Fotó: Bach Máté (Vagány Históriák)
Második, Mesék a Teljességhez című mesekönyvedben gyakorlatilag a hős szerepét betöltő királlyal egy meseutazásban veszünk részt kalandról-kalandra. A mesék között versben írt Andersen- és népmese is szerepel. Mit jelentenek számodra ezek a mesék, mit tesznek hozzá a Teljességhez?
Mindig is vonzódtam a „történet a történetben” szerkezetű elbeszélésekhez, már a Macskakirálylányban is fontos szerepet kaptak a mesék a mesében, ebben a könyvemben pedig a főhős azért indul útnak, hogy felkeresse birodalma bölcseit, és segítségükkel mesékkel töltse meg a Teljesség könyvét. Ezúttal már létező mesékkel dolgoztam (ha nem is mind egyformán ismert), és arra törekedtem, hogy egy-egy meglepő nézőpontváltással hozzam közelebb őket az olvasóhoz. Egész más az öreg halászra és nagyravágyó feleségére úgy gondolni, mint őseinkre, akik miatt inkább elkerüljük még a „Nagy Víz” tájékát is, csak az aranyhallal ne kelljen többé szembe kerülni; és sokkal mulatságosabb a vitéz szabólegény „hetet egy csapásra” hencegését egyes szám első személyű elbeszélőtől meghallgatni… Talán azt is sikerült érzékeltetnem, hogy a mesebeli jó és rossz szereplők sem olyan vegytisztán fekete-fehérek, mint ahogyan hajlamosak vagyunk gondolni rájuk.
A királyfis meséket feldolgozó, megidéző mesekönyvek közül az elmúlt időszakból említésre érdemes Simon Réka Zsuzsanna: Ahány király, annyi mese és Dóka Péter: Lila királylány című kötete. Mindkét könyvben más megközelítésben olvashatunk királyokról, varázslatokról. Az egyediség a te könyvedre is jellemző. A Mesék a Teljességhez című könyvben van szépen adagolt izgalom, kihívás, kaland, s az egészet összefogó, bámulatos humor. Hogyan találtál rá erre a történetre?
A Mesék a Teljességhez tulajdonképpen a szülővé válás, a szülővé érés könyve. Valójában nem tettem mást, mint kiindultam egy ismert mesebeli szituációból: adott egy birodalom, benne király s királyné, és természetesen adott egy probléma is, különben nem volna mit megoldani. Ezúttal a probléma nem az, hogy a királyi pár gyermek után sóvárog, hanem az, hogy a meglévő gyermek valamitől szenved, gyógyírt kell találni a bajára. A megoldás elsőre egyszerűnek tűnik: meg kell tölteni a Teljesség könyvét, ám azonnal kezdetét veszi a bonyodalom, amint a király képtelen meghívni birodalma tizenkettedik bölcsét, a Tenger Boszorkányát. Az a király – legyünk akár a Csipkerózsika meséjében, akár egy mai mesében –, aki nem ért szót birodalma bölcseivel, nem jó király. Tehát a főhős utazása belső utazás is, a királlyá érésének útja. A felkeresett bölcseknek és az elhangzott történeteknek pedig van egy titkos íve. Aki figyel, észreveheti, hogy a félelmet nem ismerő hőstől, aki mindig fejjel megy a falnak, eljutunk a teljes önfeláldozás meséjéig, A kis hableányig: az éntől a feloldódásig, a fejtől a lábig.
A versben írt mesékről megtudjuk, hogy az élethez elengedhetetlenek. Ezzel némi pedagógiai felhívást teszel közzé a szülők felé, hogy ezekre és más mesékre is nagy szükség van a gyerekek egészséges lelki és szellemi fejlődéséhez. Tehát a mese a mai napig tanítói funkcióval bír? „Érdemes „használni” a mesét a mindennapi életben?
A mesékre nemcsak a gyerekek lelki fejlődéséhez van szükség, hanem mindannyiunk lelki fejlődéséhez. A mese alapvetően felnőtt műfaj, legalábbis az volt hosszú századokon át, és nem is olyan rég történt, hogy kiszorult a mindennapi életből, s csupán a gyerekszobák könyvespolcain maradt helye. Én inkább a népmesék segítő funkcióját hangsúlyoznám (a tanító olyan szigorúan hangzik), utat mutatnak, terelgetnek, vigasztalnak, és rád bízzák, elfogadod-e az útmutatást. Persze ez manapság már nem is olyan egyszerű, hiszen már nem beszélünk meséül; annál beszédesebb, ha mégis akad egy kedvencünk, amely komoly érzelmi hatással van ránk, amelynek hősével azonosulni tudunk – az a mese valószínűleg egy számunkra fontos kérdésre hordozza a választ. Mindezt szívesen hangsúlyozom interjúkban, szakmai beszélgetések során, de amikor írok, nem a szakértőnek kell szólnia belőlem.
Nagyon gondos, a pongyola stílust határozottan kerülő nyelven megírt mesekönyv a tiéd. Olyannyira, hogy egy-egy kevésbé használatos, cizelláltabb szó és kifejezés is megjelenik a szövegben. Ezzel mintha azt a régi hagyományt szeretnéd feleleveníteni, miszerint az olvasás segíti a szókincs bővítését és a „szép magyar beszédet.” Célja ez egy mesének? A kortárs gyerekkönyvekben mintha több hangsúlyt fektetnének a történetre, mint a nyelvre.
