Ez a mese egy kérdéssel kezdődik. Íme:
– Hát veled meg mi történt, kiskomám?
Az apró szürkebundás tétován pislogott fel a kérdezőre, aki az égből épp csak az imént ereszkedett le, megülve egy oldalára dőlt, ajtaját veszített, rozsdafoltos hűtőszekrényen.
– Hozzád beszélek, koma! – süvöltötte a fehér tollú madár, s fejét félrebillentve leste az alant kucorgót. – Miért vagy oly méla, mint akit fejbesuttyantottak?
A szürkebundás farka végétől az orra hegyéig megrázta magát.
– Tényleg sajog a kobakom – mondta csodálkozva. – Azt hiszem, valami ráeshetett.
A hűtőszekrényen ücsörgő madár komoran bólintott.
– Valóban akad itt elég vacak kacat, ami ezt tehette. A nevedre azért emlékszel?
A szürkebundás körülnézett, mintha azt remélné, hogy valahová fel van írva a neve. Csakhogy a környéken semmi mást nem látott, mint kidobott ócskaságok, rongyok, bútorok, papírok, nejlonzacskók, üres palackok, törött gépek és girbegurba drótok végtelenbe nyúló dombjait.
– Talán te tudod, ki vagyok – reménykedett az elveszett tappancsos.
– Fogalmam sincs – rázta meg narancsszín csőrét a madár, s közben valahová a messzeségbe nézett. – Csak az imént pillantottalak meg a magasból.
– Értem – sóhajtott a szürkebundás. – A kobakom még mindig sajog, a nevemre sem emlékszem, és azt sem tudom, hogyan kerültem ide, de azért köszönöm, jól vagyok.
– Helyes – biccentett a rátarti madár. – Az én nevem Vijjogánc.
– Örvendek. És mondd, ha szabad kérdenem, mi vagy te?
– Láthatod – hökkent meg Vijjogánc –, sirály vagyok. A tengerpartok nemes madara.
– Tenger? – szimatolt körbe a szürkebundás. – Az merre van?
Vijjogánc kissé zavartan borzolta fel a tollát.
– Ha tudnám, már rég nem beszélgetnék itt veled. Inkább a sós hullámok fölött szállnék és friss halra vadásznék. Úgy bizony, te fejbesuttyantott!
– Suttyantott… Sutyi – motyogta a szürkebundás. – Ez névnek se rossz! Amíg megtalálom az igazit, szólíts te is Sutyinak.
A sirály kelletlenül vont szárnyat.
– Jól van, legyél hát Sutyi. Most pedig bújj el, mert hamarosan jönnek a kétlábúak.
– Azok meg kik?
– Úgy tűnik, te tényleg mindent elfelejtettél – ámult Vijjogánc. – A kétlábúaké az egész világ. Ők vannak a legtöbben és ők a legerősebbek. Amit itt látsz, az csupa olyan dolog, amire nekik már nincs szükségük. Nekem viszont megengedik, hogy leszálljak és felcsipegessem, ami tetszik. A te fajtádat viszont nem szeretik.
Sutyi végignézett magán. Négy rózsaszín mancson állt, fekete orrából finom bajuszkák meredtek szerte, mögötte hosszú farkinca tekergett, a testét pedig fényes, szürke bunda fedte.
– Miért, Vijjogánc, milyen az én fajtám? – kérdezte végül megszeppenve.
– Hát még erre sem emlékszel? – tátotta el csőrét a sirály.
– Bocsánat – sóhajtotta Sutyi. – Nem tehetek róla.
Vijjogánc gombszemében ekkor aprócska, gonoszkodó szikra lobbant.
– Adok egy jó tanácsot – szólt. – Menj be a kétlábúak városába, ahol sok rokonod él. Ők biztos befogadnak és elmondják majd neked, hogy kiféle, miféle vagy.
– A városba? – kapta fel a fejét Sutyi. – Az merre van?
A sirály megmutatta neki, majd kárörvendő vijjogással a levegőbe röppent.
– Menj csak, te kis tolvaj – motyogta, miközben szárnyait a szélre fektette. – A fajtád folyton meglop engem, pedig amit a kétlábú kidob, az csak az enyém… Az enyééém! Csakis az enyééém!
