Mielőtt Magyarországra költöztünk, ha a nagyszüleimnél voltam, a nagymamám egész este meséket olvasott nekem. Noha már rég tudtam olvasni, és ha otthon voltam a szüleimnél, olvastam is mindent, ami csak a kezembe került, de nagymamámtól mindig a régi történeteket kértem. Ezek egyike volt a Kobak Könyve.
Azokat a meséket szerettem, amik hétköznapi gyerekekről (mint például a Szeleburdi család) vagy hétköznapi környezetben élő emberszerű állatokról szólnak (mint például a Mirr Murr és Oriza Triznyák). A Kobak volt számomra a tökéletes könyv. Hőse egy kezdetben óvodás, később kisiskolás fiú, Kobak, aki velem egykorú és hozzám hasonló körülmények között élt. A mesék többsége azzal kezdődik, hogy Kobak rajzol vagy gondol, kitalál valamit, ami kisebb-nagyobb bonyodalmakhoz vezet, amiket aztán a mese végére a maga módján megold. A legelső mesében (Nap-mese) Kobak napot rajzol, majd úgy érzi, szemet és szájat is kell rajzolnia a napnak, de az eredmény nem tetszik neki. Aztán kisfiút rajzol, de az sem tetszik neki. Úgyhogy addig játszik ezekkel az elemekkel, amíg el nem jut egy olyan megoldásig, amivel már elégedett. Kobak itt a világot és a saját határait fedezi fel, és ezt a felfedezőutat vele együtt járja be a mesét hallgató kisgyerek is. Sok olyan mese van, amiben Kobak rossz gyerek volt, önző vagy hazug, és bár ezek a mesék többnyire (igaz, nem mindig) azzal végződnek, hogy Kobak tanul a hibájából, ez a tanulság is játékos, és soha nincs az olvasó szájába rágva.
Nem tudom, hogy annak idején miért ragadott meg annyira a mesék finom szürrealitása, de emlékszem rá, mekkora örömöt jelentett számomra, hogy itt a vízipisztoly elindul vadászni, a kisautó megnő és igazi autó lesz belőle, hogy az összes játék és rajz beszélni és mozogni tud – és mindez a lehető legtermészetesebbnek tűnik. Amikor újraolvastam a könyvet, meglepett, hogy ez a látásmód mennyire befolyásolta azt, ahogy ma írás közben egy témát megközelítek.
De nemcsak erről a finom szürrealitásról érzem, hogy egy életre belém ívódott, hanem a meséket átjáró furcsa, keserédes szomorúságról is. Persze nehéz elválasztani a szöveg melankóliáját attól, hogy akkor, a nyolcvanas évek közepén-második felében a valódi Kobak, vagyis Hervay Gizella fia, már tíz éve halott volt. Az 1977-es bukaresti földrengésben hunyt el. Ezt annak idején is tudtam, emlékeztettem is rá magam. (Azt nem tudtam, hogy addigra már a mesék Mamája, Hervay Gizella is meghalt. Ő Budapesten lett öngyilkos 1982-ben.)
Talán túlzás a szöveget szomorúnak nevezni, de az biztos, hogy ezek a mesék nem csattannak ki a boldogságtól, annál jóval csendesebbek, lassúbbak. És hiába igyekszik Kobak, hiába igyekszik mindenki, a világban nem lehet minden tökéletes. Például a Traktor-mesében Kobak először meglát egy traktort, majd egy kisautót, és mindkettőről azt feltételezi, hogy pontosan úgy viselkednek, mint a gyerekek. Így végződik a mese:
– Az autó sem iszik tejet?
– Nem iszik.
– És nem eszik vajas kenyeret?
– Nem eszik.
– És nem alszik?
– Nem alszik.
– És nem megy óvodába?
– Nem megy.
– És nincs mamája?
– Nincs.
– Szegény autó, akkor ő is csak egy gép. De én azért a kicsi autómat megetetem és megitatom, lefektetem és sétálni viszem, hadd higgye, hogy van mamája.
Hozzájárulhat a mesék szomorúságához, hogy itt mindig csak Mama van, Papa sehol. Számomra ez rendjén valónak tűnt, mert Kobakot magammal azonosítottam, Mamát pedig nagymamámmal, akit egyébként is Mamának hívtam. De felnőttként olvasva a könyvet nem tudok nem gondolni időnként a hiányzó Papára.
Mindez ne riasszon el egyetlen mai szülőt sem attól, hogy próbát tegyen otthon Kobakkal. Ez a könyv tele van szeretettel, örömmel és életigenléssel. A befogadás – egyébként elhanyagolható – nehézsége ma legfeljebb az lehet, hogy néhány oldalanként felbukkan valami, ami a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Romániában jelentéses volt, de a 21. századi Magyarországon már nem az. Például a szombati munkanap, egy kis plasztelin vagy egy Dacia. (Igaz, utóbbiak az erdélyi gyerekek számára ma is ismerősek lehetnek.)
A könyv grafikai világa szintén szokatlan lehet a mai mesekönyveken edzett szemeknek. Nekem az 1973-as Kriterion kiadás van meg, amibe a rajzokat a gyimesközéploki Állomási Iskola I-IV. osztályos tanulói készítették Holló Barna rajztanár irányításával, ahogy az a könyv 4. oldalán fel van tüntetve. Ezek a vízfestékes rajzok pont olyanok, amiket én is gyártottam annak idején. Akkor egyáltalán nem tetszettek, sőt csúnyának találtam őket, de mégis azt éltem át, hogy ezek akár az én rajzaim is lehetnének, és ettől jó volt nézegetni őket.
Jó lenne hinni, hogy ma is vannak olyan gyerekek, akiknek a Kobak Könyve akkora élmény lehet, mint nekem volt annak idején. Mivel a könyvet 2014-ben újra kiadták, abban biztosak lehetünk, hogy sok gyerek könyvespolcára felkerül.
