Tárkony arra gondolt, hogy többet már nem gondol semmire. Aztán arra, hogy az ott mégis csak egy hattyú volt. Aztán meg, hogy nem is az. Aztán, hogy hogyan került ide egy hattyú, ami nem is hattyú. Aztán megint arra gondolt, hogy inkább nem gondol semmire, különben be fog csavarodni.
Csak sajnos közben rájött, hogy az is gondolkodás, ha arra gondol, hogy többet nem gondol semmire. Megállapította hát, hogy mégis sokkal többet kellett volna otthon gyakorolnia a nem gondolkodós semmittevést.
Szerencsére Oregán morgolódása kirángatta őt ebből a kétségbeesett nemgondolkodós gondolkodásból.
Hogy nézzen már a lába elé. Ne csörtessen, mint egy kólikás vaddisznócsorda, különben megint elriasztja őt. Meg hogy ő mafla, ne motyogjon már olyan hangosan. Vagyis, motyogjon nyugodtan, de csak magában. Mert neki semmi kedve százegyedszer is visszajönni ide.
Aztán másnap hajnalban persze százegyedszer is ott toporogtak izgatottan a nyiladéknál a Félerdő párálló peremén. Remélve, hogy legalább egy pillanatra újra megpillanthatják őt, ha elkapni nem is sikerül. De miért is ne, talán éppen most fog sikerülni!
– Én még soha életemben nem láttam ilyen csodálatosat! — rontott be hozzájuk százegy nappal ezelőtt a Tündér.
Így kezdődött az egész.
Már akkor tudhatták volna, hogy ebből nagyon nagy baj lesz, hiszen a Tündér nem szokott se ki, se be rontani sehova. Egyáltalán, szóba se szokott állni velük, ha úgy tartotta úri kedve. Ha éppen nem portyázott valahol, csak heverészett naphosszat.
– Értsétek meg, nem bírom szemmel tartani őt. Segítenetek kell! Meg kell találnunk őt, értsétek meg!
kiabálta egyszerre sírós és egyszerre kacagós hangon. Még soha nem látták ilyen eszeveszettnek. Olyan volt, mint egy kalitkába zárt vadcsíz, akit teletömtek éneklő gyönggyel, és szétfeszítik a szomorú trillák. Ki kell tekernünk a nyakát, dalolta, értsétek meg, ki kell tekernünk a nyakát!
Ez a nyakkitekeréses dolog nem nagyon tetszett Tárkonynak. Igaz, fogalma sem volt, hogy miről is volt szó.
Hát arról volt szó, hogy Tündér mégis bement a Félerdőbe, mert azt hitte, rajta aztán nem fog ki. Hiába mondta a Kocsmáros, hogy senki se. Márpedig a Kocsmáros ritkán beszélt hülyeségeket. Annyira ritkán, hogy soha. Ő volt ugyanis a legbölcsebb ember a Völgyben, és ha szerinte ne menjenek, akkor semmiképpen.
Persze, hogy bementek. A Tündér addig dalolászott nekik száz nappal ezelőtt azon a fájdalmasan vidám hangján, hogy ő még ilyet soha életében, addig erőszakoskodott, addig fenyegetőzött, hogy végül mégis elkísérték a hajszára.
Ott volt Tárkony, ott volt Oregán, ott volt Lajos, ott volt Kunyera, ott volt Hentes Kopasz. És ott volt Csücsök is. Ő mindig mindenhova Tárkonnyal ment, ha akarta, ha nem. Most akarta, mert szerinte Csücsöknél nincs valóságosabb, ami jó, nagyon jó. Róla például sosem gondolta még, hogy egy hattyú lenne, vagy nem is az.
Jött volna Szörny is, de őt senki sem akarta a hátán cipelni ebben a sűrű erdőben, ezért százegy napig egyfolytában ott morgott rájuk Tárkony konyhájában, hogy megrepedt már belé a plafon.
A hajsza előtt alaposan fölszerelkezett a társaság. Ebben Lajos, a mindenes volt a legprofibb. Hozott postásgumit, gumipókot, szigetelőszalagot. Szerinte ezzel a három dologgal mindent meg lehet javítani, talán csak a vadcsízek eltört énekét nem.
Egész úton a Félerdő felé menet a Tündér arról dallikázott, hogy muszáj. Hogy értsék meg, egyszerűen ki kell tekerni. Oregánnak végül annyira elege lett ebből a szövegelésből, és az erdőszélen megragadta a gallérját.
Semmi nyakkitekerés! Csak akkor megyünk be veled az erdőbe, ha nem lesz semmi nyakkitekerés, megértetted?
De, értsétek meg, ennyi szépséget nem lehet elviselni, trillázott tovább Tündér.
Oregán tekert egy nagyot Tündér gallérján, hogy annak elkezdett lilulni a feje. Végül kénytelen volt nyüszítve bólogatni, hogy megértette, sajnos semmi nyakkitekerés.
A hajsza első napja pont olyan volt, akár a következő kilencvenkilenc. Hajnalban a nyiladéknál bevetették magukat a fák közé, és napnyugtakor ugyanott kivetette őket magából az erdő.
Közte káprázat és vacogás.