Sutyi fürgén futott dombon fel és völgybe le, ügyesen kerülgetve a veszélyesnek látszó kacatokat. Átloholt a nejlonzacskók és üres konzervdobozok zörgő halmán, a drótgubancok, rongyhalmok rengetegén, s még ki tudja, miféle vicik-vacakok síkjain és szakadékain, míg végre elérte a dróthálóból font kerítést. Átbújva az egyik résen gazzal benőtt vadonba jutott. Már épp inalt volna tovább, mikor…
– El lehet ám innen menni! – szólalt meg valaki Sutyi mögött. – Ez itt az én bokrosom!
A kis szürkebundás ámulva fordult az idegen felé, aki mérgesen puffogó töff-töff hangokat adott ki, s közben felpúpozta a hátát, amin így számtalan rövid, ám annál hegyesebb tüske kezdett meredezni.
– Bocsánat – szólt Sutyi. – Nem akartalak zavarni.
– Akkor hát máris tovább állhatsz – morcongta a dühös tűpárnácska.
– Ahogy kívánod – bólogatott Sutyi –, csak azt áruld el még, ki vagy te?
– A nevem Bökkencs, és természetesen sün vagyok. Méghozzá olyan sün, aki utálja a társaságot – szuszogta türelmetlenül a tüskéshátú. – Különösen a te társaságodat!
– Az én társaságomat? – ámult a szürkebundás. – Hisz nem is vétettem neked semmit.
– Ez igaz – meresztette még magasabbra a tüskéit Bökkencs. – Még nem! Viszont mindenki tudja, hogy a te fajtád lopós. Elcsentek bármit, ami a mancsotok ügyébe kerül, s amiért mi, rendes állatok becsülettel megdolgoztunk.
– Én még sosem loptam el semmit – toppantott sértetten Sutyi. – Legalábbis nem emlékszem rá. Tudod, beütöttem a kobakomat és azóta…
– Hangyatojásnyit sem érdekel, mi történt a kobakoddal – röffentett a sün. – Takarodj a bokrosomból! De jól vigyázz, mert közben végig figyelni fogom, mit érint meg az az enyves mancsod!
Bökkencs gombszemében haragos szikra lobbant, így a megszeppent szürkebundás – bár nagyon igazságtalannak érezte, hogy tolvajnak nézik, mikor ő nem is lopott – jobbnak látta, ha eloldalog. Késő délutánra járt már, mire beért a városba. No, az volt ám a szájtátós, szemkerekítős csuda, ami a szürkebundást az égbe nyújtózó házak, sebesen tovaberregő autók, fényreklámoktól tündöklő utcák rengetegében fogadta! Sutyi megállt az egyik sarkon, lehuppantotta fenekét a járdára, s csak leste, nézte, bámulta a kétlábúak nyüzsgő birodalmát. Mellette cipők kopogtak, babakocsi és biciklikerekek surrogtak, vagy épp szélkergette csokipapírok zörögtek ide meg oda.
– Vajon merre élhetnek itt a rokonaim? – jutott eszébe hirtelen az, amit Vijjogánc mondott. – A legjobb lesz, ha megkérdezem valaki…
Idáig jutott a töprengésben, mikor a város moraját hirtelen fülhasogató visítás verte fel.
– Jíííjúúújajajaj!
Az ijesztő kiáltást egy kövér néni hallatta, aki a járda közepén állva Sutyira bámult. Vörösre festett haja égre meredt, rózsaszín nyelve lilára mázolt ajkai között sebesen ki-be járt, hurka ujjával pedig egyenesen a szürkebundásra mutatott.
– Üssék agyon, csapják le, jújajúj! – visítozott tovább a kövér néni. Erre aztán más járókelők is félbehagyták a járás-kelést, és mire Sutyi észbe kapott, már vagy tucatnyian állták körbe. Volt köztük kicsi fiú és roggyant tata, kajla kamasz és bandzsa hölgy, pocakos úr és copfos óvodás. Mind-mind a kis szürkebundásra meredt, s kiabált, ahogy a torkán kifért.
– Elkapni! Megfogni! Vigyázz, harap! Dobjanak rá valamit gyorsan, mielőtt megszökik!
