Keresztesi József eddig többnyire dalszövegeiről, kritikáiról volt ismert, de nemrég a Magvető Kiadónál megjelent Mit eszik a micsoda? című gyerekverskötete a műfaj legjobbjai közé teszi őt. A kötet keletkezéséről, arról, micsoda is a jó gyerekvers, illetve vers és gyerek viszonyáról is beszélgettünk vele.
Komoly ember miért vetemedik arra, hogy két kritikakötet és egy Rubin Szilárd-monográfia után gyerekverseket írjon?
Tulajdonképpen nem a saját ötletem volt. Elekes Dóra tette föl a kérdést 2011 tavaszán, hogy volna-e kedvem kisgyerekek számára verseket írni. Akkortájt ő egy gyerekkönyv-kiadónál dolgozott, és tervbe vettek egy kicsiknek szóló verses leporellósorozatot, ehhez kerestek szerzőket. Ez a sorozat végül nem látott napvilágot, de a felkérés nyomán születtek meg azok a négysorosok, amelyek később a könyvemben is helyet kaptak, egy közös cím alatt. Szóval én a gyerekkönyvszerzőknek nem ahhoz az alfajához tartozom, akik a saját gyerekeik számára kezdenek írni. Ha volt valami előzménye a dolognak, akkor azok már inkább a dalszövegeim, amelyek a JAK-füzetekben jelentek meg 2009-ben: Dóra ismerte ezeket, és ennek kapcsán jutottam az eszébe.
Mennyire volt tudatos, hogy ebből idővel kötet lesz? Milyen elv befolyásolta a szerkesztést, maradtak-e ki versek és miért?
A rövid versikék után hosszabbak is kezdtek születni, és gyanítható volt, hogy előbb-utóbb össze fog állni egy kötetre való. 2012 őszén az addig elkészült anyag alapján a Magvető rábólintott a kiadásra, de attól kezdve lelassultak az események. Azt találtam ki ugyanis, hogy a kötet felét egy hosszabb, Anyegin-strófában írott verses mese fogja kitenni, aztán ezzel persze nem haladtam abban a tempóban, ahogy azt elképzeltem. Ahányszor megkérdezték, hogy hol tartok vele, mindig azt válaszoltam, hogy a harmada még hátra van; ha most megkérdezed, akkor most is ugyanezt fogom válaszolni.
Versek ilyenformán nem maradtak ki a kötetből, sőt, igyekeztem mindent összeszedni, mert attól tartottam, hogy túl vékony lesz az anyag. Ami az illeti, még a kisebbik lányomtól is kölcsönkértem egy verset. A fiókból pedig előkapartam mindent, ami szóba jöhetett – a Utazás a piros traktoron című Edward Lear-hommage például nem is gyerekversnek indult. Annak idején hazánk EU-csatlakozásának az alkalmából született, a Litera felkérésére, és ebben a minőségében kapott helyet 2004-ben az Eurovízió című antológiában. Kihagyni tehát nem hagytam ki semmit, legföljebb olyan töredékeket, amelyek egyelőre megmaradtak kidolgozatlan ötleteknek. A szerkezet fő elve egyébként az volt, hogy a rövidebb, egyszerűbb négysorosoktól haladjunk az összetettebb versek felé.
A nagy pudingvadászat munkacím hogyan változott át egyszer csak Mit eszik a micsoda? kötetcímmé?
Szerepel ugyan egy pudingvadászatról szóló vers a kötetben, de ezt eredetileg arra szántam, hogy felvezetőként vagy összekötőként szolgáljon a hosszú verses meséhez. Az igazi pudingvadászat ugyanis majd abban veszi a kezdetét. Amikor tehát eldőlt, hogy csak a versek fognak megjelenni, a verses mese nem, A nagy pudingvadászat kötetcím okafogyottá vált.
Gondolom, kritikusként van elképzelésed arról, hogy körülbelül milyen a jó gyerekvers, milyen feltételeknek kell teljesülnie egy jó gyerekversnek. Írás közben ez a meglévő tudás nem okozott hátrányt?
Nem gondolnám, hogy bármiféle kritikai vagy elméleti ismeret hátrányt jelenthetne az alkotómunka során. Nekem legalábbis az efféle ismeretek folyton újabb és újabb ötletekkel szolgálnak. Egyébként is rengetegféle jó gyerekvers létezik; hogy az ember éppen milyet ír, az nem annyira előzetes elhatározás kérdése, inkább a saját képességeinek a természetéből fakad. És persze az alkotásban számtalan nem tudatosított vagy fel nem ismert motívum is közrejátszik. Van például egy hosszú versem – a kötet leghosszabb darabja –, amely egy éjszakai vonatútról szól. Csak jóval az elkészülte után ugrott be, hogy mialatt ezen dolgoztam, tudat alatt minden valószínűség szerint ott dolgoztak bennem Władysław Starewicz kísérteties bábanimációs filmjei.
Gyakori kérdés, de bátran megkérdezem: kik voltak az első tesztalanyai a verseknek, mennyire fogadtad el a kívülről érkező észrevételeket, tanácsokat, akár kritikai éllel megfogalmazott véleményeket?
