1.
A Születésnap és egy régi történet képei
Aznap kezdődött. Aznap volt a furcsa elkezdődések és talán a befejezések időszaka, aznap teljesedhettek ki azok a ferde pillanatok, amelyek kontinenseket űznek el a helyükről, vagy bírnak maradásra, esetleg bolygókat szédítenek meg.
Szóval. Aznap volt Lassú Báró, és láss csodát, Nagyapa születésnapja, bizony. Az egész Fahéjas kert csak úgy tüsszögött a misztikumtól, csattogott a feszültséggel teli melankóliától és a kettő között lebegő meg kavargó boldogságtól. Nagy napja volt ez az emberiségnek, és minden kertlakó tudta, ha jól csinálják a dolgukat, akár egy hónapig is eltarthat. Ebben a napban benne volt egy hónapnyi, sőt egy félévnyi, és ha jobban meggondolom egyévnyi idő, és ami a legfontosabb: ünnep esélye. És ehhez azt is kell tudni, hogy nagyon ritkán, kábé, huszonöt évente jött el ez a kettős születésnap, hogy miért, azt nem tudta és nem is firtatta senki. Nem is volt rá szükség. A lépeklényektől sem kérdezte meg senki, hogyan tudnak lépésekben lakni, Legyen Páltól sem, hogyan lett őkelme egy félreolvasás gyermeke. A Fahéjas kertben minden ilyesmi teljesen természetes volt, és az még a mai napig is. Itt más dolgokra figyeltek az emberek, manók és egyéb csodalények, sokkal mélyebb és ősibb ösvényt tapostak. Még a nagy kívülállónak számító színsárkányok is. Például, a színsárkány- krónikások feljegyezték, hogy ezeken a napokon biztosan sokkal könnyebben tudnak évszakokat teremteni – lágyabbak voltak az emberek érzései, bátrabban hömpölygött a levegőben a jó. Éppen ezért ilyenkor lehetett a legdrágább érzés-parfümöt elkészíteni, amiért még távoli bolygókról is képesek voltak elzarándokolni a dúsgazdag illatrajongók és a legfinnyásabb orrú vagy egyéb szaglószervű, khm.., specialisták. A születésnapi ébredésre legalább egy hétig készült ez a világ, ami olyan enyhére és elegánsra sikeredett, akár egy piknik a Tejúton.
Az Öreghölgycsillag éjszakai örömkönnyeit a báró kastélyának tetején strázsáló gyémántkakas szürcsölgette mint rendesen, az autópályák vigyázzba vágták magukat mint rendesen, és a Csoda is begördült a kastély elé, mint rendesen. Lujza, a szakácsnő kinézett az ablakon (mint rendesen), és lekiabált a busznak:
Remélem, nem a Hecc macskák küldtek valami szemtelen ajándékot már megint- dübörögte, miközben egy mérges és harapós buldog-virág alatt cserélete ki a vizet. Jujj, de harapós vagy ma,szentem!
A Csoda tülkölt egy vastagot, ami minden bizonnyal az jelentette, hogy nem.
Azok a gonosz Heccek, tüsszentőport kevertek a különleges fahéjba és azt küldték el születésnapi ajándék gyanánt a múlt héten, még jó, hogy belekóstoltam kicsit, mondhatom, három napig úgy tüsszögtem, hogy a porcelánok csárdást jártak az egész kastélyban, de még a szomszéd házakban is.
A Csoda tülkölt egy vastagot, ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy sajnálom.
Hát még én mennyire sajnálom, dühöngött tovább Lujza, a mókusaim majdnem elköltöztek a kötényem zsebéből. De csak kerüljenek a kezem közé azok a fránya viháncolók, lefagyasztom én a mosolyt a képükről, vagy lefogyasztom, meglásd.
A Csoda tülkölt egy vastagot, ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy rendben, és továbbgurult szépen.
Azoknak a macskáknak ilyen a természetük, fölösleges haragudni rájuk, kiabálta fel a buszmegállóból Lujzának a komornyik, akinek mindig elfelejtik a nevét, talán Dezső, ki tudja.