Sutyi nem értette, miért akarják bántani. Remegve leste a sok dühös kétlábút, ám mikor valaki a táskájával tényleg hókon akarta nyomni, belátta: jobb lesz menekülni. Nekilódult, ugrott, futott, surrant és cikázott át a lábak között, végig a fal tövén. Csak el innen, el, minél messzebbre! A visítás, hőbörgés, kiáltozás sokáig követte, sőt, újabb hangok csatlakoztak hozzá. Néhány kétlábú megpróbálta az útját állni, mások mindenféle súlyos tárgyakat hajigáltak utána, ám Sutyi gyors volt és ügyes, így végül sikerült meglépnie.
Koszos, elhagyatott sikátorban találta magát, mely két sokemeletes, öreg bérház között szorongott csendesen. Az üldözők ide nem követték, így végre megpihenhetett. A fal tövében álló, rég túlcsordult konténer alá húzódott be, elfészkelve magát néhány kartonlap közé, s a fáradtságtól szinte azonnal elaludt.
Sötét éjszaka volt már, mire Sutyi felébredt. Pontosabban nem is ébredt, sokkal inkább riadt, mivel a fülét újra csak valami bántó vernyíkolás ütötte meg. Először azt hitte, hogy a dühös kétlábúak leltek rá ismét, ám hamar rájött, hogy ez tévedés. Amit hallott, az nem haragvó bömbölés, sokkal inkább segélykiáltás volt. Kibújt hát gyorsan a kartonlapok alól, s óvatosan megleste, mi történik a konténer szomszédságában.
A sikátorba alig jutott fény, de azért Sutyi mindjárt látta, hogy a fal tövében egy bolyhos kismacska kucorog. Ő vernyíkolt, sírt, fújt, prüszkölt azokra a loncsos bundás, randán vigyorgó illetőkre, akik épp körbe fogták.
– A mamámat akarom! – nyávogta a kiscica. – Hol van a mamám?
– Halljátok, cimbik? – röhögött a körben állók egyike. – Anyucit keresi!
– Azt ugyan hiába – lépett előre a loncsos bundájú bandafőnök. – Túl messze kóboroltál tőle, nyaflancs, így a mamád már nem segíthet rajtad.
– Hagyjátok őt békén! – ugrott ki ekkor Sutyi a konténer alól. – Ne merjétek bántani, különben… Különben cakkosra rágom a fületeket!
A banda minden tagja (lehettek vagy hatan) csodálkozva fordult a szürkebundás felé.
– Csak nem nekünk motyogsz, tesókám? – szólalt meg a sunyi képű, kajla bajszú főnök. – Attól, hogy rokon vagy, még ellátjuk ám a bajodat, ha szemtelenkedsz!
Rokon! – hökkent meg a kis szürkebundás és alaposabban megnézte magának a négy alakot. Hosszúkás orr, idegesen rezgő bajusz, borotvaéles fogacskák, gonoszul csillogó, apró szemek, sötétszürke bunda, karmos mancsok és hosszú-hosszú farok. Hát én is ilyen volnék? – csodálkozott Sutyi.
– Csak annyit mondtam, hogy ne bántsátok azt a… – bizonytalanul a fal tövében reszkető apróság felé szimatolt, de hogy miféle szerzet, arra nem emlékezett.
– A macskát? – segítette ki a loncsosok bandafőnöke. – Te egy macskát akarsz tőlünk megvédeni, komám? Alaposan beverhetted a fejedet.
– Ez így igaz – bolintott Sutyi. – Tényleg ráesett valami a kobakomra, és azóta nem emlékszem semmire. Abban viszont biztos vagyok, hogy gonosz dolog egy ilyen kicsi és védtelen állatot bántani.
Hét ámulattól elkerekedő szempár meredt Sutyira, aki felegyenesedett, hogy nagyobbnak és elszántabbnak lássék. Csodálkozott a kiscica, és bámult a hat loncsos bandatag is. Ám az utóbbiak egyszer csak megrázták magukat, és dühös sziszegéssel Sutyi felé indultak.
– Takarodj innen, te fejbesuttyantott, különben rokonság ide vagy oda, menten szétcincálunk! – vicsorogta a főnök.
