„Ilyesmi is csak velünk történhet meg…” – ezzel a mondattal kezdődik és végződik Méhes György Leleplezem a családomat című családregénye. És bár az író rögtön meg is cáfolja a felütés és zárás érvényességét („Ezt szokták mondani az emberek. Pedig nem így van. Állandóan ilyesmik történnek valamennyiünkkel.” 5.), attól még mindez jól tükrözi az ember általános hozzáállását a szokatlan és váratlan szituációkhoz. Mert mindannyian úgy gondoljuk, hogy amit átélünk, az csakis ránk jellemző, kizárólag velünk fordulhat elő. Méhes könyvében azt bizonyítja, hogy ez mennyire nincs így, ezen kívül persze csak félkomolyan, de tanácsadói szándékai is vannak: „Művem egyébként tankönyvül szolgálhat kezdő családapák számára, hogyan kerülhetik el a családi élet zátonyait, örvényeit. Roppant sokat tanulhatnának belőle, de sajnos előre tudom, hogy egy fikarcnyit sem okulnak, s ugyanúgy beleesnek a csapdákba, ahogy beleestünk mi is.” (5.) Könyve olyan témákat dolgoz fel, amelyekben mindenki magára, és saját környezetére ismerhet. És a poén éppen ez: azt hisszük, hogy saját családi helyzetünk a legkaotikusabb, napi rutinunk a legkuszább és életünk a legbonyolultabb, de amikor megismerünk másokat, kicsit reálisabbá válik a kép, és belátjuk: mindenkinek hasonló sémákkal és kihívásokkal kell megküzdenie élete során. A különbség inkább a felfogásban van: van, akit megnyomorít, hogy nem pontosan abban a mederben folyik az élete, amit ő elképzelt, és van, aki próbál alkalmazkodni, de azt sem veszi a szívére, ha nem sikerül mindez. Kellő öniróniával szemlélődik, és tudja, jobban teszi, ha rugalmasan kezeli azt a számtalan történést, ami befolyással van rá. Pontosan ilyen figura az elbeszélőnk is, aki egy két gyermekes, szerető apa és férj, akinek kordában kell tartania állandóan változó családi életét. A hét fejezet életének meghatározó kihívásait taglalja. Azokat, amiken mindenkinek át kell esnie. Ilyen többek közt a költözés, az azt követő lakásfelújítás, a jogosítvány megszerzése, a spórolás jelensége és az utazás.
A Leleplezem a családomat kicsit olyan, mint a biciklizés, vagy a vezetés. Nehezen jön bele az ember, de ha megszokja, úgy megszereti, hogy aztán alig akarja abbahagyni. Lassan vesszük fel a vonalat, és az elbeszélés olykori modorosságait (beleértve azt is, amikor az énelbeszélő megszólítja olvasóját) is nehéz megszokni, de a kötet folyamatosan von be minket is a létrehozott világába, és egyre inkább úgy érezzük, szemlélődő helyett szereplővé avanzsáltunk. Aztán szinte már várjuk, hogy mi a következő témakör, mi a legújabb kaland, megoldatlan feladat vagy vicces jelenet. Igen, jelenet, mert úgy érezzük magunkat, akárcsak színházban lennénk. Bohózatokat, számos helyzet- és jellemkomikumot kapunk, amik közül több is tele van élettel, frappáns dialógusokkal, érzékletes és ötletes leírásokkal, és váratlan csattanókkal. Ezeknek köszönhetően valóban mosolyra is fakasztanak minket.
Persze mindezt nehéz egy egész könyvön keresztül fenntartani úgy, hogy a történetek és a fordulatok ne váljanak kiszámíthatóvá vagy lapossá. Sajnos itt is ez történik, a kötet végére mintha elfáradna a beszélő. Nem ülnek annyira a poénok, nem olyan élvezetesek a leírások, és a közhelyek száma is gyarapodik. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a korábbi fejezetekkel ellentétben a záró téma már sokkal inkább magának az utazás és a nyaralás aktusának kifejtése, mintsem a korábbiakhoz hasonlóan a család tagjai ehhez való viszonyulásának bemutatása. Az előző fejezetek során a témától függetlenül ugyanis a lényeget mindig a családtagok, az ők egymáshoz való viszonya, az egy család életében felmerülő sarkalatos kérdések, problémák, kihívások és feladatok adják. Éppen ez teszi az egészet érdekesebbé: nem csak azt olvassuk, hogy milyen nehéz költözni vagy jogosítványt szerezni, hanem azt, hogy ezeknek a folyamata milyen befolyással van a szereplők életére. Ahhoz, hogy a férj jogosítványt kapjon, mennyi plusz energiát kell mozgósítania a feleségnek, milyen áldozatokat kell vállalnia a gyerekeknek. Így nyerünk betekintést azokba a működési és érzelmi mechanizmusokba, amik együtt tartanak egy családot. De a fókusz mindvégig az emberen, a férjen, a feleségen, a gyerekeken van, az események csak eszközök. Az utolsó fejezet éppen ezért nyújt kevesebbet, mint a többi: ez a két tényező megcserélődik, és az utazás, valamint az ott látottak kerülnek a középpontba. Itt nem érezzük azt, hogy még egy lépéssel közelebb kerültünk azokhoz a szereplőkhöz, akiket egyre inkább megismertünk a regény folyamán.
Ennek ellenére általánosságban elmondható, hogy a jellemrajzok érzékletesen vannak ábrázolva és rendkívül életszerűek. A könnyed és sodró történetvezetés azonban sokszor beleesik saját csapdájába, és az az olvasó érzése, hogy rossz irányba viszi a lendület. Lényegtelen, vagy legalábbis az összkép szempontjából kevésbé fontos részletek vagy személyek kerülnek előtérbe, amik sem nem túl élvezetesek, sem nem árnyalják a helyzetet. Ilyen az, amikor a második fejezetben (Hont foglalunk) az elégségesnél sokkal több szó esik a hanyag és nemtörődöm mesteremberekről, akiknek a feladata lenne az új lakás felújítása. És ilyen az egész regényben meghatározó Vilmos atya személye, aki indokolatlanul lép elő főszereplővé. Ő az, aki szinte minden lényeges helyzetben felbukkan, és sokkal inkább feleslegesen hátráltatja az események gördülékeny továbbvitelét, mintsem elősegítené azt. Persze az világos, hogy ő egyfajta szimbólum, aki megtestesíti azt a család-barátot, aki minden háznál előfordul, és haszontalan tanácsokat ad anélkül, hogy bárki is kérné erre, mégis ezúttal fel-felbukkanó, állandósuló jelenléte indokolatlannak mondható.
Összegezve az eddig leírtakat elmondható, hogy Méhes György könyve egy érdekes és élvezetes olvasmány, melynek bár vannak hibái, mégis képes arra, hogy szórakoztasson és megnevettesse olvasóját, így teljesíti vállalt célját. A könyv végére érve pedig az az érzésünk, hogy az a görbe tükör, amit könyvével a szerző elénk szándékozik állítani, talán nem is annyira görbe. És ez így is van rendjén.
Barna Péter
