Csík Mónika: Szekrénylakók

– részlet-

Kerekerdő közepén, azaz a közepétől valamivel balra, a nagy vakondtúrás mögött három lépéssel hevert a földön egy faderék. Óriási, fekete szájú alagútra hasonlított. Körötte vadszederbokrok, előtte tisztás. Villám sújtott belé, régen, még zöldellő korában, később egy szélvihar ledöntötte, gyökerei kifordultak a földből. Kerekerdő állatai kezdetben elkerülték, riasztotta őket az égett fa kellemetlen szaga, a bogas gyökérgomoly, de idővel megszokták, sőt végig is heveredett egy-egy nyuszi rajta, ha sütött a nap. Odvas bensőjében is zajlott az élet. Népes bogárcsalád költözött belé, és hosszú hónapok munkájával lakájossá tették. Girbegurba járatokat rágtak maguknak az évgyűrűk közé. Ez a világ legpompásabb otthona, és mindent megtesznek, hogy az is maradjon, lelkendeztek a bogarak. Fel is osztották egymás közt a karbantartási feladatokat. Azok, akik nem szédültek a magasban, a faderék tetején lévő mohaszőnyeget tartották rendben, a legalaposabb tisztogatók a járatokból kotorták ki a port, az éberek pedig őrködtek. Egyetlen bogár ténfergett csak közöttük. Halandzsa. Ő nem vállalt magára semmilyen feladatot. Ha a mohászok találkoztak vele, és ráköszöntek, ő ezt válaszolta: Öt meg hét, az tizenkettő. Ha a portalanítók futottak vele össze, és megkérték, segítsen nekik, ezt motyogta: Kilencven osztva tízzel, az kilenc. Ha az őrszemek kérdezték tőle, látott-e idegent a faderék körül, így felelt: Háromszor öt meg kettő, az tizenhét. Prímszám. Apró bogár korában lepottyant a faderék tetejéről, biztos a fejére esett, akkor lett ilyen lüke, mondták az idősebb bogarak, és mivel úgy találták, hogy úgysem vehetik hasznát, hagyták, hadd halandzsázzon kedvére. Egy tavaszi reggelen Valódi Kétlábú telepedett le a faderékra. A Valódi Kétlábú (zsebében lévő névjegykártyája szerint prof. doc. Kötöttpulcsi Rezső – matematikus/biológus) épp a hátizsákjából készült kipakolni apró tégelyeit és üvegcséit, melyekbe mohamintákat akart gyűjteni, amikor halk mormolásra lett figyelmes. Ezerkétszázötvenhat meg nyolcszáznegyvenkilenc, az háromezer-harminc;nyolcezer-hétszázhúsz osztva négyszáztizenkettő és féllel az huszonegy egész és  egy-három-kilenc-három-kilenc-három…  Az idegen a hang forrását kereste, s igencsak meglepődött, amikor a mohaszőnyeg közepén felfedezte Halandzsát. Ilyen csudabogarat se látott még, ámuldozott a Valódi Kétlábú, azaz Kötöttpulcsi Rezső, és egy hirtelen mozdulattal nyakon csípte, majd egyik tégelyébe zárta zsákmányát. Ettől a naptól változott meg a különc bogár sorsa. A Valódi Kétlábú (Káer) ugyanis egy egyetemen dolgozott, ahová diákjai mulattatására magával vitte a bogarat, azonban amint  kiderült, hogy az bármilyen matematikai feladványt képes fejben megoldani, a gyakornokává tette. Kötöttpulcsi Rezső ráadásul megígérte, hogy ha sikerül útlevelet szerezni a bogárnak, felkészíti őt a következő matematikai olimpiára.