Sutyi rettentő nagy bajban volt. Városi rokonai, akikről még mindig nem tudta, miféle állatok lehetnek, fogukat csattogtatva, szemüket villogtatva közeledtek felé. A cicát azonban mégsem hagyhatta magára, így hát megvetette a lábát és felkészült a harcra.
Ami bizony be is következett volna, ha a következő pillanatban valami különös, suhogó zaj nem kél. A sikátoron sötét árny lebbent át, a banda tagjai pedig rémülten vinnyogva hatfelé futottak.
– Itt van ő! Meneküljetek! Iszkiri, míg rajtatok a bunda! – visították a loncsos útonállók, s már el is tűntek a falrepedésekben, meg a rácsos csatornanyílásban. Sutyi ekkor fürgén a kiscicához szaladt és megböködve őt az orrával, mondta:
– Gyere gyorsan, bújjunk el mi is!
A macska azonban nem mozdult, sőt, karmos tappancsával Sutyi felé csapott.
– Hagyj békén, te rondaság – fújta közben.
– Hálásabb is lehetnél annak, aki az imént megmentett – szólt ekkor egy mélyen zengő, lágy hang a levegőből. Tárt szárnyak hussantak el fölöttük, majd halk dobbanással egy kerekded fejű, nagy madár ereszkedett le a konténer tetejére.
– Ugyan már, Húhahuhú bácsi, nézze már meg alaposabban, miféle szerzet ez – intett a kiscica megvetően Sutyi felé. – Bagoly létére igazán lehetne jobb a látása.
– Az én szememmel nincs semmi baj – felelt a vén madár. – A te modoroddal azonban annál több. No, sipirc, kölyök, anyád a szomszéd kapualjban utánad nyávog! Máskor pedig jobban vigyázz és ne kódorogj…
Húhahuhú bácsi végig se mondhatta a tanácsát, a pimasz kismacska máris sarkon fordult, s ügyet sem vetve többé két megmentőjére, elrohant.
– Fiatalság, bolondság – sóhajtott a vén bagoly, majd hatalmas, kerek szemét Sutyira vetette. – Hát veled most mit kezdjek, te szegény fejbesuttyantott?
– Köszönöm a segítséget, de én immár el leszek magam – motyogta a szürkebundás, egészen kicsire gömbölyödve, mert (bár nem emlékezett rá, miért) valahogy mégis tudta: a bagolytól neki is épp úgy rettegnie kéne, miként a városi rokonoknak.
– Nem úgy van az, kiskomám – borzolta fel tollait a vén madár. – Fentről mindent láttam és hallottam. Te szembeszálltál a saját rokonaiddal, hogy megments egy ártatlan, bár meglehetősen hálátlan kiscicát. Mondd, fiacskám, te minek neveznéd az efféle tettet: bolond vagy hősies cselekedetnek?
– Hát… – vont vállat Sutyi. – Azt hiszem, inkább bolondságnak hívnám.
– Tehát még szerény is vagy – állapította meg Húhahuhú bácsi. – Most már tudom, mit kezdjek veled – mondta, és elrugaszkodva a konténerről, lecsapott.
Sutyinak a rémülettől minden porcikája megdermedt. Biztos volt benne, hogy itt a vég, mikor közeledni látta a bagoly karmos lábait, melyek a következő pillanatban tényleg a földhöz szorították és szorosan összezárultak körülötte.
Jaj, szegény kis szürkebundás, most aztán mi lesz veled?
Húhahuhú bácsi azonban nem roppantotta össze őt, sőt, igen óvatosan fogta, miközben újra a levegőbe emelkedett. Már szálltak is fel, fel, egyre feljebb. Sutyi a karmos lábujjak között fityegve csodálta a várost, a lámpasorokkal megvilágított utcákat, a házak barátságos ablakfényeit, és a tányérantennákkal teli tetők sötét lapályait.
Sokáig suhantak így az égen, míg csak egy csupa üveg toronyépülethez nem értek. Annak harmincharmadik emeletén az egyik ablak elé valaki széles párkányt szerelt, amire Húhahuhú bácsi kényelmesen leszállhatott. Így is tett, s aztán a csőrével megkopogtatta az üveget. Hamarosan fény gyulladt odabenn, s egy álmos tekintetű, szemüveges kétlábú pislogott ki rájuk.
