Természetközeli gyerekkorom volt.
Ez azt jelentette, hogy egyrészt egyfolytában kint voltam a természetben, ami az Alföld nyárfás erdőit, tágas, pacsirtás, bíbicvijjogásos pusztáit, susogó nádasait, hullámzó tavait jelentette. Másrészt azt, hogy minden állatot megfogtam, amit csak lehetett.
Volt varjam, aminek térdből levágta mindkét lábát a csapóvas (nem én tettem ki a csapdát, én csak a madarat találtam meg, ami nem tudott felrepülni előlem, mert nem tudta mivel elrúgni magát a földtől), volt fürjem, amit keltető gép keltett ki, és én neveltem fel csibekorától, volt vak csízem, kanárival keresztezett stiglicem, zöldikém, siklóm, cickányom, fácánom, mocsári teknősöm, naphalam, neveltünk fel fészekből kiszedett seregélyfiókát és fogtam a kezemben tollas gyurgyalag-fiókát. Gyönyörűek voltak, a gyurgyalagok Magyarország legegzotikusabb színű madarai, és még ma is felkapom a fejem, ha meghallom az égből távoli, édesen bugyborékoló hangjukat, ami mintha a gyerekkor mély tavából szólna, és keresni kezdem a szememmel a szemkápráztató magasságban sikló pontjaikat.
Emlékszem, az osztálytársaimmal alapítottunk egy állatvédő egyesületet is, az AÁÉ-t, vagyis az Abonyi Állatvédők Egyesületét. Meg volt bennünk a természet, az állatok iránti szeretet, ehhez kétség nem férhet, de sajnos nem védeni szerettük az állatokat, csak megfogni.
Ha a gyerekkoromra gondolok, a nádi rigó hangja is eszembe jut. Tavasztól nyár végéig ezt hallgattam, és nem csak nappal, hanem éjjel is, mert a nyitott ablakom alatt éjjel is megszólalt. Ha jól emlékszem, akkor volt legszebb a hangja.
Nem meglepő, ha Fekete István könyvei voltak a kedvenceim. Szerettem a Tüskevárat is, de igazi kedvencem a regény folytatása, a Téli berek volt. A Téli berek a hó miatt egy sokkal „elzártabb”, rejtélyesebb, keményebb világot jelenített meg. Többször elolvastam őket. Nyáron a Tüskevárat, télen a Téli berket. A kertünk végében egy nagy kiterjedésű nádas kezdődött, amiben nagyon sok időt töltöttem, vagy töltöttünk a barátaimmal. Tehát nekem is volt egy igazi, külön bejáratú Tüskeváram és Téli berkem. Ha kitettem a lábam a könyvbéli berekből, beléptem egy igaziba. De szerettem a Kelét is, ami egy gólyáról szól, ami képtelen volt elszállni a többiekkel délre, és egy telet az emberek között kellett eltöltenie. A Lutrát is szerettem, bár nekem vidrám nem volt, csak nutriám.
Gyerekkoromban, mint az előbbiekből is látható, valamilyen Gerald Durrelli kisállatkert eszménye lebegett a szemem előtt, akitől nagyon kedveltem A családom és egyéb állatfajták című regényét. De Durrellről eszembe jut az etológus Konrad Lorenz könyve is, a Salamon király gyűrűje, ami a kedvenceim közé tartozott.
Képzeljenek el egy kisfiút, aki az Állatvilág magazinokból kiszedett poszterekkel teleragasztott szobájában ül, és táskaírógépén állatokról szóló könyveket ír – de csak fél kézzel, mert a másikkal a tengeri malacát simogatja, amire akkoriban még nem voltam allergiás –, amikhez képzeletben egy saját kiadót is alapított, és úgy nevezett el, hogy Mini Zoo, és megkapják a harminc évvel ezelőtti önmagamat.
