Legényfogó hadicsel
– Itt a vége, fuss el véle! – mondta az őrparancsnok, és az apród kezébe nyomta az utolsó gombolyag spárgát. Az apród már tudta a dolgát. Hetedik napja nem tett mást, csak fogta a madzag végét, aztán szaladt, hogy végigcikázzon vele a királyi város körül letűzött karók között.
Elégedetten figyelte ezt a hadvezér a palota ablakából. Büszkén jelentette is a királyának, aki nyugtalanul járkált körbe-körbe a trónteremben:
– Már csak egy fertályóra, s immár teljes az új védvonal, felséges királyom!
– Helyes, helyes – bólogatott a király, mégis aggodalmasan kérdezte meg: – Elég erős védvonal ez a szőlőkarók közé font kendermadzag? – kételkedett a király.
– Ennél nem lehet erősebb, felség. Más nyersanyag nincs a várban – tárta karját a hadvezér.
– Persze, persze – bólogatott a király – tudom én. A hegyünk köveiből vastag falakat húztunk. Az erdő fáiból rönkvárat építettünk. Idetereltük a folyót, hogy azzal töltsük meg a vizesárkot, az abból kihordott földből pedig magas sáncot emeltünk. A lőrésekben ágyúk, a falakon harcedzett zsoldos katonák, a várudvaron páncélos lovagok.
– Amit tudunk, megteszünk! – jelentette ki büszkén a hadvezér. – A környékbeli parasztifjakat is berendeltük szolgálatra!
– Afelől semmi kétség, hogy jó munkát végeztél – mondta a király, s azzal útjára bocsátotta a hadvezért.
Ám a király aggodalma jottányit sem csökkent, hiszen a szomszédos várakból napok óta érkeznek a szállást kérő menekülők, és szomorú híreket hoznak magukkal. Sosem látott ellenség ütött rajtuk. Sorra elfoglalta a házakat, az utcákat, s végül az egész vár az ellenség martalékává lett.
A legjobban persze az aggasztotta a királyt, hogy már a saját városából is hasonló híreket kapott: tegnapelőtt bezárkózott a kádár, tegnap a bognár és a kosárfonó. Egymás szomszédjában laknak mind, és abban a városrészén már lélek se jár az utcákon.
Nem csoda hát, hogy nyugtalanul rótta a köröket a király, s egyre csak hangosan sóhajtozott. Még az sem vigasztalta, hogy a minap hazatért a messzi egyetemvárosból a legféltettebb kincse, szépséges leánya. Sőt nem hogy nem vigasztalta, éppen hogy keserítette: éppen most látja újra, amikor ekkora vész közeleg!
A királynak már enni sem volt kedve. Hiába hozta az ételt maga a királykisasszony, a király hozzá sem nyúlt az ínycsiklandó sültekhez.
– Nem lesz ez így jó, Édesapám! – ingatta fejét a királykisasszony. – Harmadik napja nem eszik egy falatot sem. Mondja el, milyen bánat emészti, hátha segíteni tudnék!
– Ugyan, lányom, hogyan is tudnál te segíteni gyenge leány létedre, amikor azokat a várakat is erős falak vették körül, és azokat is ezernyi katona védte! – sopánkodott a király, miután elmesélte bánatának okát.
– Egyet se búsuljon, Édesapám, végére járok én ennek! – felelte a királykisasszony. – Ha ennek az ellenségnek nem állja útját sem erős várfal, se marcona hadsereg, akkor meglehet, éppen egy gyenge lányra volna szükség – mosolygott.
– Mire gondolsz leányom?
– Arra, hogy annak leszek a felesége, aki megmondja, hogyan álljuk útját az ellenségnek! – kuncogott.
– Ez igazán nemes felajánlás – bólintott a király -, és amint azt illik, én hozományul is adnám a fele királyságot, de félek, ez csak a tündérmesékben vezet sikerhez.
– Hát ha úgy van, s nem sikerül, akkor majd magam járok a végére! Mi másra volna jó az a sok tudomány, amit megszereztem, ha nem vehetem hasznát? Ha csak egy esély van rá, felkutatom a megoldást! – határozta el magát a királylány, s kuncogva hozzátette: – Azért csak hirdesse ki, felséges apám, ország-világ előtt, amit mondtam! Ki tudja, hátha vannak még igaz mesék is!