– Húhahuhú barátom – szólt a férfi széles mosollyal, miután kitárta az ablakot. – Mi jót hoztál ma nekem?
A bagoly felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát, így engedve el Sutyit.
– Nahát, kis barátom, te meg miféle szerzet vagy? – nevetett a kétlábú. – Gyere csak beljebb, ne félj semmitől!
Sutyi óvatosan a különös szoba felé indult. A párkányról a radiátorra, onnan a közeli asztalra ugrott, majd megállt és körülnézett. A kétlábú birodalma telis-tele volt ketrecekkel, akváriumokkal, kalitkákkal és terráriumokkal, s bennük a legkülönfélébb állatokkal.
– Ez itt doktor Csányi – szólalt meg a bagoly, aki még mindig a párkányon állt. – Régi barátok vagyunk. Nála jó helyed lesz.
Sutyi szorongva nézte a ketreceket.
– Nyugi, haver! – bukkant fel ekkor a legközelebbiben egy fehér pofácska. – Ez nem börtön. Itt az ajtókat mi magunk nyitjuk és zárjuk – azzal fogta, és kitárta ketrece ajtaját. – Én Cinóber vagyok – mutatkozott be mindjárt. – A párom pedig… Hé, Cintányér, te fehér egerek leglustábbika, bújj elő a forgács alól!
A ketrec mélyén újabb fehér pofácska jelent meg, s biccentett barátságosan Sutyi felé. A szoba hirtelen megélénkült, midőn a többi állat is sorra köszönt: kígyók, gyíkok, guppik, csincsillák, hörcsögök, pintyek, botsáskák, rózsabogarak, mongol futóegerek, papagájok… Felsorolni sem lehet, hányféle állat élt ott együtt.
– Doktor Csányi nagyon nagy tudós – mutatta be barátját Húhahuhú bácsi, miközben a szemüveges kétlábú pirulva motyogott. – Bizony, az! Tudós, aki az emberek viselkedését az állatok segítségével vizsgálja. Aki itt lakik, az mind-mind maga is tudós, hisz segít neki a kutatásban. Épp ezért én, aki éjjelente a várost járom, elhozom ide a legkülönlegesebb, legokosabb állatokat, hogy a barátomnak segíthessenek.
– Akkor itt valami tévedés van – szólt Sutyi. – Én ugyanis sem okos, sem különleges nem vagyok. Sőt, mivel fejbe lettem suttyantva, sajnos arra sem emlékszem, hogy milyen állat is vagyok.
– Valóban, öcsém? – szólalt meg ekkor a legkisebb ketrec mélyéről egy reszelős hang. A homályból testes, szürkésfehér állat totyogott elő, kinek már a járásán is látszott, hogy nagyon-nagyon öreg. Sutyi azonnal rájött: ismét egy rokonnal van dolga.
– Megmondom én néked, miféle állatok vagyunk – krákogta a hegyes orrú vénség. – A kétlábúak úgy neveznek minket, hogy patkány, méghozzá a mezei fajtából.
– Pat-kány?! – ízlelte a szót Sutyi, és nem nagyon tetszett neki.
– Az bizony – bólintott a vén rokon. – S ha másra nem, hát arra biztos emlékszel, hogy minket sem a kétlábúak, sem más állatok nem szeretnek. Azt mondják ránk, gonosz, loncsos tolvajok vagyunk, akik dolgozni lusták, viszont veszélyesek, mohók és betegségeket terjesztenek. Pedig hidd el nekem, öcsém: nem minden patkány ilyen!
Sutyi elgondolkodott, majd hátsó lábaira állva kihúzta magát, s jobb mancsát nyújtotta a kétlábú felé.
– Ha elfogad engem, szívesen lennék a tanítványa! – nézett a tudós szemébe.
S mivel doktor Csányi tudta jól: nem az számít, hová és milyen színű bundába születsz, hanem csakis az, hogy tiszta szívű, bátor és nemes vagy-e, ezért hát örömmel fogadta különös csapatába a fejbesuttyantott Sutyit.