*

A Konyha nevű helyen titokzatos dolgok lakoznak. Csak a legbátrabbaknak ajánlott, hogy betegyék oda a lábukat, ugyanis a Konyhalények könnyen haragra gerjednek, ha felriasztják őket, vagy megzavarják valamelyiküket munkavégzés közben. Reggelente és esténként furcsa zajok szűrődnek ki odabentről, az ajtó tejüvegén át csak imbolygó árnyékokat láthat, aki kívülről leselkedik. A Konyhalények közül legveszélyesebb a hírhedt Gázőr Úr, aki, ha egy icipicit is bosszantja valami, mérgében tüzet fúj az orrlukján keresztül, és mindenkivel zsörtölődik, aki az útjába kerül. Talán csak Mosó Kati mer ellentmondani neki, ugyanis Mosó Kati óriási, akár egy hegy, vörös fény ül a szemében, a gyomrából hörgést hallani, és nagyot szökken, ha méregbe gurul.

A Konyhalények megfigyelték, hogy Gázőr Úr annyira nem is bánja, ha Mosó Kati néhanapján ellentmond neki. Ilyenkor Gázőr Úr letelepszik a gáztűzhely peremére, és heves szópárbajba bonyolódik Mosó Katival. Olyasféle dolgokról beszél neki, hogy a gáz őrzése a legfontosabb feladat a világon, és ha ő, Gázőr Úr, szíve összes melegével úgy kívánja, halványkék szirmú virág nyílik a gáztűzhelyen. Erre Mosó Kati valami hasonlót válaszol, hogy gázőrzés, ki hallott már ilyet, ez a haszontalanságok haszontalansága, a bögrék, tányérok, lábosok fürösztése bezzeg fontos feladat. Gázőr Úr ezt hallva szikrákat prüszköl, Mosó Kati pedig csuklani kezd, végül akkorát szökken, hogy beleremeg a Konyha nevű hely. Egy napon kettejük vitája majdnem siralmas véget ért. Gázőr Úr annyira felpaprikázódott, hogy szikra helyett véletlenül lángot tüsszentett, és kigyulladt a konyhafüggöny, Mamika habkönnyű csipkefüggönye. Roppant Gázláng, mi lesz ebből!? – rettent meg Gázőr Úr, és leszédült a tűzhely pereméről. Csiklandozz meg! – utasította Mosó Kati. Gázőr Úr tanácstalanul pislogott. Fogalma sem volt róla, hogyan kell csiklandani. Akkor bosszants fel, ahhoz legalább értesz! – nógatta Mosó Kati. Gázőr Úr hát újra belekezdett a gáz őrzésének fontosságáról szóló mesébe. Éppen a virágfakasztásos résznél tartott, amikor Mosó Kati üvölteni kezdett, hogy eléééééég, és nagyot szökkent. A rázkódástól felpattant a fedele, és a gyomrából habos víz csapott fel. Éppen időben. Sikerült eloltania a lángoló függönyt. Az ablakpárkányon álló muskátlikra és a konyharuha alatt szundikáló fánktésztára is loccsant valamicske. Lesz nemulass, ha Mamika betoppan, dünnyögte Gázőr Úr, és apró ugrásokkal eljutva a sarokig, eltűnt a szemetesvödör mögött.