Tudom, tudom, válaszolta a szakácsnő megenyhülve. Örülök, hogy a nagy napon előkerültél te is, Dezső, már épp ideje volt.
Hogyan is hagyhatnám ki, Lujza, kicsit elaludtam tegnap, és lekéstem a Csodát, de most már itt vagyok és teszem a dolgom, mondta határozottan a komornyik, aztán el is tűnt a kastély kapujában, méghozzá olyan gyorsan, hogy fess fekete öltönye csak szaladt szikár alakja után. Teljesen olyan volt a tekintete, mint akit Károlynak hívnak.
Ezen a napon Lujzának nagyon sok dolga akadt, amellett, hogy elkészíttette a hatvannyolc fogásos ebédet, a szakácsnő nem bírta ki, hogy le ne ellenőrizze a szobalányok munkáját is. Igaz, a kastély szobái különös módon kitakarították magukat, de az idő elteltével, vagy hogy csak teszteljék a takarítókat, mindig hagytak egy kis port a sarkaikban, vagy a plafonjaik szélén, egészen leheletnyi foltokat, amiket szinte mindig csak Lujza erős szemei vettek észre.
Legalább ezen a fontos napon ne szórakozzatok már a szobalányokkal, simogatta meg könnyedén az ebédlő falát a szakácsnő. Legyen ma minden teljesen tiszta az épületben. Legyetek szívesek, na.
Mintha a falakban lévő csövek megkondultak volna válaszul.
Köszönöm, suttogta Lujza.
És megborzongva gondolt vissza arra a napra, mikor a Molkok, a gonosz gúnytörpék elbújtak valahogy Lassú Báró hálószobáinak sarkaiban, csak mert elfelejtették kitakarítani aznap, vagy nem voltak elég alaposak, és még az ő erős szemei is homályosan csillogtak.
A Molkok nagyon veszedelmesek, a házak szobáinak sarkaiban bújnak el, s mikor elalszik az ember, vagy varázsló, vagy bárki, kis darabkákban kiszipkázzák a jókedvét, és szétdobálják mindenfelé. Aztán jót mulatnak rajta, hogy milyen esetlen az ember a kiszipkázott és összedobált jókedvével, mennyire csetlik-botlik. És jaj annak, akinek elveszik egyetlen darabkája is.
A szakácsnő előtt úgy jelent meg az a nap, mintha egy kifestőkönyvet színezne éppen, egyre több szín és egyre több emlék élesedett és halványodott el a fejében. A hét nyolcadik napja volt éppen, egy pótnap, amit a nagy munkák, például aratás, szüret, vagy duhajozás után szokott néha az időhöz hozzácsíptetni a Báró.
Nem lehet sokszor visszaélni az idő türelmével, möszijők, szokta mondani ilyenkor a csodanemes.
Lujza akkor már korán reggel megállapította, hogy nagy a baj. Hogy valami bűzlik. A nappalinak például Camembert és sült erdélyi szalonna szaga volt, ez a spájz!, kiáltotta és átrohanta az egész kastélyt. Meglepve tapasztalta, hogy a szobák teljesen összekeveredtek, nem a megszokott rendben nyíltak egymásból vagy egymásba, a fürdőszobák úgy viselkedtek, mint a hálók, vagy a pincék, a nappali spájzként táncolt az épület közepén, a spájz pedig nappaliként. Hatalmas volt a zűrzavar. A szakácsnő csak a sokadik ajtónyitásra találta meg a Bárót, aki szürkén feküdt szivárványos ágyában, a hálószobaablakok leengedték a rolóikat és az istennek sem akarták engedni, hogy felhúzza őket. Lujza nem látta még ágyban feküdni a Bárót, pláne ilyen szürkén és szomorúan, ilyen sehogyan sem. Nem szóltak egymáshoz, Lujza nem tudott, úgy megijedt, úgy megroggyant benne valami egy pillanatra, a Bárónak csak egy bólintásra volt ereje, és tekintete a semmibe révedt. Kikászálódva a megroggyanásból, Lujza gyorsan értesítette Nagyapát, Gigerli mágust, meg Csendes doktort. Igen, ha jól emlékszik, pont ebben a sorrendben. A doktor megvizsgálta a nemest, de nem találta betegnek, Nagyapa nem vizsgálta meg, de ő betegnek találta, legalábbis annak érezte, és ahogy Gigerli mágus a Báró szemébe nézett, egyetértett Nagyapával. Csendes doktor megvizsgálta a szemét is, de semmi gyanúsat nem talált.
