Minden antológia alapkérdése, hogy maga az összeállítás hozzátesz-e az egyes szövegekhez, hogy az egyes szövegek milyen viszonyban állnak egymással, megvilágítják-e vagy megkérdőjelezik, folytatják vagy ironizálják-e egymást. Egy meseantológia esetében fokozottan ez a kérdés, hiszen az eleve rövid terjedelmű mesék leggyakrabban összeállításokban, mesegyűjteményekben látnak napvilágot. Praktikusan nyilván szükség van újabb és újabb mesegyűjteményekre, hiszen az új és új nemzedékeknek mindig kellenek új mesekönyvek, a régeik elrongyolódnak, megfakulnak, és másfajta szövegekre és másfajta illusztrációkra van szükség. Ilyen értelemben tehát mindig indokolt új összeállításokat megjelentetni. Az irodalmi kérdés azonban az, hogy maga az összeállítás miben hoz újat, érdekeset, mit ad hozzá a mesékről való tudásunkhoz.
Az Egyszervolt című meseantológia összeállítói nagyon is tisztában voltak e kérdés jelentőségével, és tudatosan úgy állították össze a kötetet, ahogyan még sohasem kerültek, kerülhettek egymás mellé a közölt mesék. A könyv két ciklusa, az Egyszervolt … tegnap és az Egyszervolt … ma szándékosan és figyelemfelkeltő módon alkotnak egy könyvet. Mindkét ciklus külön-külön 12 mesét tartalmaz, együtt 24 mesét. A mitológiák és a mesék teljességet és rendet sugalló száma ez, a kerek, teljes világot jelenti. A szépen elrendezett, vilgáosan átlátható tartalomjegyzék külön kiemeli a párhuzamok rendszerét. Az egyes meséket nem érdemes megfeleltetni egymásnak, de a két ciklus egésze mintha kérdés–felelet viszonyban állna.
A két ciklus közötti távolság azáltal válik hatalmassá, hogy a tegnap meséi az európai és magyar meseirodalom klasszikusai: Grimm- és Andersen-mesék, valamint magyar népmesék. A tizenkettőből tíz népmese, a maradék kettő Andersen. És minden kiválasztott mese ismerős: talán a legismertebb, a magyar meseolvasó tudatában legevidensebben beleivódott történeteket olvashatjuk a Jancsi és Juliskától A kis kakas gyémánt félkrajcárjáig, A három kismalactól A rút kiskacsáig.
A ma ciklusában viszont a legújabb termés szerepel. A kihagyhatatlannak, megkerülhetetlennek tűnő, a nyelvváltást, a meséről való gondolkodást a magyar műmese-irodalomban forradalmasító Lázár Ervin az egyetlen nem élő szerző. A többiek nevét is érdemes felsorolni: Máté Angi, Dragomán György, Márton László, Baraczka Gergő, Borbáth Péter, Elekes Dóra, Víg Balázs, Csepregi János, Both Gabi, Kollár Árpád, Dávid Ádám. Zömmel a mai magyar irodalom fiatal nemzedékének tagjai, akik szemmel láthatóan élvezettel, örömmel írnak a gyerekeknek. Hangjukban van valami kedvesen szemtelen, történetfűzésük pedig mintha alárendelődne a nyelvi játékoknak, a mesei hang és az irónia megteremtésének vágyának. Nagyon távol áll mindenfajta didaxis tőlük, sokkal inkább játszanak a szavakkal, a mondatok ritmusával, szívesen kitalálnak neveket, lényeket, abszurd vagy csak fura helyzeteket.
Ha mérlegre akarnánk állítani a két ciklust, valószínűleg tévesen járnánk el. Hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy régi és mai meséket állít egymás mellé az antológia, hanem arról, hogy az európai és magyar meseirodalom klasszikus népmeséit, valamint tizenkét érdekes mai műmesét – ma 30-40-50 éves szerzők írásait – kellene összehasonlítanunk. Inkább az az érdekes, hogy hogyan változott az ízlésvilágunk, hogyan változnak a mesékkel szembeni elvárásaink, mesemondási és -olvasási szokásaink.
Az összeállítás másik fontos kérdése az lehet, hogy milyen szövegeket tesz közzé a gyűjtemény. Van egy rossz hagyománya a mesekiadásoknak, az ugyanis, hogy általában nem derül ki belőlük, hogy eredeti szöveget olvashatunk-e, műfordítást, átdolgozást vagy újraírást. Sajnos ebben a kötetben is így van ez: a tizenkét klasszikus mese közül hatról nem derül ki, hogy mi a szövegközlés alapja, hogy a magyar népmeséket melyik gyűjtőtől vagy feldolgozótól választották (holott tapasztaljuk, mennyire másként szól ugyanaz a történet Benedek Elek vagy Illyés Gyula megfogalmazásában), hogy a Jancsi és Juliskát, a Holle anyót, A kis hableányt vagy a Piroska és a farkast ki fordította, és átdolgozták-e „az ifjúság számára”. Öt mesét Esze Dóra átdolgozásában, egyet pedig Lackfi János egészen élvezetes, humoros átfogalmazásában közöl a kötet. Utóbbi már-már inkább a maiak közé illene, olyan erős a nyelvisége, és ezzel annyira átformálja a mesét. A többi klasszikus esetében ez az erős nyelv és a tudatos megformálás mintha hiányozna.
A könyv nagyon szép: Paulovkin Boglárka autonóm képi világot teremt, és ez a képi világ egységbe fogja a könyv két részét: ugyanazt a képnyelvet használja a rengeteg erdő, mint a panelrengeteg közepén lévő játszótér ábrázolásakor, és ez nagyon sokat számít abban, hogy egységesnek érezzük a könyvet. Vélhetően a szép képek, különösen a színes festmények kedvéért választotta a különleges formátumot és a vastagfényes papírt is az illusztrátor-könyvtervező. Ettől egyfelől gyönyörű, ajándékozható és igényes lett a kötet, másfelől viszont kevéssé praktikus: nehéz tartani, és ha nincs letámasztva, könnyen kifordul az ember kezéből. Nehéz így felolvasni belőle a gyerekeknek, holott mégiscsak ez lenne a célja. És jó lenne, ha a szülők és a gyerekek egyaránt olvasnának klasszikusokat és maiakat, népmeséket és műmeséket, üzenetet a sok évszázados közös tudásból, és bátran kezdeményező szövegeket mai íróktól – ahogyan ezt a könyv sugallja.
Fenyő D. György
