(Patrick Modiano: Catherine Certitude, Jean-Jacques Sempé rajzaival, fordította: Pacskovszky Zsolt, a versrészleteket fordította: Lackfi János, Móra Könyvkiadó, 2015.)
Patrick Modiano, a Catherine Certitude szerzője 2014-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklása a következő volt: „A legkevésbé megragadható emberi sorsokat idézi fel.” könyveiben az író. A rangos elismerés után Modiano műveinek kiadása Magyarországon is elkezdődött, méghozzá rohamtempóban (ezt megelőzően mindössze három könyve jelent meg magyarul a több mint harmincból). A 2015-ös Catherine Certitude is ennek a folyamatnak a hatására született meg, Pacskovszky Zsolt fordításában.
A könyvecske mindössze nyolcvanegy oldalt számlál, a lapokat pedig sok esetben Jean-Jacques Sempé illusztráció töltik ki. Gyönyörű, lebegő, pasztellszínű rajzok, melyek tökéletesen illenek a Catherine Certitude-höz, sőt, sok esetben még fölé is nőnek. Ez a lebegés, a valóságtól való elrugaszkodás a legfőbb eleme annak a világnak, amit Modiano megteremt. Az Akadémia a Nobel-díj odaítélésekor az „emlékezés művészetének” nevezte a szerző munkásságát, ez a Catherine Certitude esetében is nagyon hangsúlyos. A kiinduló helyzet, hogy Catherine, a harminc év körüli balett-táncosnő visszaemlékszik Párizsban töltött gyermekkorára: „Amerikában olyan távolinak tűnt nekünk a Hauteville utcai üzlet és Casterade úr, hogy a végén már azt kérdeztük magunktól, vajon létezett-e egyáltalán.” (16.) Ha létezett is, akkor pedig valójában olyan volt-e, amilyenre Catherine visszaemlékszik? Emlékeit ugyanis nagy mértékben az határozza meg, hogy édesapja – aki ekkoriban egyedül nevelte őt Párizs X. kerületében ‒ hogyan látta az őket körülvevő embereket, lehetőségeket, Párizst, és a kislány Amerikában élő édesanyját.
A látás kapcsán elérünk a kis történet legfőbb szimbólumához: a szemüveghez. Catherine és édesapja egyaránt szemüvegesek, ez pedig minden szempontból meghatározza életüket. Egyrészt együvé tartozásuk jelképévé válik a tárgy – közös rituálék kapcsolódnak hozzá, például közösen zárják ki magukat a világból, mikor ebédnél leveszik a szemüvegüket: „Én két különböző világban élek, aszerint, hogy rajtam van-e a szemüvegem, vagy sem.” (35.) – fogalmaz egy ízben Catherine. A szemüveg levétele annyit jelent, hogy az ember elrugaszkodhat a földtől, nem kell a valósággal törődnie, tehát egyfajta menekülő útvonalként működik. Érdekes módon olyan mágikus erejűvé növi ki magát a tárgy, hogy Catherine még a visszaemlékező pozícióból is erőt tulajdonít neki történetmesélés közben: „Ancorena úr enyhén felvonta a szemöldökét. A felesége semmit sem hallott a napszemüvege mögött.” (57.)
Azonban emögött a finom és ezzel együtt súlytalannak tűnő történetnek van egy háttértörténete, amely ki-kibukkan a sorok mögül. Hogy Catherine szülei nem biztos, hogy üzleti megfontolásból nem élnek együtt, és költöztek két külön országba; hogy az apa, Georges életében akár lehetett egy másik nő, az a bizonyos légikisasszony, aki egy közös gyerekkori képen szerepel Catherine-nel és Casterade úrral, az apa munkatársával. A kötet szándékosan elfed bizonyos információkat – az apa foglalkozása sem derül ki, sőt, egy ízben azt olvashatjuk, hogy régebben nem Georges-nak, hanem Albertnak hívták. Bizonytalanság a kulcsszó, és erre rendkívül jól rímel, hogy a családot körülvevő világ mintha mégis a bizonyosságot kérné számon rajtuk. Vezetéknevüket úgy kapják, hogy Georges eredeti nevét („Cszersztisztcekvadze vagy Sercsetitudzsvili, Catherine nem emlékszik) a párizsi anyakönyvi hivatalban túl bonyolultnak tartják. Így lesz a családi név Certitude, azaz bizonyosság. De valami nagyon hasonlót kér számon Casterade úr is üzlettársán: „Nincs bátorsága ahhoz, hogy olyannak lássa a világot, amilyen. Fel kéne tenni a szemüvegét…” (13.) Magyarán szembe kellene néznie a valósággal, a bizonytalanság helyett a bizonyossal.
De nem csak a Certitude-családnak vannak meg a saját menekülő útvonalai. A sokat emlegetett Casterade, akit háta mögött csak Kullancsnak hív Georges ‒ hosszú felsőteste, barna haja, fekete szeme és levakarhatatlan jelleme miatt ‒, szintén rendelkezik egy saját, bejáratott mentőövvel. Ez pedig az irodalom, és főképpen a versírás. A férfi irodalmi és nyelvészeti tanulmányokat végzett korábban, tanárként is dolgozott, és több verseskötete jelent meg. Azonban mégis egy csomagküldő cég (bár a munkahely valódi mibenlétét nem ismerjük meg, csak annyit tudunk róla, hogy CASTERADE & CERTITUDE – Exp. – Trans. néven fut) munkatársaként dolgozik, művészi hajlamait pedig csak Catherine házi dolgozatain éli ki. Azonban, amikor elszavalja Certitude-éknek egy versét, bizonyos szempontból felveszi a saját „szemüvegét”, és elmenekül a valóságtól, ahol csak egy hivatalnok. Egy másik szereplő, Galina Diszmajlova, Catherine balett-tanára szintén egy megkreált álmot űz, azonban Casterade-dal ellentétben, ő meg is éli azt. Georges még ismerte azokból az időkből, mikor még Odette Marchalnak hívták, Párizsban táncolt, és nem volt orosz akcentusa. Mikor Catherine felveti apjának, hogy szólítsa valódi nevén a tanárnőt, az nemmel válaszol, és hozzáteszi: „Hadd álmodozzon, ő is, meg akik hozzá járnak, azok is…” (68).
Ez lehetne a kulcsmondata a Catherine Certitude-nek. Az álmodozás maga a „főszereplője” a műnek, amit nagyon jól visszatükröznek Jean-Jacques Sempének, A kis Nicolas legendás rajzolójának az illusztrációi. Ez az álmodozás és lebegtetés azonban egyszersmind mintha súlytalanná tenné a könyvet. Egy kedves kis történetet olvashatunk, ami azonban nem tud – és mintha nem is akarna – több lenni egy nem túl eseménydús visszaemlékezésnél. És habár ott munkál mögötte egy sejthető, és valójában a tragikumot is magában hordozó történet – amit például Nagy Boldizsár önéletrajzinak [szembenézés a hiteltelen apával], és ebben a formában unalmasnak vél –, de nem elég expliciten és kimunkáltan. Így kapunk egy minden tekintetben – lapminőségtől kezdve a betűtípusig – gyönyörű könyvtárgyat, amely azonban tényleg csak tárgy marad. Nem kap egy olyan prózai, de mégis csodálatos „varázserőt”, mint Catherine szemüvege.
Murzsa Tímea
