Fotó: Szöllősi Mátyás
Jankovics Marcell a magyar animáció egyik legmeghatározóbb alakja. Vele beszélgettünk a magyar animáció helyzetéről, a vizuális nevelésről, s az is kiderült, milyen is, ha nincsen rózsa tövis nélkül.
Az ember tragédiájának bemutatója után adott interjúkban — a mű vagy az akkori világlátása miatt – több helyen meglehetősen pesszimistán nyilatkozott. Azóta ez módosult kissé, vagy változatlanul pesszimista?
Alapvetően jó humorérzékű, vidám ember vagyok, de ha hasonlókat kérdeznek, mindig elmondom, hogy sok dologtól szenvedek, kezdve a természeti kincsek kifosztásától a környezetszennyezésig bezárólag. Ezek pedig nem épp a derűre adnak okot.
Ellenben a most megjelent Képes bibliai történetek című könyve pozitív kicsengésű kell, hogy legyen. Ez a munka nem változtatta meg úgy, hogy némi optimizmust szabadítson fel Önben?
Általában pozitív szándékkal vagyok negatív. Széchenyi István volt ebben mindig az ideálom, aki saját depresszióját és nemzethalál-félelmeit képes volt aktív cselekvéssé változtatni. Amikor valaki el akar menni Magyarországról, mindig azt mondom neki, hogy van még dolgod, miért mész el? Itt van építenivaló, ne oda menj, ahol már „minden rendben van”. A negatív élethelyzetek arra kell, hogy inspiráljanak egy magyart, hogy a hazájában tegye a dolgát.
A magyar animáció az Ön munkásságának köszönhetően is legendás és varázslatos volt. Mennyi maradt mára ebből a varázsból, beszélhetünk-e még színvonalas magyar animációról?
Szerintem sok varázs maradt! Abszolút pozitív üzenet például, hogy a két művészeti egyetemnek a rektora rajzfilmes szakember. Az Iparművészeti Egyetemen Fülöp József a rektor, a Képzőművészeti Egyetemen pedig M. Tóth Géza. Ez is mutatja, hogy jóval nagyobb nálunk a megbecsülése az animációnak, mint máshol. A másik dolog, hogy óriásit változott a helyzet, ugyanis kevesebb lett a támogatás. Aki ma fejezi be a főiskolát, vagy akár egy diplomafilmmel nyer valamilyen rangos hazai vagy nemzetközi fesztiválon, utána állást nem nagyon talál, esetleg csak internetes munkát tud vállalni. Ugyanakkor lehet sejteni, hogy mi az út a művészi kibontakozáshoz, mégpedig a műhelyjellegű munka. Mi annak idején együtt voltunk, beleláttunk egymás munkáiba, segítettük egymást a stúdióban. Kialakult egy közösségi szerkezet, és ehhez még hozzájött, hogy együtt is dolgoztunk egy épületben. Minden áldott nap láttam, hogy hol tartunk, tehát egy élő kapcsolat működött köztünk. Ez a korszak a számítógép elterjedésével véget ért. Manapság a filmek többsége kincstári stílusban készül, az alkotók a világ különböző pontján irányítják a munkát, nincs köztük élő kapcsolat. A MOMÉ-n készült diplomafilmek azért is jók, mert a fiatalok együttműködnek, ott továbbra is létezik ez a műhelyszemlélet.
Ki tudna emelni néhány fiatal tehetséget?
Bucsi Réka, Ducki Tomek, Vácz Péter, utóbbitól a Nyuszi és Őz című animációt ajánlanám. Az ember az interneten nagyon sok komoly, figyelemreméltó munkával találkozhat. Látom, hogy rendben van a magyar animáció, csak az anyagi hozzájáruláson múlik, hogy mi tud kibontakozni.
A technikai újdonságokon túl milyen egyéb változások következtek be az animációban?
Nem ezeken kell lemérni a változásokat. Én például nem szeretem a három dimenziót. Esetleg úgy még elfogadom, ahogy a Jurassic Park című filmben vagy a Forrest Gump-ban használják az animációs megoldásokat. A Forrest Gump-ban művészi csodával ér fel a főhős életét szimbolizáló tollpihe a film elején és végén. Ha így használják az animációt, akkor az működik. Természetesen a digitalizálásnak nagyon sok pozitív oldala van. A tragédia utolsó harmada is hasonlóan készült.
A mai gyerekekről sok rosszat mondanak, — facebook-függés, számítógép-függés, felszínesség, nem sorolom tovább. Mit gondol, a mély jelentésű Jankovics-filmekre nyitottak a mai generációk? Érkeznek-e Önhöz pozitív visszajelzések?