A Félerdő különben pontosan olyan volt, mint bármelyik másik erdő, csak mégsem olyan.
Mászkáltak galagonyabokrok között, lapultak szurdikokban, legurultak horhosokba, kémleltek bükkfaágon, tocsogtak vízmosásban, hasaltak vaddisznótúrásban, kúsztak száraz tűlevélen, trappoltak avarban, lovagoltak korhadt tuskón, szedtek makkot, gombát, kökényt és bodzabogyót.
Közben látták és mégsem látták őt, találták és mégsem találták őt.
Ha megpillanthatták, akár csak egy pillanatra is, fáradságot nem kímélve vették üldözőbe. Onnantól űzték, hajtották mindhiába naphosszat szálfák között, dzsindzsásban, csalitosban. Loholtak, mint egy agár, forrt a vérük, a szemük szikrát vetett, cserzett bőrükön patakokban folyt a veríték, tüskés bokrok ágai martak az arcukba.
Aznap éjjel mégis büdösen és boldogan zuhantak ágyba, habár nem sikerült elkapniuk őt.
De ha nyomát se látták, nem sejtették, merre bujkál, csak gubbasztott a kedvük egész nap, alig ettek, kevés mohavizet jó, ha nyaltak, szálfák derekánál némán osontak.
Este a kádban hosszan sikálták bőrükről az erdőszagot, tiszta ágyneműt húztak, hajnalig forgolódtak.
Te, Tündér, te kákabelű, kit is, mit is keresünk valójában? — rogyott le a százegyedik napon Oregán egy gümőgombára.
– Hogyhogy kit, hát őt! — nézett rá mélán Tündér.
– Jó, jó, de mégis, kiféle, miféle? — kapta most már fel a fejét fújtatva Lajos is. – Mert hogy én láttam, de sosem láttam, találtam de sosem találtam.
Hirtelen senki sem értette, hogyhogy csak a százegyedik napon jutott eszükbe ez a kérdés.
– Hát, izé. Hát egyszer ilyen féle, másszor olyan féle. Olyan féleség, — csücsörített Tündér, — de mindig és mindenhol olyan gyönyörűséges, hogy ki kell…
Oregán erre galléron ragadta.
– Mi van, ha csak egy hattyú, vagy nem is az? — kérdezte Tárkony tétován.
– Már hogy lenne hattyú! — nézett rá csodálkozva Kunyera, amikor egy csodálatosan száraz kenyérvég, vagy valami olyasféle.
– Nana! Inkább egy gyönyörűséges valami. Láttam ezzel a két szemmel a vízmosásnál! — háborgott Oregán. – Vagyis, mintha láttam volna olyasféleséget…
Ez volt, az volt, amaz volt, látták, volna, szinte. Féleség volt, az bizony vagy aligha, mondták egymás szavába vágva.
– És ha én még nem láttam, — kérdezte szégyenlősen Csücsök, — az nagy baj, ha én nem láttam még egyszer sem őt?
A többiek döbbenten néztek rá. Az hogylehet, meg miazhogy? Százegy napja oson és lohol velük napkeltétől napnyugtáig itt a Félerdőben és még egyszer sem látta őt?
– Nem, még soha, — sütötte le a szemét.
– Ha te nem láttad őt, pedig mi szinte láttuk, akkor ő sem láthatott téged, pedig ő biztosan látott minket, — mondta Lajos.
– Igen, igen, igen! Viszont, viszont megfordítva, hogyha ő nem lát minket, akkor te látni fogod őt, — kuszálta tovább lelkesen Oregán Lajos gondolatmenetét.
– Igen, igen, igen! És ez csak egyet jelenthet, — kiáltotta Lajos, — hogy te…
– Hogy te vagy ő, — vágott közbe izgatottan Tündér, — és megremegtek az ujjai.
– Dehogy, te barom! — torkollta le Oregán, — akkor ez azt jelenti, hogy csakis Csücsök által cserkészhetjük be őt.
Tárkony nem igazán értette Oregán zseniális tervét, de nem mert ellenkezni, mert már mindenki remegett az izgalomtól. Mintha már a markukban érezték volna őt.
A zseniális terv az volt, hogy ők bizony többet nem caplatnak, hogy elkapják azt a féleséget. Hanem egyszerűen otthagyták Csücsököt az árvalányhajas tisztás közepén, ahol a százegy nap alatt a legtöbbször látták vagy nem látták őt.
Ők pedig mindannyian nyakig süppedtek a tisztás szélén lévő dagonyába, bekenték arcukat sárral, fejük búbjára rohadt avart szórtak és némán figyeltek.
És csak vártak.
És csak vártak.
És csak vártak.
Oregán, Lajos, Hentes Kopasz, Kunyera, Trákony és Csücsök aznap este ugyanazon a nyiladékon át távozott a Félerdőből örökre, ahol százegy nappal ezelőtt belevetették magukat.
Vidáman cuppogott a sár a talpuk alatt.
Miután beértek a Völgybe, Csücsök megkérdezte Tárkonytól, hogy haragszik-e rá. Az mondta, hogy nem, dehogy. Miért is haragudna.
Éjszaka a fejük búbjáig húzták a tiszta dunyhát.