A szót pedig tett követte. Amíg a király közhírré tétette: annak adja fele királyságát, s a lánya kezét, aki megálljt parancsol az ellenségnek, a királylány felkészült, hogy útra keljen. Messzire viszont nem juthatott, mert a kancellár újabb rossz híreket hozott, s a király szigorúan megtiltotta, hogy lánya elhagyja a palotát. Megparancsolta a hadvezérnek, hogy a katonák minden áron tartóztassák fel a királykisasszonyt, ha megpróbálna kilépni a kapun.
Hanem ott, azon a kapun, ahol a királylány ki nem tehette a lábát, sorra léptek be a szerencsevadász királyfiak, hercegek és lovagok, hogy szerencsét próbáljanak. Egytől-egyig a harci sikereikkel büszkélkedtek, s mindenféle hadifelszerelésekben látták volna a megoldást. De hát, éppen ez a harci hevület mondott csődöt mindenütt másutt is.
A harmadik napon nagyon megelégelte ezt a királylány.
– „Kénytelen leszek túljárni a kapuőrök eszén!” – gondolta. – „Ha a palota kapuján ki-be járhat bárki-akárki, csak a királylány nem lépheti át a küszöböt, akkor majd szolgálónak öltözök!”
Így is tett. Ruhát cserélt a szobalánnyal, és egyszerűen kisétált a palotából. Az őrök a palota kapujában még tisztelegtek is neki.
Odakinn, a városban hatalmas tömeg kavargott. A királylány elsőre azt se tudta, merre induljon. Aztán célba vette a város bejáratát – azaz innen nézve a kijáratot-, mert arra gondolt, ha az ellenségnek nem állja útját hadsereg és erős várfal, másutt kell a baj forrását megtalálni! Elindult hát kifelé a városból. A kőfal kapujánál tisztelegtek neki a lovagok. A rönkvár kapujánál tisztelegtek a zsoldosok. Átjutott a vizesárok felvonóhídján is, ám a legújabb palánknál ő maga torpant meg. Ott semmi tisztelgés, csak hátát a kapufélfának támasztva ücsörgött az őr.
– Hát te, mit csinálsz itt?! – morcant rá a legényre.
– Rajzolgatok.
– És miért nem pattansz fel tisztelegve, katona?
– Egy szolgálólánynak tisztelegjek?! Hö-hö-hö – röcögött a legény. – Még ha a királylány volnál! Persze attól én még akkor sem lennék katona!
Hopp, ekkor kapott észbe a királylány, hogy ő most a legkevésbé sem látszik királylányak! Meg is örült ennek, mert így, hogy nem ismeri fel a legény, legalább őszintén elbeszélgethet vele. Tetszett is neki szerfelett a kackiás bajuszával és a pörge kalapjában, hát tovább faggatta:
– És mond csak, mi vagy akkor, ha nem vagy katona?
– Apród, de az is csak alighogy. Apám szántó én pedig pásztor vagyok, csak amiért a vész közeleg, a hadvezér berendelt szolgálatra.
– És mi akkor a feladatod, te Szántófia Pásztor? Nem titok?
– Nem titok. Ha ellenség jön, jelentem az Őrparancsnoknak, aztán kupán vágom.
– Kupán vágod az Őrparancsnokot?! – évődött a királylány.
– Nem őt, az ellenséget – nevetett az apród.
– És jött-e már ellenség? – firtatta tovább a szolgálónak öltözött királylány.
– Nem még, egy se.
– Fel se ismernéd! – csipkelődött a lány.
– Dehogynem! Elmagyarázta az Őrparancsnok: aki páncélt hord, akinél fegyver van, kinn marad, a többi bejöhet.
– Értem. És mit rajzolsz, megmutatod? – kíváncsiskodott tovább a királylány, s letelepedett a legény mellé.
– Mindenkit, aki erre jár – mutatta rajzait a legény. Volt azokon mindenféle népség. Férfi és asszony, gyerek és öreg, kereskedő, vándordiák, pék, molnár, szűrszabó – meg köztük egy fura figura, aki folyton újra előkerült.