*

A hagymakupolák városában minden egyes épületen vöröshagymafej formájú tető díszelgett. Egy olyan kukta tervezte őket, aki csak hagymából tudott ételeket készíteni, a szabadidejében pedig rajzolgatott. Egy napon meglátta a főszakács, hogy a kukta az olajsütő üst mögé bújva egy papírdarab fölé hajol, és szaporán körmöl. Miféle firkálmány ez, naplopók királya, termett ott hirtelenjében a megrettent kukta mellett, és kikapta kezéből a papírt. Tehát rajzolgatsz, hagymapucolás helyett, csavarta meg a fülét a kuktának, de ahogy alaposabban szemügyre vette a lapot, kezdett megtetszeni neki, amit látott rajta. Egészen érdekes forma, talán a cukrászok ki tudnának belőle hozni valamit, dünnyögte, és a fő cukrászmesterhez sietett. Az előbb összevont szemöldökkel, fejcsóválva tiltakozott, majd a főszakács nógatására bólintott. Gondolkodni kezdett. Karamellből nem lehet, nem elég mutatós, a keserű csokoládé túlságosan drága lenne, tejszínhab sem jöhet szóba, fölkapná a legkisebb szellő, de a pillecukor… a pillecukor talán megfelelne! Ekképpen morfondírozott, majd kiadta segédeinek a parancsot, és sebesen kotyvasztani kezdtek. Estére kelve elkészült az első hagymakupola. Szép, szép, de mire tudnánk felhasználni, töprengett a főszakács. Tetőnek szántam a galambdúcomra, kotyogott közbe a kukta. Tető! Ez az! A főszakács hármat perdült örömében. A város minden embere ilyen tetőt szeretne majd, mi pedig híresek leszünk, lelkendezett, és elrendelte, hogy az első tetőt helyezzék az ő házára. A város lakói csodájára jártak az új tetőnek. Milyen színes, milyen formás, akár a legszebb szivárvány, lelkendeztek. Hát még, ha megnyaljátok, egyből elmúlik a rossz kedvetek, bizonygatta a főszakács, és megengedte, hogy a népek megnyalják a cukorsüveget. Nem kérnek több csokit, süteményt, tejbegrízt, csak ilyen háztetőt szeretnének, kiáltották kórusban a gyerekek, a szülők pedig kezdetben dühösen vakaróztak, de a hisztitől kiborulva végül rábólintottak. Rövidesen minden házon ilyen tető díszelgett. Igen ám, csakhogy a torkos kölykök folyton nyalogatták, kisebb darabokat letörve ropogtatták a süvegeket, és ha nagyobb eső esett, a sűrű cseppek hatására a cukortetők olvadni kezdtek. Szivárványszín csermelyek csordogáltak a lefolyók rácsain, a gombóccá kerekedett gyerekek pedig amiatt keseregtek, hogy jaj, mind elfolyik a sok finomság. Egy hajnalon aztán arra ébredtek a városlakók, hogy elkopott fejük fölül a hagymakupola, a telihold nézett be mosolygós szemmel a gerendák között. Csak a kukta aludt tovább édesen. A tervrajzért kapott pénzből olyan palotát épített magának, amelynek tornyai az égig érnek, s a rajta lévő színes kupola is teljes szépségében pompázott. Hogyne pompázott volna, hiszen még idejében lefestette kedvenc konyhai alapanyagával, vízlepergető hagymakivonattal.