A családom természetesen azonnal olvasta mindegyiket. A korai változathoz Elekes Dóra fűzött hasznos tanácsokat, és aztán persze a szerkesztőim is látták őket: a Magvetőben Turi Tímea, korábban pedig jó sokan, hiszen az idők során szinte a teljes anyag megjelent különböző folyóiratokban. Emellett Kőrizs Imre barátom is rendszeresen szekundált nekem, az eddig elkészült verses mesének minden ízületét alaposan végigropogtatta. A tanácsok egy részét, ahogy az lenni szokott, megfogadtam, más részét pedig nem; de miután elég sokat szoktam molyolni a saját írásaim fölött, minden kommentárért nagyon hálás vagyok.
Rendhagyó módon a kötethez kiadói felhívásra kerestetek illusztrátort. Hány jelentkező akadt, s miért esett végül a választás Adonyi Gáborra?
Százkilencvenkettő. Hozzám persze csak a kiadó által válogatott anyagok jutottak el, és ezeket átnézve javasoltam Gábort. Első pillantásra megtetszettek a munkái, az elevenségükön és a színvilágukon túl mindenekelőtt a humoruk miatt. Azt hiszem, számomra az volt a legfontosabb szempont, hogy olyan illusztrátort találjunk, akinek a humora jól illeszkedik a versek világához.
A kortárs gyerekirodalom az utóbbi időszakban voltaképp „porábúl megéledett”, markáns javulásokon ment át, új, eredeti, erős hangok jelentek meg, köszönhetően a felnőtt irodalomból érkező szerzőknek. Te milyennek látod az eddigi felhozatalt, akadnak-e személyes kedvencek, ötletadó minták?
Még boldogult szerkesztőkoromban sikerült szereznem egy remek válogatást a nagy angol nonszensz költők, Edward Lear és Hilaire Belloc verseiből, Havasi Attila, Varró Dániel és Vaskó Péter fordításában (a 2005 februári Jelenkorban kell keresni, ha valaki kíváncsi rájuk). Azt hiszem, ez az abszurd-nonszensz, ugyanakkor erősen zenei költészet lehet a minta. És akkor már a magyarok közül Varró Dániel és Havasi Attila költészete. Attila eddigi köteteinek a szerkesztője is én voltam. Tőle egész biztos, hogy rengeteget tanultam, nem is annyira a technikai dolgokat illetően, hanem inkább a gondolkodásmód tekintetében.
Mit gondolsz, a gyerekek nagyon hagyománytisztelőek, tehát ragaszkodnak a kötött formákhoz, a rímben írt, tartalom szempontjából konfliktus nélküli versekhez? Mennyire van szerinted létjogosultsága a szabadversnek a gyerekköltészetben, a gyerekek gondolkodása és a szülők prűdsége nem képez-e akadályt a határfeszegetésnek, a merészebb kísérletezéseknek?
Színházi közhely, hogy a gyerekközönség a legkegyetlenebb, mert ha unja, amit lát, nem feszélyezi magát és nem próbál viselkedni. A felnőttet már megnevelték, ő udvariasan végigunatkozza a darabot, vagy jobb esetben meglép a szünetben, de nem izeg-mozog és nem pusmog folyamatosan az előadás alatt. Ami az irodalmat illeti, az irodalom olyasvalami, ami játékba hív, és bárminek jogosultsága van, ami ennek eleget tesz. Azt viszont érdemes szem előtt tartani, hogy a gyerek mindenekelőtt élvezni akarja ezt a játékot, és nem lesz hajlandó elsajátítani előbb bizonyos speciális játékszabályokat, amire – mondjuk – egy Jókai- vagy egy Pynchon-olvasó rákényszerül. És ebből a szempontból mindegy is, hogy milyen a gyerekvers formája, vagy hogy tartalmaz-e konfliktust. Érdekli vagy nem érdekli a gyereket, szórakoztatja vagy sem, ez a kérdés. Ők éles és azonnali döntéseket hoznak, és persze nem hagyománytisztelők, mert értelemszerűen csak onnantól lehet hagyománytisztelő valaki, ha elsajátította azt a hagyományt, amit tisztelnie kellene.
És itt szerintem bukfencet vet a kérdés, hiszen épp a nehezebben hozzáférhető szerkezetek, a „merészebb kísérletezések” feltételezik azt, hogy az olvasó tudatosan csatlakozzon egy adott kísérletezés hagyományához. Éppen hogy a mondókához, a nyelvi lendülettel bíró szöveghez nem szükséges a hagyományismeret – a Két ló a betonon című Tamkó Sirató-klasszikus örök sláger, és nem előfeltételezi, hogy a gyerekem keményvonalas avantgardista legyen. Vagy ott van például a Csiribiri, csiribiri, zabszalma. Tartalmi szempontból nem túl sok kézzel fogható mozzanatot tartalmaz, viszont elsöprő nyelvi és ritmikai erővel bír. Ráolvasásszerű, ha tetszik, mágikus szöveg: és egy mágikus szöveg a természeténél fogva konfliktust teremt a környezetével. Nem tartalmazza, hanem generálja.
Tünet nálad a gyerekversírás, vagy maradandóan megfertőződtél vele, és netán a következő köteten gondolkodsz egy mesekönyvvel kiegészítve?
Erre a kérdésre most nem tudok válaszolni, mert ez nagyban függ ennek a kötetnek a sorsától. A hosszú verses mesét mindenképp szeretném befejezni, hiszen már elég sok munkám fekszik benne, konkrétan százegynéhány Anyegin-strófányi. A pécsi Bóbita Bábszínház alkotóival készítettünk egy zenés kis matinét a Mit eszik a micsoda? verseiből, amit szinte bármilyen helyszínen be lehet mutatni. Egyelőre itt tart a dolog, aztán majd meglátjuk.
Ayhan Gökhan