A verses meséim versformája felező tizenkettes. Ennek szép és ismert hagyományai vannak, ezért mertem – némi hezitálás után – a tizenkét bölcs közös beszédformájának, mondhatni, nyelvének választani, és úgy éreztem, bátran archaizálhatok a verses elbeszélésekben. Mindamellett próbáltam a bölcseknek egyéni hangvételt biztosítani, így akad köztük olyan, akinek egészen könnyed a stílusa.
Kétségtelenül fontos számomra a nyelv, és nemcsak a versmondatokat csiszolgatom nagy gonddal, de mind a mondanivaló, mind a forma szempontjából kerülném, hogy pedagógiai célokról beszéljünk.
„ – Ha egy boszorkánynak vagy tündérnek lejár az ideje, így szokás mondani. Elhajózott. Azt hiszem, ilyenkor hajóra szállnak, de hogy hová mennek, nem tudom.” Írod a Tizenegyedik mesében. Kiss Ottó Ati és a holdvilág című könyvében a meghalt nagypapa felköltözik az égbe. „…arra gondolt, milyen jó lesz majd, ha ő is megöregszik. Akkor összeszerelheti a különleges autót, és elrepülhet vele a holdra, hogy ő is segítsen Hanna kisasszonynak meggyújtani a holdlámpákat.” A halálról a felnőttek is keveset tudnak, ezért megfelelő tudás híján a szimbólumok segítségül hívása szükséges. Hogyan viszonyulnak szerinted a mai gyerekek a halálhoz, mennyire félnek tőle, s fontos-e, hogy egy mese, egy szöveg beszéljen róla?
Ennek a könyvnek nem kifejezetten témája a halál, bár valóban szó esik egy „elhajózott” boszorkányról, illetve tudjuk, hogy a királyné tündérnagymamája sincs már ezen a világon (mármint azon, amelyben a mese játszódik), ő is elment már. Az elhajózás motívuma nem feltétlenül egyedi, viszont azt sugallja, hogy ezek a lények valahol azért tovább élnek, léteznek, más formában. Hogy az emberek is „elhajóznak”-e, arról ez a mese nem beszél. Egyébiránt persze, fontos a gyerekekkel a halálról beszélni, hiszen foglalkoztatja őket. Hogy hogyan, az nehéz kérdés, és nemcsak azért, mert a felnőttek is keveset tudnak róla. Amit tudnak, az bizonyos értelemben túl sok, „nem gyereknek való”. Az én négyéves kislányom most jutott el abba a korba, hogy magától kezdi el firtatni, mi lesz, ha ő már nagy lesz, mi lesz, ha mi – a szülei – már nem leszünk. Rettentően el tud szomorodni. Ismerem ezt az érzést, én is sokszor megkértem a „tündérnagymamámat”, ígérje meg, hogy sosem hal meg. Furcsa, de nem emlékszem, mit mondott ő nekem ilyenkor (talán ígéretet tett…?), pedig jó volna valami kész választ bevetni, amivel megnyugtathatom a kislányom. De ilyen válasz nincs. A jó mesék sokat segíthetnek, a megfelelő metaforikus nyelv vigaszt nyújthat.
A mesekönyv végén az olvasó könnyen azt érezheti, hogy egy csalimesébe keveredett, ugyanis a mesegyűjtő-körútra elindult király az utolsó lapokon megtudja, miért is sírt valójában a kis királylány. Az utolsó, a tizenkettedik mese az előzményekről tudósít. Mintha itt finoman érzékeltetni szeretnéd, hogy nincsenek feleslegesen megtett utak, s ugyanez igaz lehet a képzelet szabad, akadálytalan áramlására is. Röviden: bátran és bizalommal induljanak el a gyerekek az ismeretlenbe?
Marie-Louise von Franz Női mesealakok című művében olvastam A hat hattyú című mese elemzésében egy szimbólumról. Emlékeztetőül: A hat hattyúban a főhősnő már épp a máglyahalál küszöbén áll, de épp letelik a hat év, amelyet némaságban kellett töltenie, arra szállnak a fivérei, a hattyúk, rájuk dobja nagy szenvedések árán a maga szőtte ingeket, s így megváltja őket. Egy fél ingujjal azonban nem készült el, így a legifjabb testvérnek a bal karja helyett hattyúszárnya marad. Azt írja Marie-Louise von Franz: „Indiában az atmant, az isteni szellemet – különösképp a világban jelenlévő formájában – gyakran szimbolizálja hattyú, amely a tenger fölött lebeg, és fél lába van csak a vízben. Ha a vízben lévő lábát is kihúzná, megszűnnék a világ. Mesénkben úgy áll a dolog, mintha az atman háromnegyed vagy öthatod részben a világban volna; viszont egy szárny a másik világban marad. Ha kész volna a bal ujj is, és az a szárny is karrá válnék, nem volna többé semmi kérdés vagy probléma. Hanem itt szellemi és vallási vonatkozásban valami még fennmarad, szinte kérdőjelként, amit sohasem kell feloldani; különben minden túl világos volna, és túlságosan leszögezett. Mindent tudna az ember, és az volna a halál.” Amit te az én mesémben „csalimesésnek” érzel – talán kicsit még csalódtál is? –, az nem más, mint az élet. Különben minden túl világos volna.
Ayhan Gökhan
