Bár túlontúl pesszimista vagyok ahhoz, hogy a folyamatot ne csak egymástól független, eltökélt maximalisták párhuzamos árral szemben úszásának lássam, ettől még tény: az utóbbi hónapokban sorra jelennek meg a legkülönbözőbb felületeken és formátumokban a jobbnál jobb, széles merítésű összefoglalások a kortárs gyermekirodalom tendenciáról. Aki ragaszkodik a könyvekhez, és a nagytotál mellett a közeli is érdekli, annak ott van Lovász Andrea Felnőtt gyermekirodalom (Cerkabella, 2015) című, a szerző munkásságának elmúlt másfél évtizedét rögzítő kötete, mely elméleti írások mellett mintegy ötven (!) könyvet vesz górcső alá; aki a képernyőt preferálja, vagy csak tíz szabad perce van egy átfogó pillantásra, az nagyon sok mindent megtudhat a vs.hu cikkéből a kortárs gyermekirodalom és a tabuk kapcsolatáról (a szerző Puskár Krisztián, de Szekeres Nikoletta is sokat segít neki); aki pedig beletenyerelne az élő, a zajló irodalomba, sok szájból hallana sok műfajban sokfélét, annak nem kell jobb az Irodalmi Szemle májusi, Hol volt, hol nem volt fedőnevű számánál.
A szlovákiai Irodalmi Szemle néhány éve, Szalay Zoltán regnálásának kezdetén esett át egy küllemet, tartalmat, koncepciót és attitűdöt egyként érintő vérfrissítésen (a borító koncepciója azóta az olvasók Facebook-szavazatai alapján még egyet lépett a letisztult formák felé), hogy aztán számok tucatjaival bizonyítsa, nem csak jelmondatában éber, nyitott és eleven. Ez a gyakorlatban gusztusosabb, kellemesebb érzésekkel kézbe vehető lapot, a szlovákiai magyar irodalom belvilágából való kifelé fordulást, és az új interpretációk, kötődések, témák és szerzők középpontba helyezését jelenti. A rögtön szemet szúró új borító ugyanakkor a legfontosabb, koncepcionális változásról is számot ad: a lap azon igyekezetéről, hogy minden hónapot más téma köré szervezzen. Akárhonnan nézzük, folyóirat-szerkesztő számára ez a legkeményebb feladatok egyike, a Szemlének azonban már nemegyszer sikerült átlagon felüli eredménnyel abszolválnia a feladatot, elég, ha csak a trash, a Bolaño, vagy a Pelevin köré szerveződő számokra gondolunk. E számok erőssége, hogy sokfelől, sok műfajban közelítenek a rendszerint friss, s néhol egészen szokatlan témához (pl. jog és irodalom kapcsolatához).
A sokszínűség a gyermekirodalmi számnak is sajátja, a heterogenitás azonban önmagában még nem érték. Azt már a tartalomjegyzék átfutásakor láthatjuk, hogy a szövegek jól átlátható okokból kerülnek egy blokkba (egy csoportot alkotnak például a „világmesék” Norvégiából, Japánból és Oroszországból, Vig Balázs meseregényrészlete egyben kiindulópont Ondrejčák Eszter a szerzővel való beszélgetéséhez), vagyis átgondolt, rendszerezett számmal van dolgunk, azonban – kötözködjünk tovább – önmagában még a rendszer megléte sem érték, máskülönben nem érezhetnénk komfortosan magunkat egy mexikói piacon, de feltétlenül élveznünk kellene egy koncepciózusan összeállított, de rossz szövegekből álló válogatást. Jelen esetben azonban nem csak arról van szó, hogy a szövegek önmagukban és egymás mellé rakva is élvezetesek, általában színvonalasak, de arról is, hogy olyanok, mint az indiai konyha, ahol az ezerféle fűszer összeállva egyetlen, rétegzett ízt ad ki: az egymással látszólag össze nem függő szövegek is összeérnek, amennyiben más-más nézőpontból, nyelven és eszközzel mondják ki, támasztják alá vagy épp ábrázolják ugyanazt az egy-egy fontos alapállítást. Mivel magam még münchauseni túlzással sem titulálhatom magam a gyerekirodalom szakértőjének, itt két ilyen, számomra érdekes ízről mesélnék – olyanokról, amik több, eltérő nézőpontú szövegben is visszatükröződtek. (Joggal vetődhet fel persze gyakorlott képzavarológusokban: mióta tud egy íz tükröződni? Hát, gondolhatnánk alibi után kutatva, legfeljebb egy olyan mesében, ahol a savanyú képű királyfi divatfotózásra készül. Alighanem azonban Lackfi Jánosnak, a vérbő, abszurd rapidmese és a vezetés közben is írás királyának ennyi, meg két piros lámpa is elég lenne, hogy az e számban is fellelhető A világ legrövidebb meséit újabbal bővítse…)