– Jól rajzolsz, te pásztor! – csettintett elismerően az álruhás Királylány.
– Más pásztorok faragnak, én firkálok.
– De mondd csak, ki az, akit ilyen sokszor lerajzoltál?
– Soha nem rajzoltam le kétszer ugyanazt. Mindig csak azokat, akik befelé jöttek. Igaz, kifelé nem is ment senki, amióta itt vagyok. Te lennél az első – de tessék, te se mész sehová.
– Pedig minden harmadik-negyedik rajzodon ugyanaz a figura van! – mutatta a Királylány.
– Hm, tényleg – hümmögött az apród – észre se vettem. De nem is nagyon érdekel. Ha nem látszik ellenségnek, akkor nem törődöm vele.
A válasz hallatán a Királylány akkora cuppanós csókot adott a pásztornak, hogy az a füle hegyétől a lábujja körméig elpirult. Persze kukkot se értett se az egészből, megkérdeni pedig nem tudta, mire is vélje a dolgot, mert elszaladt a Királylány, s csak futtában kiáltott hátra:
– El ne mozdulj onnan!
Mivel az apród amúgy se ment volna sehova, hát szófogadón ott maradt, a Királykisasszony pedig hamarosan már apjának újságolta boldogan, hogy megtalálta az igazit!
– Kicsodát leányom? – hökkent meg a Király.
– Hát azt, aki tudja, ki az ellenség.
A Király rögvest összehívott minden udvari főméltóságot, hallgassák meg a Királylány előadását, aki először is megdicsérte a Hadvezért:
– Jó munkát végeznek a katonáid! A palotaőrség rendre megállított a királylányi ruhámban. Csak akkor engedtek ki, amikor szolgálónak öltöztem, és nem ismertek fel – tette hozzá. Ám akárha külhoni nyelven beszélne a Királylány, senki nem értette, mit akar ezzel mondani. Így hát folytatta.
– Ha fegyveres katona érkezik a városba, az őr menten kupán vágja, de az egyszeri jött-ment nyugalommal beléphet.
Megint csak értetlen tekintettel nézett rá Király, Hadvezér, Kancellár, mindenki, hiszen amit hallottak az így van rendjén.
– Óh, hát, nem értik kegyelmetek? Ha nem a várfalon át jött be az ellenség, fegyverrel és ostrommal, akkor csak egy lehet: békésen besétált a nyitott kapukon! Hozassák csak ide azt a daliás, kackiásbajuszú legényt a legkülső kapuból!
Úgy is lett.
Szegény pásztorlegény igen meg volt szeppenve, amikor a zsoldosok kemény marokkal megfogták, s egyenest a Király elé cipelték. El nem tudta képzelni, mit követett el, de igazán akkor ijedt meg, de nagyon, amikor a trónteremben rámutatott a Királylány:
– Ő az, aki tudja ki az ellenség!
– Nem tudok én semmit arról – mentegetőzött, ám a Királylány a szavába vágott.
– Dehogynem! Mutasd csak a rajzaidat, amit az őrségben készítettél!
– Hát ez hallatlan! – dörrent fel ennek hallatán a Hadvezér. – Hát így jöhetett be az ellenség, hogy őrködés helyett rajzolgattál! Ezért meglakolsz, ostoba paraszt!
A pásztorlegény ekkor már biztos volt benne, hogy a fejét veszik, ám a Királylány közbelépett.
– Lassan csak, Hadvezér! Éppen ez a fiú az, amelyik felfedezte az ellenséget! Igaz, még nem tud róla – kuncogott a királylány, aztán elmagyarázta, hogyan is van ez: – Ahogyan én kijutottam a palotából, amikor az őrök nem ismertek fel az álruhámban, az ellenség is pontosan úgy jutott be a várba. A baj tehát az, hogy hiába az erős várfalak, hiába a rengeteg harcedzett katona, ha nem ismerik fel az ellenséget. Az a mi nagy szerencsénk, hogy ez a derék legény mindenkit lerajzolt, aki a belépett a kapun. Így tehát azokon a képeken rajta van ellenség is!
Tátott szájjal néztek csak a főméltóságok, s elismerően bólogattak. „Nem hiába járt tehát a Királylány a messzi egyetemre, tényleg komoly tudományt szerzett!”
