell írnia, hogy mi mindent csinálna, hogyan foglalkozna a kisgyermekével, ha lenne két szabad órája, akkor egy üres papírt ad be, mert egyszerűen semmi ötlete nincs. A rendszerváltás óta ugyanis hatalmas tömegeket sikerült az elhibázott oktatáspolitikai döntéseknek és a média romboló hatásának köszönhetően lebutítani.
Az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesületének gondozásában kiadott Az én gyermekeim az Elveszett gyerekek országa című könyv folytatása. A három részből álló kötet első fejezetében az előző könyvben megismert gyerekek életének további alakulását mutatja be a szerző. A történetek többsége egyetlen közös sorsot körvonalaz, hiszen előre lehet látni, mik lesznek azok a buktatók, amiken a gyerekek a pedagógus odaadó segítsége ellenére sem fognak tudni túljutni.
Nagyon sok hátrányos helyzetű gyermek mögött ugyanis nincs támogató családi háttér, vagy azért, mert a családtagok is támogatásra szorulnak, munkanélküliek és mélyszegénységben élnek, vagy pedig azért, mert a gyermeket egyszerűen magára hagyták a fogyatékossága miatt. Ebben a helyzetben kerülnek be egy olyan iskolarendszerbe, ami általában csak elmélyíti a problémákat, és egyáltalán nem motiválja őket arra, hogy ne a rossz családi mintákat kövessék. Persze ez még akkor is nagyon nehéz, ha egy Leiner Károlyhoz hasonló, igazán elhivatott gyógypedagógus foglalkozik velük, hiszen a rossz példák, a nem megfelelő családi háttér, a barátok, és legfőképp a szegénység mind-mind olyan körülmények, amik könnyen elsodorják az oktatási rendszerbe épp hogy csak bekerülő diákokat.
További gondot okoz, hogy ha valamilyen csoda folytán sikerül is az iskolarendszerben tartani valakit, aki végül szakmát is szerez, akkor is kevés az esély arra, hogy az illető később munkát találjon, ugyanis az értelmi fogyatékos tanulók által elsajátítható, támogatott szakmák rendszerint egyáltalán nem piacképesek. Pedig az értelmi fogyatékosok többsége egyébként kiváló munkát végez, mert képesek a monoton munkavégzésre. Nem segít továbbá az sem, hogy sem a munkaerőpiac, sem pedig a társadalom nem túl toleráns, főleg akkor nem, ha valakin látszik a fogyatékossága. (Leiner Károly könyvében beszámol egy nagyon elkeserítő esetről: egyik volt tanítványát azért rúgták ki az egyik áruházból, mert egy vevő bepanaszolta, amiért néhány perccel tovább kellett várnia a felvágottjára.)
Az elkeserítő összkép ellenére léteznek azonban pozitív példák: például a Leiner Károly vezetésével több, mint tizenhét éve tartó pedagógiai kísérletnek köszönhetően, amiről a könyv második része számol be. A Zöld Béka Baráti Kör hétvégi programjain összekovácsolódó baráti társaság közel tízezer gyermeket, felnőttet, egészségest és fogyatékkal élőt mozgatott meg működésének tizenhét éve alatt. Az eredmények pedig országos szinten is példátlanok: a programban részt vevő közel 1200 fogyatékkal élő gyermek közül egy kivétellel valamennyi elvégezte iskoláit, szakmát szerzett. Mindez pedig a közösség megtartó erejének tulajdonítható, a Zöld Béka Baráti Kör tagjai valódi baráti társasággá, testvéri közösséggé kovácsolódtak, a mindennapi életben is motiválták, segítették, támogatták egymást. Érthetetlen, hogy a program eredményeit, módszereit miért nem alkalmazza széles körökben is a szakma, illetve miért nem építi be az oktatáspolitika a fogyatékkal élő gyermekek oktatására, fejlesztésére vonatkozó hivatalos tantervekbe. Az ország különböző részein saját erőből, egy-egy pedagógus önfeláldozó, elhivatott munkájának eredményeként indultak ugyan hasonló csoportok, azonban a módszer mégsem vált általánosan ismertté, ami hatalmas probléma.
A könyv harmadik részében a szerző összefoglaló gondolatai olvashatóak, amolyan belső töprengések, amik még inkább alátámasztják, hogy Leiner Károly milyen mély elköteleződéssel űzi hivatását. Ahogy egyik tanítványa egyszer nagyon találóan rámutatott, igazi Teréz apaként foglalkozik a legelesettebbekkel.
Az én gyermekeim húsba vágó, emellett nagyon tanulságos olvasmány. Az egyik legmegrázóbb rész talán az, amikor az értelmi fogyatékos Eszter, akit egyébként magára hagytak a szülei, kimarad az iskolából, mivel ő ápolja a nevelőotthonban izomsorvadásos szobatársát, aki végül a karjaiban hal meg. A kislány által átélt mély fájdalom emlékeztethet minket arra, hogy ezek a gyermekek bizony ugyanúgy éreznek fájdalmat és örömöt, mint mi, és ugyanolyan joguk van a teljes értékű élethez, mint egészséges társaiknak. A könyvben szereplő sorsok megismerésével pedig megérthetjük az okát annak a szinte fanatikus, hősies elhivatottságnak, amit a szerző érez, hiszen ezt a munkát, ahogy a róla készült portréfilm címe is sugallja: Nem lehet abbahagyni.
Izsó Zita