Lovász Andrea – ahogy azt több recenzió is kiemeli[1] – a kortárs mesekritika egyik legjelentősebb figurája. Ennek oka legfőképpen az, hogy írásaiban a gyerekirodalmat nem egyfajta hierarchikus, alárendelt viszonyban mutatja meg, hanem a felnőttirodalommal egyenrangúként tekint rá (később arra is kitérünk, mennyiben állják meg a helyüket ezek a fogalmak, milyen kontextusban értendők). Így az értelmezői eszköztár is hasonló lesz: Lovász reagál az irodalomelméleti trendekre, de arra is, hogy az irodalomértelmezés interdiszciplinális is lehet.
Éppen ezen megfontolások mentén a Felnőtt gyerekirodalom elsősorban szakkönyv. Ezt erősítik a kerettanulmányok, szám szerint három (Kortárs klasszikusok – Bevezető a bevezetőhöz, Bevezető, Határátlépés – Előre tekintő zárszó), amelyek egyfajta összefoglalóként működnek, és a gyerekirodalom változásait folyamatában elemzik. A szerző kitekint a múltra, az 1970-es éveket és az azt követő két évtizedet emeli ki, annak legmeghatározóbb figuráival: Lázár Ervinnel, Csukás Istvánnal, Janikovszky Évával. „Ekkor stabilizálódtak a mára klasszikusnak tekintett alapelvek: tartalmi vonatkozásban a meseszerűség súlypontozta cselekményközpontúság, a hagyományos családmodellek keretei között mozgatott gyerekszereplők főhősként szerepeltetése, nyelvi megformálás tekintetében pedig a humor, az irónia és a gyereknyelv felértékelődése.” (11.) – fogalmaz. A következő sarokpontot a 2001–2002-es esztendőkre teszi, amikor is „[o]lyan „felnőtt írók” kezdtek el gyerekeknek írni, akik ismertségük miatt a gyerekirodalom remélt rangját is erősítették az összirodalmi kánonokon belül.” (12.) – említhetjük Szijj Ferencet, de Darvasi Lászlót is. Ezzel együtt több változás is kezdetét vette: megjelennek az eddig elhallgatott, tabutémák: a halál, elmúlás, a válás. Egyes szerzők (például Schein Gábor, Máté Angi vagy Jász Attila) már-már filozófiai igényű szövegekkel rukkolnak elő, amelyek világ- és létértelmezési stratégiákat kínálnak. Az intertextualitás, a nyelvi játék (szerző és olvasó közös játéka) a gyerekirodalomban is teret hódítanak. Emellett megjelenik a szabadvers – Lovász ezt emeli ki az utóbbi évek legnagyobb változásaként.
Az említett folyamatok több kérdést is implikálnak. Az egyik, és talán a kötet szempontjából (is) a legfontosabb kérdés: mi is az a gyerekirodalom? A szerző több bevett definíciót is felvillant: „A gyerekirodalom mint olyan létrejöttétől kezdve a „jóra tanítás” bűvkörében él, ami az aktuálisan domináns pedagógiai, gyereklélektani, illetve irodalomelméleti irányzatok függvényében kerül előtérbe, vagy szorul éppen háttérbe.” (9.) – szól az elméleti megfontolás, „[e]zzel szemben a gyakorlati szempontból értelmezett gyerekirodalom áll, mely szerint gyerekirodalom mindaz, amit a gyerekek szabadon választva, nem iskolai kereteken belül olvasnak.” (10.) A helyzet azonban ennél sokkal komplexebb, ahogy azt Lovász is igyekszik bemutatni, többek között a kötet magvát képező kritikákon keresztül. Maga a fogalom ezekben az esetekben ugyanis csak antinómiaként létezik, a „felnőtt” ellenpárjaként. Azonban az aktuális pedagógiai, szociológiai, pszichológiai, antropológiai nézetek a gyerekkort kitüntetett állapotként kezelik, sőt, az „örökidejű kölyökség” fogalmát is játékba hozzák. Lovász rámutat arra a paradoxonra, hogy a „Vegyük komolyan a gyereket!”-tételmondat a gyerekkor megszűnését is implikálhatja, hiszen felnőtt magatartásmódot vár el a gyerekről.
A helyzet tehát korán sem egyszerű. Nincs biztos recept arra, hogy hogyan is hozzunk létre gyerekirodalmat. Lovász kritikái, amelyek három fő egységbe rendeződnek (Mesék kora, Újrahangolás, Vitézkedő) remekül rámutatnak erre, és bizonyos értelemben megmutatják gyakorlatban azokat a dilemmákat, de értelmezői stratégiákat is, amelyeket az elméleti háttérben vázol fel a szerző. Nem úgy lesz valami gyerekirodalom, hogy belerakunk cukrot, sót, és mindent, mi jó. Ez ugyanis nem elég. A gyerekirodalom, hovatovább, a „jó” gyerekirodalom ugyanis képlékeny és mozgó fogalom. Lovász kritikái mintha azt sugallnák, hogy az egyetlen fokmérő, hogy működik-e a dolog. Ez pedig, jól tudjuk, általában az irodalom, tágabban értve pedig a művészetek univerzális fokmérője is.
Azt is kiemeli a szerző, hogy a gyerekirodalmat mindig felnőttek írják. Ezt a látszólag evidensnek tűnő mondatot fontos hangsúlyozni. A gyerekfilozófia jelzővel megstemplizett könyvek is elsősorban a felnőtteknek szólnak. A már emlegetett „működik-e” fontos része ugyanis, hogy a gyerek képes-e felérni a neki szánt tartalmat. Különböző életkorban különböző mentális képességekkel rendelkezik az ember. Kollár Árpád Milyen madár? című könyvével kapcsolatban például azt emeli ki Lovász, hogy noha az ajánlás öt éves kortól szól, a kötet mégis irreális asszociációs ugrásokat tartalmaz, amiket egy ideáltipikus gyerekolvasó nem feltétlenül tud követni. Ugyanez vonatkozik bizonyos mesékre is, amelyek azt az alapvető biztonságérzetet veszik el az olvasótól, amely az adott életkorban szükséges a lelki fejlődéshez.
Lovász Andrea könyve nem könnyű olvasmány. Majdnem lexikon – olvashatjuk az alcímben. És valóban, a Felnőtt gyerekirodalom tudományos igényű munka, amely nagyon jól bemutatja a gyerekirodalom változásait. Mert talán arról is van itt szó, hogy maga a gyerekirodalom nő fel. Olyan kapuk nyíltak meg, amelyek korábban, például a különböző műfaji elvárások következtében, nem voltak elérhetőek. Így lesz egyre átjárhatóbb az út az úgynevezett gyerek- és felnőttirodalom között. Viszont a folyamatnak megvan az a veszélye, hogy saját célközönségét veszti el/hagyja figyelmen kívül a gyerekirodalom. A kulcs tehát bevonni és bevonódni. Lovász szerint ugyanis a közös játék a felnőtt gyerekirodalom legfontosabb ismérve – „a játszó gyerekirodalom az igazán felnőtt gyerekirodalom” (42.).
Murzsa Tímea
[1] Gesztelyi Hermina: Fel kell-e nőni a gyerekirodalomnak?
http://kulter.hu/2015/08/fel-kell-e-nonie-a-gyerekirodalomnak/
Herczeg-Szép Szilvia: Újrahangolt gyerekirodalom
http://www.avorospostakocsi.hu/2015/10/01/ujrahangolt-gyerekirodalom/