*

Még el sem kukorékolta a kakas a fél hetes ébresztőt, nyüzsgő forgataggá változott az utca. A tejeskocsi éles tututtolással jelzett a szabálytalankodó kerékpárosoknak, a lapkihordó fiú a kerítésen át célozta meg az összehajtott küldeménnyel a bejárati ajtó csengőgombját, a zöldséges nehéz ládákban cipelte standjához a friss árut, a mészárossegédek fütyörészve húzták fel a boltablakot takaró redőnyt, friss kenyérillat illant a park lombjai között, és jobb lába nagyujját mozgatva felébredt a szendergő Mikulásek is. Jó kis hangzavar, mondhatom, a hozzám hasonló művészekre bezzeg nincs tekintettel senki! Kit érdekel, hogy az esti föllépésre nem tudom kipihenni magam, dünnyögött, és kikecmergett hálókocsijából. Erős túlzással lehet így nevezni azt a kiégett autóroncsot, amely a hét nyárfából álló park közepén állott, és Mikulásek tűznyelő szálláshelyéül szolgált. Hálókocsi, jelentette ki Mikulásek az otthonára mutatva, és a járókelők ráhagyták, hiszen tudták, hogy Mikulásek szeret túlzásokba esni. Igencsak hűvös a mai reggel, állapította meg a tűznyelő mezítelen talppal a harmatos fűbe lépve, és nagy hirtelenjében vetett néhány cigánykereket. Elmegy harapni való után nézni, határozta el, miután kimelegedett. Tejfölös lángost falatozva tét vissza. Letelepedett az egyik nyárfa tövében, hátát nekivetve a fa törzsének, s csak akkor tűnt föl neki, hogy távollétében valaki egy sánta ruhafogast támasztott a kiégett autóroncs hátuljához. Közelebbről is szemügyre vette. Még csak ez hiányzott, egy kacattal több. Így is alig találom fel magam ebben a zsibvásárban, csúszott ki a száján, de egyebet nem tett hozzá, ugyanis a ruhafogas sértődötten rápirított. Kacat az eszed tokja, vaksi vagy netán? Nálamnál szebb és praktikusabb ruhafogast elképzelni sem lehet! Mikulásek nem is igen tudta ijedtében, mit válaszoljon erre, hát megkérdezte a ruhafogast, kér-e tejfölös lángost. Naná, felelte a ruhafogas, és bekapta a maradék lángoscsücsköt. Miután lenyelte, diszkréten böffentett. Nono, a böfögéssel tessék vigyázni, látod, hogy jártam, mikor a föllépésemre készülve megfeledkeztem magamról, mutatott Mikulásek a kiégett autóroncsra. Szép hálókocsi, mondta a ruhafogas, és megkérdezte, ezentúl neki hol lesz a helye odabenn, mert azt ugye nem várja el Mikulásek, hogy egy ilyen gyönyörű, fából faragott példány az ég alatt korhadozzon, hadarta, és az autóroncs belseje felé lesett. Ki kellene egy-két holmit tessékelni onnan, magam is szűkösen férek már el éjjelente, vakarta meg feje búbját a tűznyelő, de mivel szimpatikusnak találta a szemtelen ruhafogast, a kedvéért lomtalanítani kezdett. Előkerült két fölösleges üléstámla, három kerékkulcs, néhány csipkés női bugyogó, egy kettétört cirokseprű, öt üres befőttesüveg, egy fából faragott hintaló és néhány azonosíthatatlan holmi, amelyeket befedett a szutyok. Mennyi hely lett itt hirtelen, örvendezett Mikulásek, és nem győzött csodálkozni, hogy milyen pompásan illik a ruhafogas az anyósülés helyére, s ő maga is kellemesen elvan odabenn.

*

A Nemzetközi Kagylótalálkozóra özönlöttek a vendégek. Legtöbbjük meghívásra érkezett. Ők díszes belépőkártyát szorongatva vonultak végig a pompás liánlugas alatt, amely a bejárattól a színpadig kanyargott. Akadtak azonban közöttük kíváncsiak is, akik inkább kifizették a belépődíjat, csak hogy itt lehessenek, a lagúna legizgalmasabb eseményén. Villogtak a vakuk, fotósok sora igyekezett lefényképezni, amint egyik-másik híres vendég megbotlik menet közben, elbambulva csorgatja a nyálát, vagy egyszerűen csak neveletlenül viselkedik. Az ilyen vicces fotók kerültek leghamarabb az újságokba, az olvasók szerettek mosolyogni rajtuk.

