A Lencsilány-képregények és a Dobozváros szerzője ezúttal egy nagyepikus trilógia első darabjával lépett színre, amiben minden benne van, ami egy jó ifjúsági urban fantasyhez kell: komplett, aprólékos világteremtés, nagyívű cselekmény, karakterfejlődés és az izgalom mellé bőven adagolt humor.
A sikeres ifjúsági regények titka, hogy az olvasót egy különbejáratú, jól felépített univerzumba kalauzolja, ami a miénktől deklaráltan különböző törvényekkel bír, és amely világnak kataklizmái, alakulásai leképezik a főhős (és az olvasó) belső világának történéseit (felnőtté válás, családi traumák feldolgozása, szerelem, stb.) Az ilyen sikerkönyvek a Gyűrűk Urától Narnia Krónikákon át a Harry Potterig a konkrét (és általában eposzi) cselekményen túl nagy hangsúlyt fektetnek a bemutatott varázslatos, meseszerű világ részletes leírására. (Gyakran térképekkel, ismertető mellékletekkel könnyítve az azzal való ismerkedést.) Ezek a varázsvilágok többnyire nem a semmiből ugranak a könyvbe, legtöbbször egy-egy nép meséi, mítoszai szolgálnak alapul, így lesz az ismeretlen világ mégis különösen ismerős, s épp ezért varázslatos.
Lakatos István második regényének igazi különlegessége is ebben az ügyes kézzel kreált világban rejlik. Az Óraverzum egyszerre használja a kilencvenes évek ponyvaregény- és képregénykultúrájában is szubkultúrát alkotó steampunk és clockpunk vizualitásának elemeit és a magyar népmese fordulatait, nyomokban pedig rejtői humort is tartalmaz.
Ennek a sejtelmes világnak az értelmező bemutatása már a könyv első lapján megkezdődik, ahol – sajátos műfaji elemként – megtalálható a könyv világának vázlatos térképe. (Sajnos ez az egyetlen illusztráció a könyvben, ami a képregényrajzolóként induló szerző és a vizuális tobzódásra alkalmat adó rafinált gépezetek és monumentális nagyjelenetek ismeretében óriási veszteség!) Az Óraverzum-ábra ugyanakkor jól ábrázolja a könyv kreatív hibrid-jellegét: a képen egyszerre fedezhetjük fel a keleti sámánkultúrák világfáját és a clockpunk-univerzum gigantikus óraművekben tobzódó mechanikáját. A steampunk és clockpunk lényege ugyanis egy olyan elképzelt párhuzamos univerzum, ahol az elektronika és a benzinmotor nem jelent meg, ehelyett a civilizáció gőz- és óraműveken alapul. A regény utal is egy korábbi, feltehetően fejlettebb, de a harcok során az alvilágba levetett civilizációra. A hatalmas Világtengelyből karok állnak ki, azok tartják és forgatják a bolygókat, lent az Arbor nevű alvilág, fent a Nap és a Világgép.
A történet főhőse egy apró, viharvert bolygó, a Seon uralkodócsaládjának legifjabb sarja, a nyolcéves Mirkó. Ugyan a könyv első fejezeteiben szinte csak rosszalkodik, a cselekményben folyamatosan megjelennek elszórt, baljós jelek. Mirkónak már az első fejezetben furcsa, kézrángással járó rohama lesz, és a különös, eget betöltő, repülő óriásamőba-szerű légfellérek vonulása sem ígér sok jót. Mire megszokjuk a könyv könnyed, gyerekcsínyekre alapozott humorát, egyszercsak váratlan fordulat következik, és az addig kedves, csilingelő körhintaként hömpölygő sztori vadul pörögni kezd, mi pedig alig győzünk kapaszkodni.
A könyv cselekménye éppolyan hibrid, mint az univerzuma: gyermeteg poénok és véres csatajelenetek, osztódással szaporodó óriásnyulak és alkoholista apa fér meg egymás mellett. Ami mégis összetartja és egységgé fésüli ezt a szövevényes, sok síkon kommunikáló történetet, az Lakatos ízes, jókedvű mesélőkedve. Magabiztosan egyensúlyoz: a regénynek megvan a maga súlya, tragikuma, tanulsága is, de mindezt karneváli, humoros könnyedséggel mondja el. Folyamatosan kizökkent, emlékeztet saját jelenlétére, így a regény nem lesz sem elkomolykodva, sem elviccelve: elmesélve annál inkább. Jó példa minderre Mirkó borzasztó családi háttere: az agresszív zsarnok, bolygóját és családját is romokba döntő nagypapával való küzdelem olyan sötét, borongós hangulatot kelt, hogy utána szinte sokkol a koronázási jelenet groteszk humora: Mirkó egy épp az imént a mélybe zuhant bolygó királya lesz, a szertartás pedig cirkuszi komédiások közreműködésével, abroncsból készített (de menő!) koronával és kolbászból készült jogarral megy végbe. Ez már annyira mosolyogtató, hogy a visszafelé oldja az előző jelenetek durva feszültségét is.
Lakatos tehát jól átgondolt, kreatív műfajt teremtve, biztos kézzel és érezhető örömmel vezet minket keresztül a történeten, és ugyanolyan kaján kárörömmel hagy minket magunkra annak sűrűjében. Mert ha valami felróható a regénynek, hogy mire igazán jól kiismerjük a szereplőket, belakjuk a vadonatúj, vagány óramű-világot, és a cselekmény is felpörög, vége a könyvnek. Az utolsó fejezetek pedig sokkal több kérdést hagynak maguk után, mint amennyit megválaszolnak. Azaz – napjaink sikerkönyveihez és -filmjeihez méltó módon – az Óraverzum első kötete is trilógiává bővül majd. Remélhetőleg nem évek múlva.
Amit várhatunk, az kétségtelenül nagyívű, epikus-kozmikus fejlődésregény, amelyben a legkisebb királyfi körül egyszerre változik meg a világ és ő maga is: egy különös jóslat legalábbis veszélyes, sötét dolgot jövendöl Mirkó kamaszkorában. A világ a pusztulás szélén, Mirkó és szinte főgonosz nagyapja között pedig hangsúlyosan sok a közös vonás – hasonlóan Harry Potter és Voldemort különös közelségéhez. Mindez egy olyan könyvben, ami úgy tud véresen komoly maradni, hogy közben nevet is magán. Gondoljunk csak az olyan fejezetcímekre, mint: “Tizenhetedik fejezet, amelyben döbbenetes fordulatok követik egymást, és Mirkó végre már nem csupán téblábol a történetben.”
Az Óraverzum bevezető darabja, a Tisztítótűz tehát erős, komplex, egyedi hangú elbeszélést ígér, de terjedelme ellenére is szinte csak bevezető a mesebeli óravilágba, ahol korosztálytól függetlenül szívesen időzik az olvasó. Olyan, mint egy vagányabb körhinta a vidámparkban: gyerekes szórakozást ígér, de mikor kiszállunk, forog velünk a világ.
Molnár Illés