Szerencsére elég sok jó értelmű visszajelzést kapok. Rossz a helyzet, de nem a gyerekek, hanem a nevelés miatt. Mondom a negatív példát. Egy bölcsészkarra járó lány az édesanyján keresztül azt üzente nekem, hogy miért nem „lightosabb” Az ember tragédiájának a szövege. Ettől rosszul lettem. Tudom, hogy annak a sornak a jelentése, hogy „Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel” kevés fiatalembernek nyilvánvaló. Ebben nem ő a hibás feltétlenül, hanem hogy nem használjuk sem azt a szót, hogy „ösztövér”, sem a hórihorgast, a „kútágas” ma már ismeretlen, és a „gém” sem létezik ebben a jelentésben. A régi nyelvet tanítani kellene. A Bibliát is nem egyszer újrafordítják, a Bánk bánt is szeretnék átírni, de ez értékcsökkentéssel jár. Arany János 250 évvel fiatalabb Shakespeare-nél, s ez utóbbit mégsem „fordítják” newspeakre.
Ez volt a negatív példa.
Igen, és hogy mondjam a pozitívat, azt figyeltem meg, hogy a kicsik vevők olyasmikre, amikre sokszor nem is gondolnánk. Százas nagyságrendben tudok példákat hozni, hogy a Fehérlófiától egészen kicsi gyerekek függővé váltak. Ez egy hatalmas elismerés a számomra.
Ahhoz, hogy a gyerekek befogadóbbak legyenek, pedagógiai forradalomra lenne szükség?
Igen. Jól látjuk, hogy az informatikai forradalommal felgyorsult a világ, és vele párhuzamosan a nyelv is úgy változik, hogy szinte követhetetlen. És itt nem a szlengszavak használatára gondolok elsősorban. A kicsi gyerekek bármikor megragadhatóak. Viszont súlyos gond, hogy negyedik osztály után a vizuális nevelésről azonnal áttérnek a fogalmi és a szövegértő gondolkodásra.
A fogalmi világlátás kiszoríthatja a szimbólumok helyes értelmezését.
Teljes mértékben! Tamás Menyhért írja – és ebben félig igaza van, – hogy a nyelvújítás fogalmivá akarta átrendezni a képes magyar nyelvet. Én inkább azt mondanám, hogy az egykori magyarnak nem voltak meg azok a civilizációs fogalmai, amelyek aztán végül beszabadultak a közbeszédbe.
Vannak-e a munkásságára kihatott, azt befolyásoló, gyerekkorában megismert mesék?
Hogyne, nagyon sok! Például a Sebők Zsigmond válogatásában megjelent A legszebb mesék című, Gara Arnold illusztrálta mesekönyv. Az első világháború előtt jelent meg. Gara Arnold a szecesszió mellett kötelezte el magát, érdekesség, hogy Gulácsynak volt a jó barátja. Ez a könyv egy fontos forrás nekem a gyerekkoromból. A szüleim megőrizték nekem a háború előtti Én újságom című lapot, abban Kaulbach metszeteitől Miki egeres karikatúrákig minden volt, azok szintén hatottak rám.
Jelenleg milyen munkák vannak napirenden?
Most a magyar szentekről tervezett sorozaton dolgozom. Éppen a Szent Erzsébetről szólót fejeztük be. Nem olyan régen miatta voltunk Sárospatakon. Központi kultuszhelye, onnan indul a Szent Erzsébet-zarándoklat, állítólag ott is született. Ha az ember belenéz a külföldi dokumentumokba, feltűnik neki, hogy a rózsáról kevés a szó, az valamiért nekik nem volt olyan fontos. A rózsa azért kap kiemelt szerepet magyar legendáiban, mert szentté avatása a rózsanyílás idejére esik. A népszokások is májusban ünnepelték. Ismert a közmondás: Nincsen rózsa tövis nélkül. Ennek a szegény szentnek a csodái tele vannak rózsaillattal, de az életében neki csak a tövis jutott. Erre az ellentétpárra épül fel maga a film, és ez egy próbálkozás is, hogy ismeretterjesztésbe hogyan lehet belevinni némi költészetet.
Arra kérem, fogalmazza meg, a szórakoztatáson túl mi az animáció eszenciája?
Az animáció egyik legnagyobb értéke, hogy nagyon rövid idő alatt lehet nagyon sok mindent a képekkel megmutatni. A gyerekek ezt általában értik. A János vitéznél történt, hogy a film bemutatója után tartottak egy találkozót a gyerekekkel. A tanító néni mondta, hogy lehet kérdezni a művész bácsitól. Arra a kérdésre, hogy mi tetszett a legjobban a filmben, az egyik kisfiú azt mondta, hogy neki az, amikor a film elején dübörögnek. A szerelmi jelenet, ugye, de ezt nem tudta a kisfiú, viszont megérezte a jelentőségét. Ettől kicsordult a könnyem. Rájöttem, hogy nem érteni kell a filmet, hanem érezni. Ha egy mű jó, akkor megfog, hatással van a nézőre, s ez a legfontosabb!
Ayhan Gökhan