Fésűkagyló gyönyörű estélyi ruhában érkezett. Kedvét szegte ugyan, hogy Kékkagylót többen fotózták, de amikor feltűnt neki, hogy Kékkagyló megkopott tavaly óta, ő bezzeg megőrizte csodás fényét, melengető bizsergést érzett a zsigerzacskója táján. Helyet foglalt a színpaddal szemben. Szabad ez itt ön mellett, kérdezte tőle valaki, de választ sem várva lehuppant a szomszédos székre. Kegyed meg miféle szerzet, nézett rajta végig Fésűkagyló. Hallóka vagyok, mutatkozott be az újonnan érkezett. Efféle piros göncöt életemben nem láttam, és olyan furcsán is áll, hüledezett Fésűkagyló. Biztosíthatom, hogy a központban én vagyok a legcsinosabb, válaszolta Hallóka. Miféle központban, értetlenkedett Fésűkagyló. Hát a Telefonközpontban. Fésűkagyló olyan bamba képet vágott, hogy a fotósok elkezdték fényképezni. Telefonközpontról soha nem hallottam, milyen hely az, firtatta Fésűkagyló. Pompás, a világ összes pletykáját meg lehet ott tudni, válaszolta Hallóka. Ó, csúszott ki Fésűkagyló száján. Én az Adriáról érkeztem. Eddig azt gondoltam, hogy a tengeri virágoktól, tarka halaktól, apró rákoktól, mérges medúzáktól hemzsegő Tengerfenéknél nincs érdekesebb hely, de abba a Telefonközpontba szívesen átköltöznék, tette hozzá. Hát cseréljünk, vetette fel Hallóka. Így történt, hogy a találkozóról Fésűkagyló a Telefonközpontba, a telefonkagyló a Tengerfenékre utazott. A gyönyörű, estélyi ruhás Fésűkagyló nagy szenzációt keltett a Telefonközpontban, mindenki rajta keresztül szeretett volna telefonálni, egy híres rendező még szerepet is ajánlott neki két kőkorszaki szakiról szóló rajzfilmben, s kisebb szépészeti beavatkozások után Távrecsegő művésznéven vált ismertté. Hallóka is megtalálta a tenger fenekén a szerencséjét, ugyanis egyszer, amint épp egy korallzátonynál áztatta magát, felfigyelt rá egy külföldi kellékes, és beszervezte őt valami Bob nevű tengeri szivacsról szóló sorozatba.

*

A belváros csendes utcájában nyílt egy aprócska cukrászda. Annyira kicsi volt, hogy a konyhában alkotó cukrászoknak fél lábon kellett állniuk, hogy mindketten elférjenek, és két vevőnek ki kellett mennie, hogy egy harmadik befurakodhasson az édességpultig. Icipicinek hívták a cukrászdát, hogy azok is ki tudják betűzni a nevét, akik a jobb utcasarok felől a bal utcasarok felé sétáltak. Bár Icipici a város legkisebb cukrászdája volt, ide tértek be legtöbben, ugyanis itt lehetett a legfinomabb édességeket kapni. A kirakatban napsárga képviselőfánkok, díszes karamelltorták, mézből és vagdalt dióból készített mesefigurák ingerelték a bámészkodókat, a belső pultok pedig krémesek és bélesek, zselék és mignonok, gyümölcskelyhek és pudingok alatt roskadoztak. Te vagy a legszebb, hízelgett az egyik cukrász az Epres Pudingnak, miközben díszes tálkára csúsztatta, és az édességpult közepére helyezte. Az Epres Puding rettentően vidám lett. A legszebb vagyok, a legszebb vagyok, hajtogatta. Hiába. Bár a vevők dicsérték, hogy milyen pompás a formája, szép a színe, ínycsiklandó az illata, senki nem merte megvenni, attól tartottak, hogy amire hazaérnek vele, szétpluttyad. Sokra megyek a szépségemmel, ha senki sem választ magának, kesergett az Epres Puding. Majd ő keres magának gazdát, határozta el végül, és egy alkalmas pillanatban lecsusszant a pultról. A síkos kövezeten eljutott az Icipici cukrászda bejáratáig, majd a következő ajtónyitásnál odakünn termett. Mivel a nyárdélutáni záportól még nedvesek voltak a járdák, könnyűszerrel elszlalomozott a folyópartig. A híd korlátjának dőlve szusszant egyet. Nahát, ez aztán a téma, lelkendezett az Epres Pudingot észrevéve egy kócos hajú vándorfotográfus, és azonnal készített róla néhány képet. Jobbról, balról, többféle beállításból is lefotózta, nem győzte dicsérni eközben. Remélem, olyan finom is, mint amilyen szép, motyogta végül, mintegy önmagának a kócos hajú vándorfotográfus, és a folyóvízbe mártotta legújabb múzsáját, meglögybölte, majd beleharapott. Ez az ízek íze, kurjantotta elragadtatva. Végre, sóhajtott az Epres Puding, és boldogságában megremegett. A kócos hajú vándorfotográfus kétszer is megnyalta a szájszélét, miután bekebelezte.