Az első és legfontosabb állítás az, hogy a gyerekirodalom igenis része, mégpedig szerves része az irodalomnak. Ez banalitásnak tűnhet, de a gyakorlatban nem az: elég, ha csak arra gondolunk, hogyan választhatóak le és szervezhetők ki az értelmezési hagyományból teljes életművek az ifjúsági irodalomba való „száműzéssel” (lásd mondjuk a Franciaországban abszolút kanonikus Jules Verne magyarországi pozícióit), hogy szorul háttérbe a gyerekirodalmi munkásság a kanonikus életművekben (lásd például Pilinszky meséinek periférikus helyét a Pilinszky-szakirodalomban, amire Halmi Annamária hívja fel a figyelmet a számban található tanulmányában), vagy hogy lehet „életkori börtönben” tartani egész műfajokat (mondjuk a bábszínházat). Felnőtt- és gyermekirodalom szétválasztása azonban nem csak azért problematikus, mert „gyerek” és „felnőtt” sem egyértelműen definiálható fogalmak (a „nem-felnőtt” fogalma életkorban egyre tágul, és egyre aprózódik: ma már külön korcsoportot alkotnak például a 11-12 éves tweenek), mert a kettő közti határvidék igen széles (beszédes ellentmondás például, hogy az ún. young adult fiction célközönsége a 12-18 éves korosztály), vagy mert a jó mesét gyerek és szülő egyaránt élvezheti, hanem azért is, mert a szerzői gárdák közt jelentékeny átfedések vannak. Ennek bizonyítására elég, ha átfutjuk a Tejbegríz című – e számban Petres Csizmadia Gabriella által, kiváló tanulmányban elemzett – gyerekirodalmi antológia tartalomjegyzékét (csak néhányan a szerzők közül: Garaczi László, Jász Attila, Zalán Tibor, Szécsi Noémi, Podmaniczky Szilárd, Cserna-Szabó András, Grecsó Krisztián, Turi Tímea). Hogy ezek a „felnőttirodalomban” is otthonos alkotók akkor sem tudnak kibújni a bőrükből, ha mesét írnak, az azt eredményezi, hogy az általuk alkotott szövegek „nyelvfelfogásukban, a nyelvi és tematikai tabuk feltörésében, maszkos megszólaláshoz való vonzódásukban a posztmodern irodalom szövegterében foglalnak helyet”, vagyis döntően ugyanazokat a tendenciákat követik, mint a felnőttirodalmi alkotások. (Petres Csizmadia, 67.) Ez ugyanakkor nem csak a 21. században, de korábban sem volt másként: már említett tanulmányában Halmi Annamária is felveti, a költő és meseíró Pilinszky között is több a hasonlóság, mint a különbség, vagy mint amit a műfajok alapján gondolhatnánk.
Miért meglepő ez, bármilyen egyszerűen is hangzik? Valószínűleg, mert valahol tudat alatt már annyira magunkévá tettük a fejlődés karteziánus paradigmáját (vagyis, hogy a kultúrák úgy fejlődnek, mint ahogy az egyes ember), hogy az irodalomra is alkalmazzuk. Ez ebben a szituációban azt jelenti, hogy a gyermekirodalmat tudat alatt amolyan „majdnem-irodalomnak” tekintjük, amit olvasójuk mellett jobb esetben szerzőjük is kinő majd, ha „valódi” irodalmat ír. (Ennyi erővel persze időskori lírát sem olvashatnánk nyugdíjasbérlet nélkül.) De vajon miért gondoljuk ezt? Bollobás Enikő a társadalmi-politikai hatalom felől közelítve a műfaji kirekesztéshez úgy látja, hogy „a »régi« irodalomtörténetek (…) esztétikai kategóriákra fordították le a hatalmi kategóriákat, s a kánonalkotók számos műfajt, szerzőt, illetve beszédmódot kizártak az irodalomból.” Szempontunkból biztató ugyanakkor, hogy „a posztstrukturalista és posztmodern irodalom- és kultúrkritikai irányzatok egyik feladata éppen az lett, hogy mintegy beírják a kánonba azokat, akik vagy amik mindeddig kizárattak”. Bényei Tamás az angol irodalom készülő magyar története kapcsán ezt így konkretizálja: „az angol irodalom új történetében helye van a Sherlock Holmes-történeteknek, a Micimackónak vagy A Gyűrűk Urának”. Ha tetszik tehát, azIrodalmi Szemle ezen száma hozzájárulás Micimackó betuszkolásához az irodalmi kánon homokbuckájába.
A Szemlében található szövegek ugyanakkor nemcsak azért fontosak, mert legitimizálják, visszaemelik a gyermekirodalmat az irodalom terébe, hanem azért is, mert a szövegek formálódásáról is sokat mondanak. Mindkét, a májusi számban található interjú olyan aktív interakciót sejtet író és olvasó (hallgató) között, ami jelentősen befolyásolja a szövegek szelektálását és megformálását. S itt nem csak az egyes számú tesztalanyok (vagyis a saját gyerekek) véleményének fontosságáról van szó az adott kötetek összeállításában (Kollár Árpád például a Milyen madár című kötete társalkotójaként saját lányát nevezi meg), hanem az évi esetenként több mint száz (!) író-olvasó találkozóról is, aminek hatásairól mind Lackfi János, mint Vig Balázs beszámol, s melyek a szöveg működésének (vagy nem működésének) állandó lakmuszpapírjai. Azt gondolom, kevés olyan műfaj van, ami ennyire figyelne potenciális olvasóközönsége véleményére, s fordítva: kevés olyan műfaj van, melyet ennyire aktívan tudnának befolyásolni olvasói. Hogy mi lehet ennek az oka? Talán nem járunk messze a valóságtól, ha úgy véljük, az olvasói hitel. A gyerekektől ugyanis szerencsére nemigen lehet számítani a nyílt véleménynyilvánítás olyan elmismásolására, amire később a bölcsészettudomány kiválóan megtanít.
Zelei Dávid