Ő pedig folytatta:
– Már csak a rajzokat kell megfigyelni, melyik arc a leggyanúsabb. Talán nem is lesz olyan nehéz! Nézzék csak meg közelebbről! Van egy ronda fancsali pofa, ami legalább százszor felbukkan. Úgy hasonlítanak egymásra, mintha ikrek lennének, de egy egész hadseregnyi! Ez pedig felettébb gyanús… Egyet értenek-e? – kérdezte a Királylány, és miután mindenki bólogatott, a Hadvezérhez fordult.
– Hát tessék, Hadvezér, innentől magáé a feladat: ezeket kell elkapni.
– De hát honnan fogják felismerni a katonáim, ha álruhában vannak?
A Királylány csak erre várt, hogy végre feltehesse kérdését a pásztorlegénynek:
– Halljuk, mit mondasz te erre, Szántófia Pásztor? – s közben erősen sürgetőzve integetett és bólogatott a legény felé, vágja rá a megoldást. – Hogyan fogják felismerni a várvédő zsoldosok az ellenséget, ha nincsen képük róla?!
– Hááát… – vakargatta fejét a pörgekalap alatt a legény, aztán kis töprengés után csak kibökte – odaadom a katonáknak a rajzaimat, akkor már felismerik.
– Na ugye, hogy te vagy az aki, tudja az ellenszert! – kiáltott boldogan a Királylány, s örömében még perdült is egyet. – Neked jár a jutalom! – libbent a legényhez, s újabb csókot cuppantott az arcára.
– No, ezzel azért még várjunk csak egy kicsikét – avatkozott közbe a Király. – Lássuk meg előbb, hogy beválik-e a taktika! – mondta.
A legény tehát kiosztotta az egyforma pofákat ábrázoló rajzokat, a katonák pedig végigkutatták a város minden szegletét. A képek alapján valóban egyszerűen megtalálták és könnyen ártalmatlanná tették az ellenséget, merthogy igazából igen nyápic alakok voltak azok a nagyon egyforma pofák. Egy álló hétbe telt mégis, mire mindet kipakolták a városból, mert addigra már igencsak elszaporodtak.
Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy fogyatkozni kezdett az az alattomos, sunyi népség, rögvest javulni kezdett a helyzet a városban. A központban alábbhagyott a forrongó nyüzsgés, visszatért az élet a kihalt városrészekbe, sorra nyitotta újra az ajtaját a kovács, a kerékgyártó, a kőfaragó, és mind, a többi mesterek.
Amikor a hét eltelt, és teljesen helyére zökkent az élet, magához hívta a lányát a Király, és így szólt hozzá:
– Most már látom, igazad lett lányom: vannak tündérmesék, amik valóra válnak, én pedig állom a szavamat. Legyen a fele királyságom a pásztorlegényé, s legyen övé a kezed is, ha te is úgy akarod.
A Királylány örömmel bólogatott, és hamar meg is tartották a hetedhét országra szóló lakodalmat. Aztán amikor a nagy ünnepség minden zaja elcsitult, azt mondta a Királylány az apjának.
– Most már elárulom, Édesapám, nem volt ez tündérmese, csak tudományos megközelítés! Alapos kutatás, leleményes következtetések, és a módszerek pontos alkalmazása. Ez az, ami eredményre vezet – kuncogott huncutul, s boldogan mosolygott újdonsült férjére. Az pedig, Szántófia Pásztor felekirály, azzal toldotta meg, hogy ő annyi rajzot készít az ellenség képéről, hogy minden ország minden városában, minden kapuőrnek jusson belőle, hogy még azelőtt elkaphassák a gazfickók grabancát, mielőtt a városba bejutnának.
– Na, látja Édesapám, ez se tündérmese! – toldotta hozzá a Királylány. – Ott a messzi egyetemvárosban azok a tudós doktorok ezt például úgy hívják, hogy megelőzés.
– Énfelőlem ők úgy hívják, ahogyan akarják – legyintett erre a Király. – Számomra mégiscsak tündérmesés ez a történet, hiszen azt mondhatom az ellenségre: egyszer volt, hol nem volt!