Csak a rosszkedv lepte meg, mondta Csendes, írok fel valami vidítót, de hangja nem csengett biztosan.
Aztán, mikor későeste Amália, a színsárkány eljött látogatóba, és próbálta jobb kedvre deríteni a Bárót meg a szoba színeit, meghallotta az első, emberi fül számára hallhatatlan gunyoros kacajt.
Hallatlan, sipította, ezek a Molkok! Na, de várjatok csak barátocskáim, zengte, majd elrepült és nem sokkal utána egy úgynevezett gúnyporszívóval állított be, és úgy kitakarította azokat a szörnyetegeket, hogy csak úgy nyekkentek mind. Az egyik molkot fülön is csípte, megparancsolta neki, hogy tegye szépen rendbe a jókedv-darabkákat, és láss csodát, minden helyre állt, az összezavarodott szobák is helyrejöttek, a Báró pedig régi tréfálkozós fényében ragyogott megint, és ontotta a köszönöm-öket. Azóta van minden szobában gúnyporszívó.
Igen, a porszívók, ébredt fel a révületből Lujza, ellenőrizni kell mindet!, és már sietett is az egyik nagyszoba felé. A szobában éppen Legyen Pál szerelt szorgosan.
Épp jókor, kedves Lujza, szólt Legyen, de mielőtt megkérdezné, mit keresek itt, a komornyik, a Dezső, vagy kicsoda hívott, mert eldugult az egyik gúnyporszívójuk. Fura alak az én mondom magának, azzal dicsekszik, hogy ő egy költő, de azt bárki mondhatja, nem igaz?, hadarta. Mondjuk, azt sem értem, hogyan lehet eldugulva ennyire a porszívójuk, amikor már rég nem használták, ennyi rosszindulatot már rég láttam, nem csoda, hogy eltömődött a szerkezet, jegyezte meg, és akkorát ütött a porszívó tetejére, hogy az szinte kiköhögte az összes gúnyport magából.
Jó napot, köszönt a szakácsnő, csak óvatosan azzal a szerszámmal, Legyen mester, nagyon messzire kellett elutaznunk érte. Jaj, bocsánat, kimondtam a nevét.
Igen, asszonyom, sikerült, füstölgött a mester, aki rögtön Lujza előtt termett, még a szerszám is kiesett a kezéből. Még párszor kimondja és nem tudom folytatni a munkám, morcoskodott tovább.
Tényleg ne haragudjon. De amit mond az nagyon furcsa, tette hozzá elgondolkodva, Lujza, majd otthagyta Pált, tegye csak a dolgát.
Nagyon furcsa, mondta, csak úgy magának. És pont most jut eszembe az a régi dolog, pont ma terjed el bennem az a régi érzés. Valami történni fog, valami váratlan rossz, ezt a gondolatot nem tudta kiűzni a fejéből. Ez a régi gondolat mondani akar valamit, járt a fejében, akkor is, mikor a harmincötödik fogást, a túróval töltött sült mérges kappant készítette éppen. Próbált minden részletre visszaemlékezni, és arra is, mikor, hol jutott eszébe a történet, hátha rájön, mit szeretne üzenni neki. De az ötvenhatodik fogásnál föladta. Hiába, túl buta vagyok én ehhez, beszélnem kell valakivel mielőbb. Ezen a napon nem történhet semmi rossz; semmi nehéz. Ezt még a Molkok se merik megtenni, morogta.
